Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1500. nap: Ahogy a Nap is egyformán melegít minden embert

1500. nap: Ahogy a Nap is egyformán melegít minden embert

Megjelent: 2014. nov. 13.

Nagyon régóta készülök, hogy megírjam életünk legszebb történetét: a kisfiunk születését. Nem mostanában történt: Jakabbal, Ági harmadik gyermekével egy évben született a mi Andris fiunk, 1992-ben. És az is lehet, hogy a történetünk kilóg innen, mivel nem otthon szültem, ám a klinikai szülés sem hagyott bennem keserves emlékeket.

Mégis szeretném megosztani veletek ezt a kakukktojás-történetet. Miért? Mert nagyrészt Áginak köszönhetjük a csodálatos hónapokat, a babavárást, és amikor hazamehettünk a klinikáról, első dolgunk volt Áginak boldogan bemutatni csöpp kis babánkat.

Ágihoz jártam, mert egyik kedves barátnőm itt Szegeden áradozott róla, hogy milyen természetes módszereket alkalmaz, nemcsak a szülésről volt szó, hanem a babavárás időszakáról, és esetleges női betegségek kezeléséről is. Mindez 1990 körül igencsak ritkaságszámba ment, hát persze, hogy boldogan rohantam egy „ilyen” szülész-nőgyógyászhoz!

Az első látogatásnál megszerettem Ágit, a szelíd, bátorítóan kedves tekintetéért, mosolyáért. Én is igazolhatom, amit Ági is elmesélt interjúkban: a magánrendelésén diszkrét helyen állt egy kassza, és ő soha nem ellenőrzött minket, ki mikor mennyit tesz bele (vagy vesz ki, ha a szükség úgy hozza?) – ránk bízta. Ez is teljesen szokatlan volt akkoriban, sőt: azóta sem találkoztam egyetlen rendelőben sem ekkora fokú bizalommal. Biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem élt vissza ezzel a helyzettel, akik Ágihoz jártunk.

Viszonylag sokat kellett várni a kisfiunkra, orvosi segítség is kellett a fogantatásához, életem legizgalmasabb heteit éltük a párommal addig, amíg végre a kismamateszten szépen kirajzolódott a kék kereszt! Megjegyzem: sok más kismamához hasonlóan én is már akkor tudtam, amikor még semmi jelét nem tapasztalhattam annak, hogy megfogant a mi kicsi magzatunk. Az öthetes orvosi vizsgálaton azt írták be: „cystichus echo” – mélységesen sérelmeztem, hogy csak cisztagyanúnak nézik az én csöpp magzatomat??

Aztán a tízedik hét környékén kicsit bevéreztem. Szerencsére épp vendégségben voltunk olyan barátainknál, akiknek – velünk ellentétben – volt vezetékes telefonja. Akkor még az is nagy szó volt. Azonnal felhívtuk Ágit, és őt csöppet sem zavarta az, hogy szombat este tíz óra van: azonnal fogadott minket a rendelőjében. Mit mondjak: be voltunk ijedve, a párom is, én is, kimondhatatlanul jólesett Ági azonnali segítsége, és józanul biztató szavai: nem festett rózsaszínű mázt a helyzetünkre, egyszerűen csak annyit mondott: „Ez lehet egy nagyobb baj előjele, de az is lehet, hogy semmiség.” Ezért fontos, hogy pihenjek, és tartsam be a javaslatait. (Képtelenség ezeket „utasításnak” nevezni, inkább kedves, bölcs barátnői jó tanácsnak éreztem Ági részéről, akiben akkor már vakon megbíztam.) Néhány hét ágynyugalom után minden teljesen rendbe jött. Onnantól egészen a szülésig felhőtlen és boldog időszakot éltünk át, semmilyen akadály nem gátolta a boldogságunkat.

Ma is kristálytisztán átélem azt az élményt, amikor Ági rendelőjében, 1992 január első napjaiban először hallottuk kicsi babánk szívhangjait. Látom magunkat: fekszem az ágyon, a párom ott ül mellettem, Ági fölém hajol a géppel, megszólal a világ legszebb, némi misztikus szörcsögéssel-recsegéssel kísért dobszólója, a párom szemén és arcán látom a megindultságot, én sem tudok megszólalni, csak érzem, hogy elindul egy könnycsepp a szememből, és elkezd folyni az arcomon. Ilyen torokszorítóan mély boldogságot sohasem éreztem korábban. És Ági, ahogy fölém hajol, csak mosolyog azzal a végtelenül tiszta, kedves, megnyugtató Madonna-mosolyával – ó, de sokszor viszontláttam az arcán később is ezt a mosolyt, mások fotóin is, valahányszor szülést kísért! – , és ezzel a Madonna-mosollyal az arcán szótlanul, lágyan lesimította az arcomról a boldogság könnyeit.

