igaz történetek szülésről, születésről

1666. nap: Hogy tehettek velem ilyet?! – Egy cicamama és egy kiscica története

1666. nap: Hogy tehettek velem ilyet?! – Egy cicamama és egy kiscica története

Mivel tudtam, hogy városunkban 50%-os a császárarány, azzal a kéréssel mentem orvosomhoz, hogy egyetlen dolgot szeretnék: természetes úton szülni.

Terhességem teljesen problémamentes volt. Elmentem a kórházi szülésfelkészítőre, elolvastam néhány születéstörténetet, tudtam, hogy számíthatok beavatkozásokra. De ezek lehetősége különösebben nem zavart, naivan bíztam az orvosomban és saját magamban, ennél több kívánságot feleslegesnek éreztem, sok-sok évtizedes tapasztalattal csak ő tudja majd legjobban, hogyan lehet ezt a célt elérni.

A kiírt nap előtti estén mentem hozzá kontrollra. Jósló fájáskák voltak, méhszáj 1100, minden oké, bármikor szülhetünk. Meglehetősen durván vizsgált meg. Hazaértem, kis vérzést tapasztaltam, és nem tudtam eldönteni, magzatvíz szivárog-e, vagy a hólyagom nem bírta a kiképzést. Felhívtam, berendelt a kórházba, burkot megnézni, csak ott tudja, hangzott az indok.

Holminkkal együtt indultunk el a férjemmel, sejtve, hogy bármi lehet. Bementünk, vizsgálóba küldtek, doki be, megnézett, áll a burok. Kimentünk, orvosom az ügyeletes dokival kiment, pár percig kint beszéltek egymással. Ezután beküldtek minket a vajúba. Kis idő múlva visszahívtak a vizsgálóba. Orvosom anélkül, hogy egyetlen szót ejtett volna, leválasztotta a burkot. Megkérdeztem, ez az volt-e, mert egyik alkalommal beszélt erről a módszerről. Mire azt válaszolta, ő nem mondott semmit. Visszaküldtek a vajúdóba.

Mindezek után megállapítottam, hogy ezek szerint mi itten most szülünk, vagy legalábbis úgy veszik itt, hogy szülni fogunk. Mondani ezt nem mondták. Innentől fogva kb. hajnali négyig a következők zajlottak: próbáltam befelé fordulni, ellazulni, pihenni. Kissé nehezítette mindezt, hogy a mellettünk lévő ágyra helyeztek egy egyedül vajúdó tizenéves lányt, aki bennünk kereste a támogatást, társaságot.

Közben kb. óránként behívott a doki a vizsgálóba, általam teljesen brutálisnak érzett módon kézzel tágította a méhszájamat. Annyira sokkolt ez, hogy tiltakozni se tudtam, és még arra gondoltam, fájni úgyis fájnia kell, így vagy úgy, biztos tudja, mit csinál.

Gyenge és rendszertelen fájáskáim voltak, nem erősödtek és nem sűrűsödtek. Nem emlékszem, hogy mindeközben az orvos vagy a szülésznő bármit is szólt volna hozzám, csak arra az egy mondatra, hogy „Nem haladunk, nem lesz így jó”. Az utolsó kb. egy órában a szülőszobára hívtak, kaptam egy infúziót (kérdeztem, mi az, azt mondták, cukros víz), továbbra is téptek kézzel.

Majd egyet sípolt az NST-gép, doki, szülésznő látszólag megijedt, raktak rám egy maszkot, és már toltak is a műtőbe. Férjem, aki jelen volt, úgy látta, megjátszottnak tűnt, hogy sürgős a helyzet. Itt próbáltam először és utoljára tiltakozni: nem lehetne még várni?? Nem.

Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Hát akkor hiába tűrtem egész éjjel ezt a valamit, ami olyan volt, mint egy sorozatos nemi erőszak??? Hogy tehettek velem ilyet??? Mikor én végig azt tettem, amit mondtak…

A műtétet úgy éltem meg, mint akit félholtra vertek, és ezután élve felboncolnak…

Kisfiamat egy pillanatra felmutatták a lábam mellett és elvitték. Feltoltak az őrzőbe. Baba sehol. Kértem férjemet, szóljon, hogy kérem a babámat. Azt mondták neki, mindjárt hozzák. Fél óra múlva baba még sehol, ismét kértem, hiába, épp műszakváltás volt, nem értek rá. Már nem emlékszem, harmadszor is kiküldtem-e a férjemet.

