igaz történetek szülésről, születésről

561. nap: Az ötödik napon (Gréta születése)

561. nap: Az ötödik napon (Gréta születése)

Nem tudom, hol is kezdjem… A történetem nem az otthonszülésről szól –, de szépen megmutatja a lényeget, hogy milyen is egy kórház. Ugyan szerettem volna otthon szülni, de a családom részéről olyan heves ellenállásba ütköztem, hogy gyáván megfutamodtam. A három lányos királyságból én a legkisebb voltam, a legkisebb és a fekete bárány. Ezt a címet a mai napig – immár 36 éve – viselem, többek között örömmel. Általában velem mindig gond volt, van és biztosan lesz is… Ennek köszönhetően erősen hallgatok a nővéreimre és drága jó Édesapámra – hiszen mindig kihúztak a csávából.

De kezdjük az elején… Én, a kis Muki, egyszer csak várandós lettem, félig-meddig el nem fogadott és meg nem értett házasságot követően, egy hasonlóan bohém, ám egyben igazán férfias „kisgyerekkel”. Kapcsolatunkra ez a bohém jelző a mai napig jellemző, és nem is értheti senki, milyen boldogság is ez a bohémság. Pláne, ha ezt valakivel tökéletes összhangban műveled.

Szóval, gyerek. Gyerekünk lesz. Hűha!!! Gondolom, érzitek ennek a rövidke szónak a hangulatát… Nos, ebben a hangulatban telt el a várandósság nyolc hónapja, ugyanis Gréta ideje korán világra jött. Az én hibámból. De erről a későbbiekben mesélek még, most az előzményen van a hangsúly…

Amikor drága kedvesem rájött – mit rájött, megérezte –, hogy bővül a család – én persze sírva röhögtem még a felvetésen is –, vett egy tesztet, amire puritánul azt is mondhatnám, a kedvéért rápisiltem. Aztán jött a meglepetés… Amúgy ez a hihetetlen kapocs azóta is megvan közöttük, minden rezdülést érzünk egymás között.

Szóval, szembesültem a két csíkkal. Mindezt úgy, hogy valahol lelkemben én még mindig 15 éves vagyok, és a világ azért van, hogy nekem jó legyen, és a család majd úgyis megvéd, ha gond van… Persze, közben a saját cégemet alapítottam meg, nagyon agilisnak éreztem magam, meg tettre késznek, és építgettem azt, amire az elvárások tanítottak… Elég, ha csak azt mondom, hogy a frissen kibérelt és éppen szépítgetett irodám vécéjében csurgattam rá a tesztre… – mondom: poénból. Szóval, megtudtuk, gyarapodunk. El sem hinnétek, milyen lazán fogtam fel, vagy talán nem is fogtam fel. Dolgoztam, mint egy őrült, építgettem, amit építgetnem kellett, nagy pocakkal mentem tárgyalásokra – volt, hogy ki is használtam a nagy pocakot, rokonszenvet ébresztve a tárgyalópartnerben –, intéztem, amit intézni kellett. Kicsit úgy fogtam fel, mintha meghíztam volna, de majd elmúlik – bármennyire is szégyenletesen hangzik, tényleg így volt. Gondolom, ez is egyfajta menekülés volt a tények elől…

Néha próbálkoztam átérezni a várandósságot, de nem sikerült. Annyira természetesnek éreztem, annyira nem befolyásolta a megszokott életemet, hogy képtelen voltam olyan szinten ráhangolódni az állapotra, mint amennyire a környezetemben lévő kismamáktól hallottam, hogy nekik mennyire más az életük… Én csak vártam a kislányomra/fiamra – ekkor még nem tudták megmondani a nemét, ami amúgy zsír mindegy. Volt olyan, hogy mivel lift nélküli épületben laktunk a harmadik emeleten, hét hónapos várandósan napjában hétszer másztam emeletet. Oda-vissza. Nem értettem a környezetemben élők kérdését, hogy miért nem vigyázok magunkra jobban?! Kímélnem kell magam… Hogyne. Azt is tudni kell, hogy azért nem vagyok fitneszbajnok, nem azért lépcsőztem, mert jólesett, hanem mert menni kellett… És nem volt gondom vele – könyörgöm, a várandósság nem betegség!!!

Igaz, egyszer kicsit véreztem, úgy az ötödik hónap tájékán, és amikor két nap múlva felhívtam a választott orvosomat – hogy drága doktor úr, csak megkérdezném, aggódjak-e, mert picit véreztem a napokban –, kiakadt, hogy azonnal be a kórházba. Mondhattam ám én bármit, hogy nincs gond, ne parázzon, de parázott. Bementem, szívtam öt órát, megvizsgáltak, és közölték, minden oké. Köszi. Ezt én is tudtam. Az anyatermészet mindent tud.