Tudom, ez a megjegyzés már közhelyszámba megy, de akkor nekem kimondhatatlan élmény volt az is, hogy Ági soha nem viselkedett velünk úgy, mintha „betegek” lennénk, nagyon is tudatosan „kismamatársai” voltunk, szinte barátnők, ismeretlenül is mind, akik hozzá jártunk. Ráadásul tényleg azok voltunk: kismamatársak, hisz Ági akkoriban várta Jakabot.

A világ egyik legnagyobb hazugsága az, hogy Ági „rákényszeríti a nőkre az otthonszülést”. Bár mi is vonzódtunk mindenhez, ami természetközeli, az otthonszülést nem mertük volna bevállalni, nem volt bennünk akkora ősbizalom, nem volt akkor még vezetékes telefon a közelünkben sem, autónk sem volt még, sokat vártunk a babánkra, „mi van, ha valami mégsem megy simán” – Ági tökéletesen megértette a bennünk fészkelő aggódást, egyáltalán meg se próbált lebeszélni a döntésünkről, csak rábólintott – később, szintén egyik interjújában rá is ismertem az akkori helyzetünkre: Ági mindig azt tartotta: mindenkinek az a legbiztonságosabb szülés, amit annak tartanak. Az a legfontosabb, hogy az anya és az apa nyugodt legyen, ne legyen bennünk szorongás – mindegy, hogy mi miatt.

Igaz: azt szerettük volna, ha Ági, aki végigkísérte kicsi magzatunk fejlődését, ő legyen mellettünk, ő segítse majd világra – de ez sajnos nem jött össze Jakab megszületése után. De Ági abban is segített, hogy olyan orvost találjunk az utolsó hetekben, aki emberséges, aki nem érezteti velünk azt, amivel mindenki tisztában volt akkoriban itt Szegeden: hogy Ági – hogy is mondjam: – „persona non grata” akkori munkahelyén.

A vállalt körülményekhez képest a lehető legtermészetesebb módon készültünk a szülésre. Mindent megbeszéltem a kisfiunkkal, azt is, hogy mikor hogyan lenne jó, ha helyezkedne, hogy mindkettőnknek a legideálisabb helyzet legyen – nem akartam, hogy őt megviselje a szülés, erősen hittem abban, hogy ha mindketten megtesszük, amit csak tudunk, akkor valamennyit lehet könnyíteni a szülés nehézségein és fájdalmain.

Még akkor májusban Ági szervezett egy konferenciát a születésről Szegeden, természetesen nemcsak orvosoknak és más egészségügyi dolgozóknak, hanem számára teljesen evidens volt már akkor is, hogy ennek a rendezvénynek a kismamák a legfontosabb főszereplői. Természetesen engem is meghívott. Rengeteget tanultam, nagyon érdekes előadások voltak. De legjobban a fájdalom nélküli szülésről szólóra emlékszem. Akkor tökéltem el igazán, hogy nem szeretném megszüntetni a fájdalmat, ha el tudom viselni – úgy gondoltam: a normális mértékű szülési-születési közös fájdalmunk alapvető szükségletünk, ez olyan erős, láthatatlan kapcsolatot sző köztünk, a kisfiam és köztem, amit soha semmilyen erő el nem szakíthat később sem.

(Itt jegyzem meg: a mai napig vörös köd borítja el az agyamat, amikor azt hallom, hogy nőgyógyász férfiak lazán azt mondják a kismamáknak a szülésről: „Nem fog fájni”. Sajnos, ilyenkor tiszteletlenül azt gondolom: „Neked nem…” De az összes nálam fiatalabb barátnőmnek elmeséltem, hogy de bizony, fáj az, de még mennyire, mégse féljenek, mert ki lehet bírni, és megéri az, ami utána következik – menet közben is tudjuk, hogy a világ legszebb „kárpótlását” vehetjük majd kézbe, és akkor tényleg elfelejtünk minden korábbi fájdalmat, mondjuk: amikor először érezzük az illatát, a pihe-puha bőrét, amikor először néz a szemünkbe, amikor először tesszük a mellünkre, és azonnal tudja, mi a teendője, amikor először kulcsolja csöpp kis ujjait a miénkre.)

