1356. nap: Levágtak (Áron születése)
Tudatosan nem jártam se kórházi szülésfelkészítőre, nem olvastam könyveket, és nem voltam kíváncsi az internetes fórumokra se (utóbbi kettő nagy hiba volt), mert azt gondoltam, hogy ha kiskutya, kismacska, meg a természeti népek is megszülnek egyedül, minimális beavatkozással, akkor én egy jól felszerelt kórházban mitől ne szülnék meg?
Tovább
1355. nap: Véletlen találkozás (dúlamese)
Kavarognak bennem az érzések, gondolatok. A lányom még nagyon pici, nem szerettem volna még szülést vállalni, csak egy-két hónap múlva. Ez az anyuka mégis hozzám jött, engem talált meg, talán nem véletlen. Egyáltalán hová menjünk 40 hetesen, ahol szívesen látnának minket?
Tovább
1354. nap: Tüsszentés, avagy minden értünk van (Merse születése)
Sem az út, sem a kórházba kerülés nem lassított le. Bedobtam a gyeplőt, és hagytam magam sodródni. Szétrúgtam az ágyat, és kiabáltam. Csak nők voltak körülöttem. Egyébként mit keresnek a férfiak a szülésnél?
Tovább
1353. nap: Kismamák (dúlamese)
A teljes család jelen van, így nem tud magára koncentrálni, zavarják a körülmények. Felmegyünk az emeletre, férje is jön. Még nem indulunk sehová. Alig telik el pár perc, keresi a helyét, a pózokat, kipirulva az arca, mélyül a légzés. A fájások egyre hosszabbak lesznek. Biztatom, hogy csinálja, ami jól esik. Hihetetlenül felgyorsulnak az események.
Tovább
1352. nap: Kórházban, nyugalomban (Áron születése)
A vizsgálat mindent rendben talált, a tágulás bő másfél ujjnyinak bizonyult. Egy órányi haladékot kaptam az erős, rendszeres fájások beindulására, aztán oxitocinos indítást irányoztak elő. Ettől féltem… Bátortalanul hozakodtam elő a szülési tervünkkel. Az orvos meglepően reagált: „Ja, szülési terv van? Akkor veszünk vért, aztán ha nincs fertőzésveszély, szenvedhet, ameddig akar!”
Tovább
1351. nap: Bizonytalanság, jó szándék, kétségbeesés (Bence születése)
A kicsi szívhangja romlott (bár erről utólag nem vagyok meggyőződve, ám első szülőként rettenetesen ijesztő, ahogy a kihangosított, gyors dobogás az összehúzódások alatt lassabbá válik). Kaptam méhszájlazító injekciót, aztán oxitocininfúziót is. Már közel volt a kitolási szak – a félelem, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság érzésére emlékszem leginkább.
Tovább
1350. nap: A tisztulás útja (Enikő születése – visszaemlékezés nyolc év után)
Mozdulni nem mertem (bár szabadott volna), mert az infúzióval oda voltam szögezve. Kerestem valami kapaszkodót. A gyermekem szívhangját zengte a CTG. Ez az! Hangosítsátok fel! Még! Erősebben! Ez a szabályos morajlás átsegített a békés elfogadásba. Már csak a testemnek fájt, a lelkem a gyermek fogadására készült.
Tovább
1349. nap: Az idő itt nem fontos (Gergő születése – visszaemlékezés)
Egyszer csak zörögve begurult egy asztalka. Kontrakció miatt felültem, és megláttam a sok félelmetes eszközt. Nemcsak a szüléstől, de az élettől is elment a kedvem. Kizökkentem. Mikor újból megjelent az orvosom, már kitolásra készült, de csalódottam mondott valami lesújtót. „Oxitocinra lesz szükség” – jegyezte meg.
Tovább