Az igazsághoz még hozzá tartozik: a nyolc hónap alatt orvosom összesen öt alkalommal látott, és akkor sem éreztem igazán szükségét a vizsgálatoknak – azóta meg értelmét sem látom. Ultrahang, várakozás, sok legörbült szájú, rosszkedvű és nyűgös anyuka között üldögélni minimum négy-öt órát? Ki az a marha, aki ezt jószántából megteszi?! Minden olyan vizsgálatra elmentem, ami az orvosom szerint szükséges, hagytam, hogy megmérjenek a-tól z-ig, adjanak papírokat, boncolgassák az állapotomat stb. De amikor nem volt kötelező, nem mentem az orvoshoz…

Van egy igaz barátnőm, Hanna. Igazi parázós típus. Mindig erőltette, hogy ha már babát várok, nézzünk már meg egy szülésről szóló videót. Normális?! Nem. Szóval, mindig ellenálltam. Úgy voltam vele, hogy nem lesz egyszerű a szülés, de elkerülhetetlen. Majd úgyis átélem, felesleges megnéznem más anyák szenvedését előre. Elég lesz az enyém – ha eljön az idő. Nos, a végére sikerült szám szerint 23 szülést élőben végignéznem!!! Hogy az a…!

És akkor jöjjön a kálvária története: Totál nyugodt, kiegyensúlyozott nyolchavi várandósságot követően, apósom névnapjára elutaztunk vidékre. Gréta tizenhatodikára volt kiírva. (Jut eszembe, képzeljétek el, hogy amikor kérdezi tőlem a doki, hogy mikor fogant a gyermek, én ostoba, nem tudtam megmondani…hűűú. Én minden voltam ezután, csak éppen akasztott ember nem. És hogy-hogy nem vezetem pontosan naptárba a menstruációs ciklusokat??? Na, ezért majdnem lefejezetek! Szóval, belőttem nekik határozott hangon március kilencedikét… Mintha egy évben ezen az egy napon szerelmeskednék a férjemmel, ezek mekkora b…mok???!!! De bevették, és mindenki megnyugodott… no comment.) Szóval, kiszámolták okosan a tizenhatodikát.

Előző hónap ötödikén a névnapi ünneplés vidéken, éjjel iszonyatos görcsökre ébredtem. Már túléltem három komoly epegörcsöt korábban, hasonló volt ugyan hozzá, de valahogy mélyebbről jöttek a kínok… De tudtam, hogy ez még nem szülés. Tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Az emeletről 16 lépcsőfok vezetett le a földszintre. Soha nem fogom elfelejteni azt a 16 lépcsőfokot. 38 perc alatt tettem meg, tényleg 38 perc volt… Közben úgy éreztem, hogy valami szétmarcangolja/szétmarja a belsőmet. Persze, gyógyszer szóba se került, Gréta miatt nem akartam semmi kemikáliát bevenni…

Drága anyósom lent zokogott a lépcső alján – nem engedhettem, hogy levigyenek, mert akkor erősebbek lettek a görcsök – csak annyit tudtam szuszogni neki, hogy ugye ezek nem szülési görcsök… (első gyerekről beszélünk). Mondta, hogy biztos hogy nem, az nem ilyen… Nohát, tudtam én. Felmerült a kérdés, hogy most akkor ott a helyi kórházba megyek, vagy indulunk a drága halálra rémült férjemmel Pestre, az orvosomhoz. Kicsit alábbhagytak a görcsök, és én marha meg ragaszkodtam az orvosomhoz…

Elindultunk. Végigzokogtam az utat. Higgyétek el, nem behatárolható az a fájdalom, amit éreztem. A történet végén számotokra is érthető lesz. Keserves másfél órás óvatos, zökkenőket kikerülő utazás során megérkeztünk a kórházba. Lépcsőzés. Zokogtam. Én, aki Egerből bokaszalag-szakadással hazastoppoltam, mert annyira bírom a fájdalmat. Meglehetősen magasan van a fájdalomküszöböm vagy a tűrésem…

Itt már kezdtem kontrollt veszteni, olyan fájdalmaim voltak. Vonszoltam magam felfelé a lépcsőkön, és imádkoztam. Hogy babucinak ne legyen baja, nem baj, ha én belehalok, de Vele minden rendben legyen. (Azt hiszem, itt volt az első komolyabb anyai érzésem.) Kb. az ötödik lépcsőfoknál tudatosult bennem az elhatározás, hogy ha netán mégis meghalok, azt szeretném, hogy a keresztanyukája (a nővérem) nevelje fel, a férjemmel közösen. Végül is, Ő már két gyereken is „túl van”, és nagyon jól csinálta… A mai napig példaképem.