Egyvalamit nem tudtam előre – hogy ennek az elszántságnak, vagy csak a jó sorsunknak köszönhetem, nem tudom –, felkészültem rá, hogy igenis fájni fog, vállaltan fájni fog – de ehhez képest olyan villámgyorsan lezajlott az egész, hogy mire észbe kaptam volna, mire felfogtam volna, hogy „jááj, ez fáááj!”, addigra már ki is csusszant a kis újszülött babám.

Klinikai körülmények közt szültünk, szülőágyra felfektetve, de a bába és az orvos is kedves és rendes volt – mi ketten pedig tettük a dolgunkat, „ahogy kell” – a kisfiam és én –, miközben a párom kint hallgatott minket a folyosón. Az is saját döntésünk volt, hogy mindenkinek jobb lesz, ha ő nem jön be. Ezt sem akarta senki erőltetni. (Az orvosunk javára legyen írva: beengedte volna őt apás szülésre, holott akkor ezt is igen rossz szemmel nézték a klinikán.) A jó sorsunk azonban úgy intézte, hogy a lehetőségeken belül a lehető legközelebb lehessünk egymáshoz, és nekem ez is erőt adott akkor.

Még abban is szerencsénk volt, hogy épp csúcsforgalomban szültünk: velünk egy időben mind megteltek a gyermekágyas szobák, így mi „sajjjnos” egy kétágyas bababarát szobába „kényszerültünk” – jellemző az akkori viszonyokra, hogy ilyen „szerencsétlen körülmények” kellettek ahhoz, hogy egy szobába kerülhessek a kicsi babánkkal. És közben szörnyen sajnáltam egyik társamat, aki egész éjjel vajúdott, nem engedték császározni, másnap délelőttre született meg a kisbabája, mindketten halálosan kimerültek voltak – ő szegényke ott sírt velem egy szobában, hogy vigyék el tőle a kis újszülöttjét, hagyják őt pihenni, legalább egy kicsit…

A gyermekágyas napokat a klinikán, na, azt szívesen elfelejteném. Kicsit besárgult a fiam, ezért mégiscsak elvitték tőlem néhány napra, csak szoptatni hozták ki – aluszékony volt a besárgulástól, mindig aludt, amikor kihozták, én sírtam, amikor azt tanácsolták a nővérkék, hogy „cibáljam a pajeszát” – mintha kést döfködtek volna a szívembe: a szoptatásra kislánykorom óta úgy készültem (hála a nagymamám történeteinek), hogy az lesz életünk egyik legszebb időszaka, tovább erősíti a már meglévő, eltéphetetlen szálakat a kisfiam és köztem – csak nem fogom eközben kínozni őt???

De amíg nem szopik megadott mennyiséget, addig nem mehetünk haza! – így szólt a szigorú ítélet. Attól is féltem: hátha bent, az újszülöttosztályon sem eszik eleget… Egyetlenegy bűbájos nővér akadt, egy idősebb nő, kicsit nyers modorú volt, de éreztem, hogy nem bántó, és benne megbíztam. Tőle érdeklődtem, eszik-e eleget a kisfiam. „Ez? Ez egy zabagép!” – felelte a nővér a maga keresetlen modorában, mégis hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és hálás voltam neki, amiért lényegében megnyugtatott.

Jelentem: szadista kínzások nélkül is megtanult szopni a kisfiam, abba se hagyta utána nyolc hónapig, és amint hazamehettünk: csodálatosan, látványosan fejlődött és cseperedett.

Amint kikerültünk a klinikáról, rögtön elvittük Andrist bemutatni Áginak. Neki az is mindvégig annyira természetes, magától értetődő volt, hogy mi ketten a párommal összetartozunk, mint szülők – a kisfiunk kettőnkhöz tartozik, még meg sem fogant, amikor már mindketten vártuk őt. Anya, Apa, majd a Baba Ági szemében egy összeforrott egységet jelentett, ahogy nekünk is. Megint az a gyönyörű, felséges Madonna-mosoly Ági arcán, ahogy gyöngéden a karjába vette csöpp babánkat. Úgy éreztem akkor, hogy a mi kisfiunkat úgy szereti, ahogy rajtunk kívül senki más a világon. Ugyanakkor pontosan tudtam: Ági minden kisbabát, anyát és apát ugyanígy szeret. Ahogyan a Nap is egyformán melegít minden embert.