igaz történetek szülésről, születésről

587. nap: Mint egy bicska, kinyílt! De szép ez a Panna!

587. nap: Mint egy bicska, kinyílt! De szép ez a Panna!

Már jó pár éve az angol eső növesztgetett, amikor rám talált a párom, aki szintén magyar, és pár hónapon belül várandós lettem. Ez nagyon váratlanul ért, de minden annyira rendben és helyénvaló volt, hogy haza kellett jönnöm, itthon megszülni a mi kisbabánkat. Angliában is államilag finanszírozott az egészségügy, de elismerik és elfogadják az egyén döntését, ha alternatív terápiát választ, homeopátiát vagy tradicionális kínai gyógymódot vagy csontkovácsot. Nem akarják rábeszélni semmire, és legfőképpen nem erőszakolják rá a saját elképzeléseiket. Felvilágosítanak a legjobb tudásuk szerint, de a döntést te hozod, amit el kell fogadniuk. Ennek is alkotmányos jogalapja van, és a szülésre vonatkozóan különösen fontos, hogy a kismama maga dönti, el milyen vizsgálatokat kér és hogyan kíván szülni.

Annak ellenére, hogy tudtam, itthon nem ilyen fényes a helyzet, mi hazajöttünk, és én itthon édesanyám közelében a szülésre készültem. A szülésre, ahogy az van, vagyis arra a természetes folyamatra, ami a várandósság végén magától beindul és végbemegy. A háborítatlan szülés. A szüléstől nem féltem, sőt nagyon vártam, hogy a kisbabám megszülessen és egy család legyünk.

Amikor a férfi nőgyógyász megállapította a várandósság tényét, azzal a megjegyzéssel: „Megtartja? Mert nem szeretjük, ha nem.”, megkérdeztem frissen, naivan Angliából, milyen otthonszülési lehetőségek vannak ebben a városban? Azt a választ kaptam, hogy itt egyáltalán nincs ilyen, és aki olyanon gondolkodik, az nagyon felelőtlen. Rendben, tehát ebben a kórházban – ahol a csecsemőosztály egy másik épületben van, ahol a szülészek többnyire 50-es férfiak, akkora pocakkal, hogy le se tudnának hajolni egy vajúdóhoz, mindenféle beavatkozást rutinszerűen végeznek egyaránt babán és mamán – én nem tudok szülni.

Terhesgondozásra még elmentem, amíg szétnéztünk, hogy Budapesten milyen lehetőségeink vannak. Terhesgondozásra az egyetlen fiatal orvost választottam, hátha az tájékozottabb, olvasottabb, érdeklődőbb a szülés terén, de nem volt az. Ugyanazt a lekezelő és kioktató hangnemet használta, amit a 70-es években végzett kollégái. A kérdéseimre félvállról, kioktató módon válaszolt. Erről én tudok mindent, te viszont semmit, úgyhogy ha azt mondom, nyújtod a karod, mert vért veszünk, akkor te nyújtod a karod és kész. Ilyen volt a légkör. El is határoztam, hogy megszerzem a négy pecsétet és többet ezt az orvost nem akarom látni.

A bajközpontú terhesgondozás nem kötelező Magyarországon, államilag négy szakorvosi alkalom csupán javasolt, kettő az első trimeszterben, egy a másodikban, és egy a harmadikban, a többi vizsgálat indokolt esetben, családi betegség történet fényében vagy nagyobb kockázatú várandósságnál. Erről nincs felvilágosítás, és mindenkit küldenek a bajszűrő vizsgálatokra. Meg sem különböztetik a kis kockázatú és a nagy kockázatú várandósokat. A jelenlegi terhesgondozás véleményem szerint kizárólag a baj kiszűrésről szól és nem rólam, a várandósról, az érzelmeimről, hogyan élem meg a várandósságot, mennyiben más mindez, és mik ezek a változások; nem a várakozással telt gondoskodásról szól, és sajnos arról végképp nem, hogy milyen lesz a vajúdás, és hogy én hogyan szeretnék szülni. Szó sincs áldott állapotról, csupán teherről. Látszik is, hogy az unott orvosoknak is terhes az egész rutinná olvadt elszemélytelenedett folyamat. Ennek a betegség- és bajközpontú felkészítésnek egyenes következménye, ha a nők a kórházban megadóan tűrik a szülés során az összes szükségtelen, indokolatlan beavatkozást. (A WHO szerint a várandósgondozás első és legfontosabb dolga a nő szülésre vonatkozó igényeinek megbeszélése.)