A portás rezzenéstelen arccal beterelt hajnal fél háromkor a szülészetre. Hatodika volt már. Ott egy ondolált hajú, tenyérbe mászó képű orvostanhallgató felparancsolt valami iszonyatos ágyszerűségre, és kézzel megvizsgált – sután, tapasztalat nélkül, durva és hozzá nem értő módon –, hogy biztos szülünk. Az Isten barma nem értette meg, hogy nem szülünk, nagyon nagy baj van. Valami titkos féreg foga rág… Kicsi babuci jól van. De azért csak tovább vizsgálgatott az előtérben, félig elhúzott függöny mellett kikacsingatva a szintén tanuló korú éjszakás nővérkékre…, akik válaszképpen kuncogtak csak kacéran… Itt már kezdett képszakadás lenni a fájdalomtól. Szegény férjem pedig kontrollt vesztett – kiabált mindenkivel, hogy azonnal segítsenek rajtam, hiszen tudta, ha én már kiabálok a fájdalomtól, ott igazán gond van… De persze a kutya se sz…rta le, közölték vele, hogy anyuka túlspirázza a szülési fájdalmakat.

A fogadott orvosomat összesen kétszer láttam az egész tortúra alatt. A telefont nem vette fel, vissza nem hívott.

Kiderült, hogy elpattant egy ér a hasfalamban, több mint három deci vér és vérsavó marta már szét alaposan a beleimet, szerveimet. De ez csupán négy nappal később derült ki. Addig ez a véres savó folyamatosan marta szét a belső szerveimet, tette a dolgát. Utólag az osztályvezető főorvos elismerte, hogy ekkora fájdalmat – élve szétmaródnak a szerveid – nagyon kevesen tudnak elviselni, és csoda, hogy élek.

Szülőszobába fektettek be, konkrétan a ki nem nyitott szülőágyra. Inkvizíció. Csak ez jut eszembe erről az ágyról. Ez alatt a négy nap alatt nem ehettem, nem ihattam, Grétát folyamatosan monitor alatt tartották – az ő értékei rendben voltak, hála Istennek, nem érzett meg sokat ebből az őrületből, kaptam No-spát a görcseimre(!), naponta kétszer vérvétel, és naponta egyszer ultrahangvizsgálatra vittek. Infúzió stb.

Eközben 23 szülés végignézése és végighallgatása. Tőlem kb. két méterre. Ebben a szülőszobában vizsgálták meg az újszülötteket is. Volt, hogy 25 percig ott gőgicsélt a kisbaba, mert nem foglalkozott vele senki. Ott hevert a pulton, a leméréseket követően, amíg az édesanyját varrták valahol a szomszéd szobákban… Persze, az apukák ebbe a szobába nem jöhettek be!

Tizenegy kiló leolvadt rólam négy nap alatt. A várandósságom előtti súlyom alá fogytam. A vérvételek miatt mindkét karom lila volt teljesen, én meg tovább görcsöltem. Ugyanis a vérsavó nem „alszik”, mar. A négy nap alatti vizsgálatokat nem tudom életszerűen leírni, megalázó, értelmetlen fájdalmat okozó, lesajnáló pillantásokkal tarkítva, hogy szegény hülye, nem bírja ezt a csekélyke fájdalmat se… Volt ott mindenféle diagnózis: gyomorvérzéstől, epegörcsön keresztül, vesegörcsig stb. Csak senki nem tudta, mi is van, a vérképem gyulladást nem mutatott. Fájdalomcsillapító szóba se jöhetett babuci miatt.

Volt olyan, hogy két végbélvizsgálatot is este nyolc után a folyosón végzett el az egyik idegen doktor a sleppjétől kísérve…, mert hátha ott van gond, és azért görcsölök… Hiába kérdeztem, hogy ez miért kell, és egyébként is, hogy hívják a doktor urat… Mintha ott se lennék, nagy pocakkal négykézláb hátsómat feléjük fordítva kellett lennem. Belátom, eddigre a nagyon agilis, határozott Mukikából nyomokban sem maradt semmi – normál esetben leszállok az ágyról, és határozott hangon elmagyarázom neki a jogaimat és azt is, hogy hol a helye. De én ekkor már örültem, hogy egyáltalán szelelek a hátsómon. Bár azt is éppen most gyalázták meg papírok és indok nélkül, öt ember szeme láttára… Iszonyatos volt.

