igaz történetek szülésről, születésről

428. nap: Elengedtem a dolgokat (Nisa születése)

428. nap: Elengedtem a dolgokat (Nisa születése)

Az első szülés előtt az ember nem tudja, mi fog vele történni, mi vár rá, milyen fájdalommal kell megbirkóznia. (Lehet, hogy a következőnél sem, de legalább van már némi tapasztalata e téren.) Én is tele voltam mindenféle aggodalmakkal. Önző módon inkább magammal voltam elfoglalvam, velem mi lesz, hogy élem túl stb.), mintsem a babával. Aztán amikor megszületett, persze már megváltozott a dolog.

A 37. heti beszélgetésen a szülési fájdalommal kapcsolatban Ági azt mondta, hogy hiába ismerem a fájdalomküszöbömet, ezt a fajta fájdalmat el sem tudom képzelni, de ki fogom bírni. Az igazat megvallva, tényleg nem számítottam ilyen fájdalomra, és szülés közben szentül meg voltam győződve róla, hogy nem bírom ki, bele fogok halni. Persze, a bábák tudták, hogy nem így lesz. Azóta sokat gondoltam arra, ha kórházban szültem volna, talán megcsászároznak, mondván, nem halad a szülés a megfelelő ütemben, vagy megerősítették volna bennem azt, hogy ezt a fájdalmat nem fogom kibírni, kell, hogy „segítsenek” rajtam.

Az elképzelésem az volt, hogy szépen vajúdok majd, labdán, az újonnan vásárolt felfújható gumimedencében, és a végén a frissen gyártott szülőszéken pedig megszülöm a babát. Ehhez képest a vajúdás eleje még a labdán történt, de mire a bábák megérkeztek, már csak a hátamon fekve tudtam lenni, ez volt a legkisebb fájdalommal járó pozíció. A sors iróniájának tartottam: a kórházi háton fekvős szüléstől ódzkodtam, és most tessék, itthon is ez vár rám.

Előző nap délután kezdett szivárogni a magzatvíz. Folyamatos kapcsolatban voltam telefonon Ágival, és este nyolc körül úgy gondoltam, itt az ideje, hogy velem legyenek. Amikor megjöttek, kiderült, hogy még nem is kezdtem el tágulni, a méhszájam az  elején tart csak. Szégyelltem kicsit magam, hogy túl korán hívtam ide őket, vidéken vagyunk, nem tehetik meg, hogy akkor most hazamennek, és majd jönnek később. Emiatt is kicsit feszélyezett voltam, no meg a nem várt végbéltájéki fájdalom miatt is, amitől teljesen görcsös voltam.

A vajúdás alatt elértem azt a fajta fájdalom-félelem érzetet, amit azt hiszem, halálfélelemnek neveznek. Amikor eljutottam a „minden mindegy” fázisba belülről, ezzel körülbelül egy időben Ági megvizsgált, és mondta, hogy most már érdemes itthon szenvedni, mert elindult a tágulás. Ez volt reggel hétkor és a baba 9.54-kor született meg. Talán ez volt az a pont, amikor elengedtem a dolgokat, és elindult a tényleges szülés. Nagyon sokat segített, amikor Ági mondta, hogyan viseljem el a fájdalmat, hogy ne álljak ellent, hanem hagyjam, hadd menjenek át rajtam a hullámok. Nem mindig sikerült, sokszor tiltakoztam, amikor jött egy-egy hullám, de amikor tudtam követni, amit Ági mondott, sokkal könnyebb volt. Nagyon elfáradtam, de a végére próbáltam összeszedni magam, és feltápászkodni abba a térden álló-kapaszkodó pózba, ahogyan aztán kinyomtam a babát.

Nagy boldogság volt, amikor rám tették Nisát. Akkor döbbentem rá, hogy nemcsak annak kell örüljek, hogy túléltem, hanem, hogy egészséges kislányom született. A következő napok egyre erősítették bennem azt, hogy jól döntöttem, amikor az otthonszülés mellett tettem le a voksot: az életem zavartalanul folytatódott a kis csöppséggel és a családommal, a megszokott lelki közösségben. Nem volt semmi bonyodalom, fertőzés, depresszió, kimerültség, csak az öröm az új jövevénynek (ami persze azért egy kis anyai aggodalommal vegyült). A sebeim gyorsan gyógyultak, a baba szépen gyarapodott, szépen, rendben, természetesen zajlott minden.

A szülés után kaptam a homlokomra Ágitól egy anyukás puszit, ami bevallom, nagyon jólesett. A számomra egy kicsit megközelíthetetlen, kemény, határozott Ágiról alkotott képet átformálta, megmutatva egy másik, érzelmes-gondoskodó anyai oldalát.

Örök hálával tartozom mindazért a szeretetért, kedvességért, hozzáértésért, önfeláldozásért, amit az egész Napvilág Születésház tanúsít irántunk, a babájukat természetes körülmények között megszülni kívánó anyukákért és babáikért.

Cs.

Vrindu >

Véletlenül kiválasztott mesék.