A tömény, cukros, gejl lét 55 kilósan nem voltam hajlandó meginni, erre ötperces kioktatás következett, úgy beszélt velem a velem egykorú szülész, mintha gyerek lennék. Az életmódomról persze egy kérdést sem tett fel, csak csinálta a rutint. Aztán kibökte, hogy érdekes módon van más módja is ennek a vizsgálatnak. Én arra mentem. Az első ultrahangvizsgálatot is ő végezte a kórházban, ami szintén hasonló autokratikus légkörben telt. A kérdéseimre nem válaszolt, és a nővér is síri csöndben állt a háttérben. Kérdeztem, hogy az ezüst nitrátos szemcseppet miért cseppentik a kisbaba szemébe rutinszerűen, ha nincs Gonorrhea-fertőzése a szülő nőnek, erre azt válaszolta, hogy mert ez a szokás. Na, gondoltam is, majd én szerzek hivatalos pecsétes igazolást, hogy nincs ez a fertőzésem, biztos, ami biztos. Ezzel be is fejeztem a „terhesgondozást”. Azt mondtam neki, hogy elköltözünk, és másik orvoshoz fogok ezentúl járni.

A második ultrahangvizsgálatra magánrendelőbe mentünk, ami iszonyú sokba került. Ott viszont sokkal nagyobb ultrahangdózisú gépet használtak, amitől a hasam nagyon hamar bekeményedett, mert a kisbabám nem szerette a hatást, amit az ultrahang rá gyakorolt. Ultrahangra sem mentem többet.

Beszélgettem viszont a bábákkal vajúdásról, a vajúdás fázisairól, az érzelmeimről, a változásokról, amit tapasztaltam magammal és a kisbabámmal kapcsolatban, a csecsemőgondozásról és a szoptatásról, ami nagyon jó volt. Mivel édesanyámon kívül a családon belül senkinek sem tudtuk elmondani, hogy otthonszülésre készülünk, ilyen szempontból nagyon magányos voltam.

A Gonorrhea-szűrés szinten horribilis összegbe került, de kellett, hogy semmiképpen ne cseppentsenek a kisbabám szemébe. Ágiék elmondták, hogy a Szent István kórház az, ahol emberi a hozzáállas, ezt lejegyeztük. Nem volt kórházi orvosom, és a kórházas B tervvel nem foglalkoztam nagyon. Elképzelhetetlen volt, hogy én férfinél szüljek. Édesanyám odaköltözött hozzánk az utolsó héten és végig velünk volt. Sokat segített, levette a vállamról a házimunka fáradalmait, kifőzte a mosható pelenkákat, kivasalta a babaruhákat. Ekkorra már lassan tudtam csak járni és félig terpeszben.

Két dátumom is volt két különböző orvos által, négynapos különbséggel, de a lányom még három nappal később született. Hajnal háromkor elment sok magzatvíz, és hamarosan kezdődtek az összehúzódások. Már az elején nagyon sűrűn jöttek, és kellemetlenül csipkelődőek voltak, de ekkor még nem tudtam, hogy ez más, mint amit éreznem kellene. Elkezdett fájni a combom, a derekam, és aztán eltávozott a nyákdugó, és jártam a vécére tisztulni. Felismertem a fázisokat, amit a vajúdástanfolyamon tanultunk, de járkálni egyre kevésbé tudtam, a jobb combom pedig nagyon fájt már. Estére már csak az oldalamon tudtam feküdni a fájós combbal felfelé. A fájdalmakat mértem, amit egész nap ötpereceseknek éltem meg, és valamikor ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem az összehúzódásokat érzem, hanem valami mást.

Egy évvel azelőtt volt egy deréksérülésem, ami miatt egy hónapig idegi eredetű fájdalmat éreztem a jobb combomban és a derekamban. A várandósság vége felé is volt, hogy ahhoz hasonlító fájdalmat éreztem, amikor is igyekeztem úgy ülni, feküdni, hogy az megszűnjön. Nem is volt vele komolyabb problémám, jógázni is tudtam. Most viszont hirtelen felismertem, hogy én ezt érzem teljes erővel, élesen és elviselhetetlenül. Nem is tudtam megmondani, mikor vannak az összehúzódások, mert csak ezt a lüktető idegi eredetű fájdalmat éreztem.

Este hatkor már eléggé ki voltam készülve, de még a tágulás el sem kezdődött, így Ágiék is elmentek. Tizenegyre – négy centinél – már elviselhetetlen volt a fájdalom, és fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni, hogy fogok a szülésre odafigyelni, hogy fogom érezni, ha itt az idő?

Úgy döntöttem, fájdalomcsillapítás kell, hogy elmenjen ez az idegi fájdalom, és érezzem a szülési összehúzódásokat. Azt viszont csak kórházban lehet. Saját kocsin mentünk hát a Szent Istvánba. Éjjel fél egy körül értünk be, ahol égi áldásként a Magyarországon dolgozó 130 női szülésorvos közül az egyik volt ügyeletben. A férfinak, akármennyire empatikus is, más az életben a feladatköre. Esélye sincs átérezni, megérteni mindazt, ami a várandósság, a szülés és születés körül a nőben zajlik. A szülés női dolog. Asszonyok dolga, asszonyok szemvillanásokból értik, ahogy Ági is azonnal érti hangból, tartásból.