Végül az ötödik napon görcsök közepette – hétfői nap volt – áttoltak a sebészeti részlegbe a kínokat okozó gödrökön, bukkanókon keresztül, ahol egy ultrahangos idősebb doktornő majdnem 40 percen keresztül vizsgált, hogy mi lehet a baj… Végül mérlegállásban alulról a pocakomat alaposan megnyomogatva észlelte, hogy folyadék van a hasüregemben! Mint utólag kiderült, ha nem eléggé alapos, én már nem ragadok billentyűt soha többé. Isten áldja meg a doktornőt!

Mindenki azonnal elkezdett kapkodni, intézkedni, sajnálkozni. Másnapra kiírtak műtétre, mert aznap már nem volt szabad időpont… Mi van??? Most akkor meghalok? Aznap telefonon felvettem egy kis videót, üzentem a családomnak és a kislányomnak. Éreztem, hogy a testem, bármennyire is tökös gyerek vagyok, fel fogja adni. Azóta nem tudtam ezt a videót megnézni.

Néhány szösszenet a másnapi műtétről. Az altatós doktornő győzködött, hogy epidurális császárral műtsenek, mert akkor láthatom a kislányomat, ahogy kiveszik. Nem értette meg, hogy annyira kimerültem már fizikailag és lelkileg, és annyira rettegek a gerincembe böködéstől, hogy altatást szeretnék! A gyerekemet remélhetőleg még 60 éven keresztül fogom látni! Le sem sz…rták a kérésemet.

Szintén egy műbájjal bőven megáldott tanuló kezdte el böködni a gerincemet. Háromszor is megpróbálta. A harmadiknál már biztosra állította, hogy jó helyre adta be, én már hangtalanul zokogtam, és könyörögtem, hogy fejezzék be.

Ezt követően, mint egy békát kifeszítettek egy steril műtőben. Kilenc orvos volt jelen és a műtőssegédek. Fele társaság a sebészek, másik fele meg a szülészek, csecsemősök. Az volt a szerencsém, hogy a sebész doktor megcsipkedte a pocakomat a köldökömnél, mire rászóltam, hogy ez nem volt kellemes… Mindenki mindent eldobott, csörömpöltek a fém kacsatálak… Volt hűűűű, meg hóóóóó. Majd az altatós okos doktornő rárakta az arcomra a maszkot. Én meg elszálltam. Végre.

Most elkezdtem remegni. Vagyis a kezeim remegnek. Annyira visszajött minden emlék, de nem sírok. Pedig már több mint két éve történt mindez. De szeretném, hogy mindenki tudja meg, milyen is egy kórház a legrosszabb esetben. Mert biztosan van, hogy jól alakulnak a dolgok, csak én voltam talán peches. Négy és fél órán keresztül műtöttek. Grétát vették ki először – Istenem, mennyire sajnálom, hogy nem szülhettem meg!!! Otthon, Geréb Ágnessel, nyugalomban… De ez a vonat már elment. Épségben, egészségesen világra jött, csak kicsi volt a súlya, 2250 gramm. Apukája kint várta, efelől nyugodt voltam.

Ezt követően elkezdtek feltárni, hogy mitől is van vér – mint utólag kiderült ugye, hogy vér és savó volt a hasüregemben. Úgy néztem ki, minden túlzás nélkül, mint akit elkezdtek felboncolni, de közben rájöttek, hogy még élek. Utólag elmondták, hogy minden belső szervemet kipakolták, alaposan átnézték, rájöttek a baj forrására, majd visszapakoltak. Az elpattant eret elégették (elzárták), összevarrtak és ennyi.

Gréta 13.50-kor született, én az intenzíven 18 óra után tértem magamhoz, a hasamon valami súllyal. Jött az esti nővérke, és minden mellettem fekvő császáros anyukának rámarkolt a pocakjára, ezzel is elősegítve a vér távozását – szerinte. Nagyon halkan bírtam csak szólni neki, hogy én nem normál császáros vagyok, nagy hasi műtétem volt. Meg sem hallgatott. Rámarkolt a hasamra, és szépen szétmarcangolta a friss varrást. Nem kaptam levegőt. Inkább vágtak volna fel fájdalomcsillapító nélkül, de ezt nem érdemeltem ki semmivel sem. Tíz perc hihetetlen kín, zokogás és a teljes kiszolgáltatottság érzésének leküzdése után valami döbbenetes erő kapott el. Kicsi lányom rendben van, jó kezekben van – ennél csak jobban lehet – és odahívtam ezt a dilettáns nőt. Megígértem neki, hogy innentől kezdve én leszek a rossz álma, és minden áldott pillanatban nézzen maga mögé, mert ott leszek, és nem kegyelmezek. Azt hiszem, az elmúlt napok alatt felgyűlt harag akkor és ott kijött belőlem. Nyugodt hangon, kimérten. De robbanásszerű gyűlölethullámmal. Nem bánom azóta sem. Az a nő két percen belül összepakolt, volt nagy kapkodás, papírok írogatása sebesen, és lelépett. Azt gondolom, megnézte a papírjaimat, és rájött, hogy mekkora hibát követett el.