Két óra múlva hozták oda a babát. Ekkorra már majd felrobbantam a dühtől, csalódottságtól, nem is tudtam örülni a neki. Ez az érzés sokáig elkísért, a ragaszkodás és szeretet érzése azonnal elöntött, de az örömé nem. Talán csak hetekkel később, amikor szopizás közben először nézett a szemembe. Még a sajnálat érzése volt meg, sajnáltam a kisfiamat, akit nem engedtek megszületni, és saját magamat is, aggódva kerestem összefüggést kisebb-nagyobb bajaink és a császár között.

Az őrzőben szünetekkel, de többször, több órára velem lehetett a babám, férjem, anyám is. De mivel feküdnöm kellett hanyatt, mellre tenni nem tudtuk, ehhez segítség nem volt, annyit tudtunk, hogy váltakozva a mellkasom mellé és a mellemre fektettük, ott úgy tűnt, jól érzi magát, csendes volt, néha szopizni próbálgatott volna.

Ezután jött tíz rettenetes nap a kórházban, magas láz, fájt a hasam, gyulladás a vérkép szerint. De nem találtak semmit. Kisfiam nagyon sírós, rosszul alvó kisbaba lett, az első napoktól kezdve csak kézben érezte jól magát. Nem könnyítette meg a helyzetünket, hogy vizsgálatok, konzíliumok előtt gyakran rángatták le a mellemről, hogy menni kell most azonnal, ami persze nem volt akadálya annak, hogy utána órákat üljek pongyolában a váróteremben.

Az antibiotikumot nem bírtam, napokig alig bírtam miatta felkelni a vécéről, ezután lecserélték egy intravénásra. Minden vénaszúrás egy kín, nálam csak sokadszorra megy, szülésznők döfködtek, majd feladták, azt mondták: „Szúrjon ennek az orvos, ha akar”. (Szúrt is, dühöngve.)

Egyetlen egyszer szerettem volna, ha az éjszakára vagy egy részére beadhatom a babát a nővéreknek, hogy kicsit alhassak, elküldtek, hogy nem érnek rá. Testileg-lelkileg totálisan kimerülve jutottam haza.

Zárójelentésemre fájásgyengeség, nyakra tekeredett köldökzsinór, relatív téraránytalanság (baba 3300 g, én 172/72, nőies alkat), magzati szívhangprobléma került. Lázamat a tejbelövelléssel magyarázták.

Orvosom előtt nem lepleztem a mérhetetlen csalódottságomat és dühömet, bár csak egy-két szemrehányó megjegyzésre futotta az erőmből. Felkavartan lobogtatta a papírjait, szerinte ez egy megindult szülés volt, oxitocint azért nem adott az elejétől, mert „én akartam természetesen szülni”.

Évekig tartott, talán még most is tart, mire feldolgoztam az egészet. Elég komoly gyermekágyi depresszióba estem. Hála Istennek, a szoptatás kezdettől jól sikerült, ez nyújtott vigaszt. Utólag egy sikeres szoptatást talán nem cserélnék el egy sikeres hüvelyi szülésért.

Legalább részben a császár szövődményének, összetapadásoknak tudom be azt, hogy míg kisfiam első kísérletre, „rendelésre” jött, a kistesóval legalább fél évet próbálkoztunk. Kiderült, hogy egyik oldalon elzáródott a petevezeték. Mikor végre már összejött, két alkalommal is spontán vetélés történt korai időszakban, a beágyazódással nem stimmelt valami.

Most végre megint babát várok, 28. hét, minden rendben! Talán esélyt ad majd a VBAC-nél, hogy nem érzem magamat a császár miatt sikertelennek. Csak megcsaltnak, átvertnek, megalázottnak. Próbálom az e miatt érzett dühöt kitartásba, erőbe átfordítani, és az orvosokban és kórházakban teljesen mértékben elveszített bizalmamat helyreállítani. Nagyon szeretném elmondani a kislányomnak, milyen egy szülés. Szeretnék neki segíteni tudni majd, ha ő szül.

Kisfiam most lesz hétéves. Gyönyörű, okos, kedves, erős gyerek. Hosszú évekig minden nap eljátszotta a következőt, főleg az esti altatásnál: bedugta a fejét a pólóm alá vagy megkért, hogy zárjam össze a térdeim, és bedugta a fejét azok alá. Majd azt mondta, ő egy kiscica a pocakomban, én a mamacica, ő most megszületik, én meg örüljek nagyon őneki. És kidugta a fejét a ruhám alól vagy átnyomta a térdeim között. És nekem nagyon kellett örülni, hogy milyen szép kiscicám született. Sokszor egymás után többször is, és a cicamama örült a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik… tizedik kiscicájának. Ezt a játékot teljesen magától találta ki. Azt hiszem, ez volt a mi igazi születésfeldolgozásunk.

S. A.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.