Külön vajúdószobába kerültem, édesanyám és a párom végig ott volt velem. A szülészorvosnő rendben volt. Megkérdezte, mióta vagyok ébren. „Huszonkét órája.” „Mikor folyt el a magzatvíz?” Azt mondtam, késő délután, nehogy indokolatlanul antibiotikumot adjanak a babának. Kérdezte, mi a helyzet. Elmondtam, hogy otthonszülésre készültünk, és hogy tavalyi idegbecsípődés miatt idegi eredetű fájdalmat érzek, amit szeretném, ha csökkentenének. Azt mondta, meglátja, mit lehet tenni, és megvizsgáltak. Ekkor hat cm volt a tágulás.

A szülésznő viszont nagyon barátságtalan volt, semmi kedvesség nem volt a viselkedésében. Rátette a hasamra az NST-t, ami nagyon szorított. Mondtam, hogy nagyon szorít, és hányingerem van tőle, azt felelte, nem tud semmit tenni, és elhúzta a száját. „Hánynom kell.” – mondtam, erre szintén cancogott, és csóválta a fejét. A párom odaadta a tálat, és abba hánytam. Ezt a jelet is felismertem, hogy valószínűleg már a vége felé járok, készülődöm a kitolásra, ami megnyugtató volt, annak ellenére, hogy érezni csak azt a szaggató idegfájdalmat éreztem. A magas ágyon agonizáltam, a párom végig mellettem volt, édesanyám is a szobában, amikor hozott egy injekciót a szülésznő, és beadta. Kérdeztem, mikor fog hatni, azt mondta, 20 perc, aztán hozta a papírokat. Mondtam, hogy nem kérek gátmetszést, nem kérek császármetszést. Ezt aláíratták velem. És valami olyat mondott, hogy nem szoktak gátmetszést csinálni.

Aztán otthagytak magunkra. Az injekcióról nem mondták meg, mi volt az, én akkor nem kérdeztem. Elvette a combomból a fájdalmat és a derekamból is, az alhasam viszont iszonyúan fájt. Időnként visszajött megvizsgálni ez a nagyon életuntnak tűnő szülésznő. Egy alkalommal kérdezte, hogy milyen időközönként vannak fájásaim, mondtam, hogy összefolynak, erre megvizsgált, és megint csak cancogva, hogy akkor most hol van a fájás? Erre már nem is válaszoltam, és emlékszem arra az érzésre, hogy ugyan nagyon kábult és elcsigázott voltam, de valahol mélyen mégis éber és tudatos. Arra gondoltam, hogy ez a nő mennyire szerencsétlen. Itt van egy ilyen horderejű eseménynél, ő meg mint egy darab érzéketlen tuskó, képtelen ezt felismerni és ebből meríteni.

A méhszáj papírvékonyságú volt ekkor, és megint magunkra maradtunk. Legközelebb jött vele a szülészorvosnő is, és kihajtogatták az lábtartót, és kis asztalkát hoztak. „Szülünk?” – kérdeztem én, és minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a térdemre, és hátat fordítottam nekik, a háttámlába kapaszkodtam. Nyomtam. Kivártak két nyomást, aztán azt mondták, jobb lenne, ha hátra feküdnék, és úgy nyomnék. Hát persze, gondoltam. Félnek a nem háton fekve szülő nőktől. Lefeküdtem és felhúztam magam a fogódzkodóval, és kitámasztottuk a hátam az ágy háttámlájával, ahogy az eddig volt. Kifelé és lefelé nyomtam, és jött hang a torkomból, amire azt mondta a szülészorvosnő, hogy mi lenne, ha az erőt, ami a hangba megy, a nyomásba raknám? Ez így nem helyes. Mert a hang nem veszi el az erőt. Mindenesetre nyomtam egy nagyot hangtalanul, és megjelent a kislányom feje búbja. Égetett, amit a szülésznő gátvédelem alatt művelt, valószínűleg kézzel tágított. Ha megkérdezték volna, milyen előkészítést csináltam a gátammal, tudták volna, hogy a rengeteg gáttorna és izomtorna felkészítette már a gátamat. Mikor a lányom feje kibújt, már nem is feszített a gátam annyira, és még egy nagy nyomásra meg is született.