Hajnal négykor felkeltem, és elkezdtem kivánszorogni a zuhanyzóba. Mivel tudom – korábbi epeműtétnek köszönhetően –, hogy csak akkor szabadulok az intenzívről, ha látják, hogy lezuhanyoztam, és rendben vagyok. Márpedig az intenzívről menekülni kell, mert minden fertőzést össze lehet szedni… És csak akkor láthatom végre a kislányomat, ha innen kiengednek. Két helyen volt katéter a testemben, egy a hasamból lógott, a másik a vizeletet vezette el. A zuhany négy méterre volt, 20 percembe került a nagy hasi műtétes varrással a hasamon, hogy eljussak odáig. Beálltam a zuhany alá remegve, engedtem a hideg vizet (meleg nem volt), és csak az lebegett a szemem előtt, hogy egy emelettel alattam inkubátorban fekszik egyedül Gréta, és én nem vagyok vele. Nincs a világon még egy ilyen fokú kétségbeesés, ami ekkora erőt adna. Hogy a gyermekeddel akarsz lenni.

Ekkor belépett az éjszakás nővér (másik), aki szintén nem tudta az előzményeket, és simán kirántotta a katétert a lábam közül, hogy „Anyukaaaaa, ha már ennyire ügyes, erre nem lesz szükség!”. Nem hallottam, amikor bejött, csak éreztem, hogy kiránt belőlem valaki valamit, amitől én összerándultam, és zúdult a fájdalom ezzel együtt rám iszonyatos erővel. A korábban szétmarcangolt varrásaimnak csak ez hiányzott. Én ezután csak lecsúsztam a kopottas és penészes csempén a zuhanytálca sarkába, és meg akartam halni. Nem akartam mást, csak megszűnni. Felszívódni. És gyilkolni. Eltelt tíz perc, és kivánszorogtam az ágyamhoz, hihetetlen önsajnálattal, folytak a könnyeim másnap reggelig. Nem lehet visszaadni azt az érzést.

Másnap délelőtt egy igen aktív hölgy jött tornáztatni a császáros anyukákat. Nem értette meg, hogy nekem függőleges vágás van a hasamon, nem tudok úgy felülni, ahogy ő szeretné…, baj lesz belőle. Mire közölte, hogy annál később láthatom a gyerekemet, minél inkább ennyire lusta vagyok(?!). Nem írom le a szavakat, amik akkor kijöttek belőlem – pedig nem érdemelte meg, ő csak a munkáját végezte. Felültem. Többször egymás után.

Megjött a vizit, immár a tizenötödik ismeretlen doktorral meg a sleppjével. Megmondtam neki, hogy ha ma délelőtt nem jutok le a gyerekemhez, saját felelősségemre elhagyom a kórházat, és olyan médiakörítést kap a történetem, hogy még a dédunokája is emlegetni fogja minden itt dolgozónak. Leengedtek egy emelettel lejjebb.

Huszonnégy óra eltelt, mire a kislányomhoz jutottam tizenegyedikén Azt is úgy, hogy bekönyörögtem magam a csecsemő intenzívre, csupa sok kis inkubátor közé. Senki nem foglalkozott velem, minden egyes babának elolvastam a nevét, mire megtaláltam. Bolygó hollandi céltudatos volt hozzám képest. Nem vehettem ki, csak a kicsi karját simogattam, és sírtam, mint a záporeső.

Huszonhetedikén jutottunk végre haza. Addig még rengeteg minden borzalom történt (például nem engedtek szoptatni), egy másik kórházban is töltöttünk néhány iszonyat napot. Ha igény lesz rá és lesz elég erőm, megírom a többi napnak is a történetét.

Non plus ultra: azóta nem jön össze a testvérke. Vajon miért? Ha sikerül, és mégis megáld minket a jó Isten, otthon fogok szülni, Geréb Ágival, ha szerencsém lesz, és végre normális igazságszolgáltatás lesz. Isten engem úgy segéljen!

K. F.

Véletlenül kiválasztott mesék.