igaz történetek szülésről, születésről

487. nap: Matyó néni (Bogi)

487. nap: Matyó néni (Bogi)

Az előzmények: orvosom nem volt, itthon szerettem volna szülni, háborítatlan szülést ÉS babavárást terveztem, ami azt jelentette, hogy semmilyen rendszeres terhesgondozásra nem járok, csak a számomra (illetve a baba számára) fontos vizsgálatokat végeztetem el… Így lett három ultarhangvizsgálatom, két vérképem vércukorral (próbareggeli), egy vércsoport-meghatározásom, egy hepatatisszűrésem és egy HIV-tesztem.

Az SZTK-doki szerinti időpont 16-a volt, a szerintem kb. helyes időpont pedig 24. (Barnabás 23-án volt hároméves.) Ezekhez az időpontokhoz képest a következő hónap 1-jén este 22.08-kor megszületett Boglárka Panna.

Ezen a napon hajnali negyed háromkor viszonylag erős összehúzódásra ébredtem, aztán aludtam. Negyed négykor megint ébredtem, majd megint aludtam. Negyed ötkor felkeltem, és csináltam egy házi CTG-t, amit átküldtem Geréb Áginak. Azt írta, egy része nem rossz, de szerinte aznap meglesz a baba. És tényleg! Hihetetlen tapasztalata van. Nagyon örülök, hogy segített, akármivel fordultam Hozzá!

A jóslók egész nap jövögettek, a nagylányom vitázott is velem kedvesen délután, hogy szerinte ez vajúdás. (Én állítottam, hogy neeeeem.)

Délután hatkor beültem egy kád jó meleg vízbe, mert eléggé fájdogált már, bár továbbra sem rendszeresen. A nagyfiam nagyon izgatott volt, neki is az volt a véleménye, hogy megszületik Bogi. A kádból felhívtam a pár utcával arrébb lakó barátnőmet, hogy átmehetnek-e a gyerekek játszani egy kicsit, illetve, ha szülök, sokat. Barnival megbeszéltem, hogy átmegy játszani, lehet, hogy ott alszanak, de ha nem, akkor az apukája megy érte. Ennek nagyon örült, mert Zoli Kapolcson volt, onnan repesztett hazafelé egy héttonnás teherautóval. (Nem ő vezetett, szerencsére.)

Közben beszéltem többször a segítséggel, aki hét körül küldött egy SMS-t, hogy úszik egy órát, de a másik segítség addig is elérhető. Mire hívtam, hogy ne ússzon, inkább vezessen hozzánk, addigra már nem vette fel. Gyorsan hívtam a másik segítőt, hogy induljon el, tudtam, ő messzebb lakik, később ér ide. Nagyon kedves volt, amikor szabadkoztam, hogy remélem, nem vakriasztás, mondta, hogy nem úgy hangzik. Megnyugodtam, és nagyon örültem, hogy tud jönni, mindig megnyugtatott a jelenléte.

Addigra kiszálltam a kádból, mert kihűlt a víz és kikapcsolt a cirkó. Jöttem-mentem, előkészítettem dolgokat (papírvatta, nejlon ágyvédő, olajok), kikötöttem a kutyát, kinyitottam a kaput, mert nem tudtam, meddig leszek járóképes, és ugye, a segítségnek be kellene jutnia…

Közben már jó rendszeresen fájogattam, közben Zolival telefonáltunk, ő robogott hazafelé, én meg nagy hallgatásokkal (összehúzódáskor), de beszélgettem. Közben mécsest gyújtottam, sétáltam, ebbe-abba kapaszkodtam, támaszkodtam. Ez az egyedüllevős szakasz nagyon meghitt és nyugodt volt, természetesnek éreztem, hogy nincs itt senki. Az is megfordult a fejemben, hogy egyedül szülök, mert nem ér ide a segítség. Akkor újra kádba ültem volna, mert úgy tűnt kivitelezhetőnek a dolog. Erre nem került sor, mert befutott a segítség. Zoli kicsit megnyugodott.

Az idő java részét ezután állva, a konyhapultnál töltöttem, ahol egyfolytában muskotályzsályás borogatás került a hasamra. Ez nekem annyira jó volt, hogy a kitolás végéig kértem! A fürdőben is ért pár hullám, de ez nem volt olyan jó ötlet, mert a pelenkázó alacsony támasznak bizonyult. Vártam-vártam az elviselhetetlen összehúzódásokat, amik nem jöttek, simán elviselhetőek voltak, lélegeztem, biztattam a babát és magamat, aztán azt vettem észre, hogy hohó, ezek bizony lassan tolófájások. Akkorra már ott volt a másik segítő is, nem tudom pontosan, mikor érkezett és hogyan jött be. Annyira jó volt, hogy nem zavarták meg a folyamatot hangos beszéddel, utasításokkal, kérdésekkel. Mindig tudták, mit és mikor tegyenek, olyanok voltak, mint a gondolatolvasók.

A szobába vándoroltunk, ott is a földre, a kanapéra támaszkodva. Itt volt pár gyenge pillanatom, az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem fér ki, de aztán sürgős pozitív mantrába kezdtem!

Volt egy pillanat, amikor a baba már a szülőcsatornában volt, hogy szóltak a segítők, nyomjak, mert nem jó a babának így. Innen még két nyomás, és kibújt a fejecskéje, aztán a következő tolásra kint volt a bébi! Azzal fogadták, hogy „De jóóóó dagi vagy!” A gátvédelem tökéletes volt, semmi sérülés nem keletkezett! (Pedig az előző szüléseknél kaszaboltak, úgyhogy heg az volt bőven.)

Valami hihetetlen érzés volt megpillantani, látni, hogy jól van, méltatlankodik, szép lila és olyan feje van, mint egy Matyó néni!

Zoli akkor ért a lakásba, amikor felsírt, az időzítés tökéletes volt. Betakartak, összebújtunk, Bogi szopizott, én remegtem. A hangulat hihetetlenül családias volt, halk és meghitt, közben a paplan alatt megszületett a lepény is.

A többi gyerkőc 11 körül jött haza, irtó lelkesek voltak, nagy volt a hangzavar, mindenki látni, fogni, puszilni akarta a babát.

Egy körül mentek el a segítők, utána lassan a gyerekek is lefeküdtek. Én nem nagyon aludtam, gyönyörködtem, és próbáltam elhinni, hogy minden ilyen fantasztikusan sikerült! Nem értettem, mit kerestem az előző három szülésnél kórházban, és azt sem, hogy hogyan és miért kellett kibírni több napot egymás nélkül.

Cs. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.