Mint egy bicska, kinyílt! Minden fájdalom azonnal megszűnt. Minden elcsendesedett bennem. Azonnal elkértem. Megdörzsölték a hátát, mert nem sírt fel hangosan. „Azt szeretjük, ha felsír.” – mondta a szülésznő, királyi többesben: én és a magasságos kórház! Aztán ideadták a hasamra. A bőrömre tettük, az ingem alá. „Ne vágják el a köldökzsinórt!”– kértem, de a méhlepény is levált azonnal, így el kellett vágni. Ronda műanyag csatot tettek rá. Rajtam pihent a lányom és csodálatos volt. Gyönyörű volt. Ő nézett a nagy sötét szemeivel engem és a párom, és mi néztük őt.

Hosszanti repedés keletkezett a hüvelyemben, ami vérzett, és amit a szülészorvosnő összevarrt. A gátam sértetlen volt. A repedés is azért, mert túl erősen és gyorsan nyomtam. Abból, hogy mennyire könnyen megszületett, lehet tudni, hogy magától is kinyomta volna a méhem a kisbabám.

Szoptatni próbáltam a lányom, de nem voltam ügyes, és nem sikerült. A szülésznő erre megjegyezte, hogy nagyon fel van töltve, nem kell neki a tej. (Itt megjegyzem, hogy a mondókázó fala, ahová a lányommal járunk a ködös Albionban, továbbá minden rendelő fala és még sok más helyen is nagy képes plakátokkal van tele, és írják és mutatják, hogy a közvetlenül szülés utáni bőrkontaktus mennyire kell és mennyire jó, és a korai szoptatást mennyire elősegíti.)

A mérést akarták, de nem engedtem, hogy elvigyék tőlünk, így a párom vitte a szomszéd szobába a karjában, ahonnan pár perc múlva vissza is jöttek, és onnantól kezdve senki nem jött be a szobába reggelig. Azonnal haza akartam menni, amit mondtam is a szülészorvosnőnek, erre azt mondta, hogy legalább holnapig maradjunk. Ebbe beleegyeztünk, főleg a párom miatt, őt valószínűleg megviselték az események, és a régi, beidegződött tanítás szerint el sem tudta volna képzelni, hogy ennyi vérzéssel járó esemény után egyből hazamenjünk. (Bless him.) Elbúcsúzott, és azt mondtam neki: „Köszönöm.”

A lányom elaludt, a párom fogta a karjában órákon át, egészen addig, amíg elvittek az osztályra, és ott is felváltva fogtuk estig, amíg hazament ő is pihenni. Az osztályon senki nem nézett ránk. Hiba volt bent maradni. Mihelyt a párom hazament, elkezdtem rettegni, hogy a keskeny kórházi ágyról lepottyanunk, vagy én, vagy a kislányom. Nem aludtam szinte semmit.

Másnap reggel az osztályon a szoptatós nővérek segítettek abban, hogyan kell szoptatni, ami nagyon jó volt, de ha intézeten kívül vagy kórházban bábával szültem volna, a bábák segítettek volna. Jött is a párom, hogy indulhatunk haza. El kellett menni az osztályos gyermekorvosnőhöz, aki megvizsgálta az újszülött babámat. „Sárgul? Mintha sárga lenne egy kicsit.” Végighúzta az újait a bababőrön. „Megindult a tejelválasztás?” – kérdezte tőlem. „Igen.” – mondtam én. „Húzza fel a pólóját.” – mondta. Felhúztam, és kérdezés nélkül odanyúlt, és megnyomta a mellemet, amiből kicsordult a tej.

„Akkor jöhet a BCG.” – mondta. Egynapos, éppen hogy szopni kezdett újszülöttnek, aki immunrendszerrel még nem rendelkezik, akinek még a mekónium sem ürült ki a szervezetéből, beadta volna a legyengített tuberkulózisbaktériumot. Hihetetlen felelőtlenség! „Azt nem kérjük.” – mondtam. „A tisztiorvosi szolgálat az újszülöttek hathetes koráig adja a BCG-t, én pedig megbeszéltem a gyerekorvossal, hogy majd ő beadja.” „Nagyon tájékozott.” – mondta az orvosnő ironikus hangon. (Az EU-ban csak két országban kötelező a BCG oltás, Franciaorszában és Magyarországon, máshol még az ajánlott oltások között sem szerepel a 70-es évekbeli nagyszabású vizsgálat óta, amikor bebizonyosodott, hogy nem hogy hatástalan, de többen betegedtek meg TBC-ben a beoltottak közül.)

Aztán a papírkitöltögetés, nyomtatás, ide-oda küldözgetés, várakozás és rengeteg szájhúzogatás és fejcsóválás közepette távoztunk a kórházból, saját felelősségre. A kórházban töltött egy nap egyetlen előnye az volt, hogy az anyakönyvezéssel nem volt probléma, mert reggel jött az adatokat felvevő hölgy.

Bicska Panna a következő két és fél évben igénye szerint szívta magába a sok szépítő szopit…

Sz. D. D.

Véletlenül kiválasztott mesék.