igaz történetek szülésről, születésről

1572. nap: Együtt (Julának – apamese Benjáminról)

1572. nap: Együtt (Julának – apamese Benjáminról)

Már (még?) a vajúdás is szép volt. Hosszú (az ötpercesektől számítva is legalább ötórás, de igazából már előző éjszaka sem aludtunk a fájásoktól) és fájdalmas, de az egészet barátaink – számunkra otthont jelentő – lakásában éltük meg. Együtt töltöttük minden vizsgálat, beavatkozás nélkül. Ha jött a fájás, a párom belém kapaszkodott. A kettőnk kapcsolata is még mélyebb lett közben. Éreztem, átéreztem a párom fájdalmait, de közben és az egész idő alatt éreztem, hogy nincs baj, minden rendben van, rendben lesz.

E. többször beszélt telefonon az orvossal, sőt a szintén választott szülésznővel is. Ők biztatták, hogy most már ideje a kórházba menni. Ennek ellenére még órákig a számunkra kellemes környezetben maradtunk, bíztam a párom intuíciójában, mint kiderült, helyesen. Csak akkor mentünk a kórházba, amikor már nagyon itt volt az ideje.

A kórház bejáratánál megvártuk a dúlát, a szülésznőt és az orvost, később velük mentünk fel a szülészetre, miután kedves barátainktól elbúcsúztunk. Ebben a kb. egy órában már hárompercenként jöttek a fájások, mégis így éreztük magunkat jól, biztonságban. Ha jött a fájás, E. belém kapaszkodott, a dúla és a barátaink velünk voltak, éreztük a szeretetet és a bizakodást egyszerre.

Az osztályra a választott orvosnő vette fel E-t, finoman, a rá jellemző szeretettel, figyelemmel vizsgálta meg. A párom intuíciója kiváló volt: gyakorlatilag túl volt a táguláson, vajúdáson, valóban szülni mentünk be a kórházba.

Mivel éjszaka volt, válogathattunk a szülőszobák közül, az egyetlen, ajtóval is zárhatót választottuk. Nemcsak a vajúdás befejezése, hanem a szülés is folyhatott volna a földön, a szoba sarkában. Végig biztonságban éreztem a páromat, annak ellenére, hogy a kitolási szak is hosszú és fájdalmas volt (gyanítottuk, hiszen a baba viszonylag nagy volt, kifejezetten nagy fejjel). A kórházban is nehéz volt látni, érezni a fájdalmát, mégis erőt adott az, hogy teljesen biztonságban éreztem, tudtam egész idő alatt, hogy sem neki, sem a babának semmi baja nem lesz. Ebben a biztonságérzésben komoly része volt a jelen levő három személynek, a dúlának, a szülésznőnek és az orvosnőnek, akik mind emberileg, mind szakmailag rendkívül sokat tettek a sikeres szülésért. Párom kényelméért mindent megtettek, a gátmasszázstól a borogatásig. Sajnos a hosszú vajúdásba belefáradt párom kénytelen volt a szülőágyra feküdni, annak ellenére, hogy az orvos kifejezetten a négykézláb/guggolva testhelyzetet javasolta (ami a szüléshez jó, de az orvosnak roppant kényelmetlen!).

A kitolás végén, amikor E. ereje már kezdett végleg elfogyni, magam is igyekeztem segíteni: amikor tolni „kellett”, mély levegőt vettem, és „toltam” vele együtt, hogy a ritmust átadjam. Hiszen láttam, hogy a baba feje megjelent, egyre több látszott belőle. Mindez nem segített volna annyit, ha a többiek biztatása, törődése nem lett volna.

A három tapasztalt asszony jelenléte biztosan segített a páromnak, de engem is megnyugtatott. Jellemző, hogy amikor elfolyt a magzatvíz, megjegyezték egymás között: milyen jó születésszag van! Ez a megjegyzés (is) az otthonosság, biztonság légkörét adta nekünk.

A kicsempézett, légkondicionált szülőszoba ellenére nem éreztük magunkat kórházban egész idő alatt, nem éreztük úgy, hogy egy orvos „felügyelete” alatt vagyunk. Nyilván az is közre játszott, hogy a szülészorvos nem avatkozott bele a folyamatba, mindent hagyott a maga útján, csak akkor szólt, cselekedett, ha arra okvetlenül szükség volt, gyakorlatilag kísérte, nem vezette a szülést. Emellett egész idő alatt olyan biztonságot nyújtott, ami a páromat, és ezzel persze engem is meg tudott nyugtatni minden fájdalom és fáradtság ellenére.

Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor a baba feje megjelent, és várható volt, hogy hamar megszületik, a szülésznő szólt, hogy a páromról gyorsan vegyem le a takarót, ha látom, hogy a baba kibújt, hogy a megszületett babát azonnal a hasára tehesse. Ilyen figyelmességre kórházban egyáltalán nem számítottam. Csodálatos volt látni, hogy a kis test valóban azonnal a mamája hasára került, véresen, úgy, hogy a magzatszurok közben ürült, és ezzel senki (a közben odahívott csecsemős nővér sem) törődött, nem akarták azonnal lemosni, fertőtleníteni stb. A babánk pedig csak nézte az új világot, nem sírt, nem is hunyorgott (nem volt nagy fény, szinte félhomály).

Később elvágták a köldökzsinórt (szerintem kicsit korán, de nem azonnal), ekkor felsírt, majd ahogy oxigénhez jutott, újra elcsendesedett, később szopott is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a vizsgálathoz, letakarításhoz más is elvihetné a babát, mint én. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki számára az a természetes, hogy a papa fogja meg, persze ehhez, mint első gyermek apjának, segítséget adtak. Csodálatos volt ezt a kis életet a kezemben tartani, és azt gondolom, úgy érzem, hogy alapvetően kihat a későbbi kapcsolatunkra, hogy megtehettem.

Emellett természetesen alapvetően kihat a kapcsolatunkra az, hogy apás szobába kerültünk – nagy szerencsével –, ahol továbbra is én tettem tisztába, sok tekintetben gyakorlatilag a szoptatáson kívül szinte teljes mértékben én gondoskodtam róla. Mivel a párom a fáradtságtól szülés után magáról is nehezen tudott gondoskodni, minden, amihez a babát meg kellett mozdítani, az én feladatom volt – mint egy csecsemős nővér(!) mondta: „az apuka azért van itt, hogy mindent megcsináljon, az anyuka egyetlen dolga a szoptatás”. Fantasztikus, életem egyik legnagyobb élménye volt az a négy nap. Meggyőződésem, hogy sosem lenne olyan mély kapcsolatunk a gyermekemmel, ha ez a négy nap nem lett volna.

A szülésnél jelen levő három asszony mellett nagyon sok segítséget nyújtottak a szülészeti osztály dolgozói, de főleg a csecsemős nővérek nagy része. Egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve általában nagyon türelmesek és segítőkészek voltak, mind velünk, mind a babával. Nagyon jó volt, hogy az első este még azt is megkérdezték, hogy a születés után rászáradt vért lemoshatják-e (azaz a fejét víz alá tarthatják-e). A válasz természetesen igen volt, de a figyelmesség jólesett. Igen sokat segítettek a szoptatással kapcsolatos problémákban, ami mindkettőnket megnyugtatott, a szülés közben érzett biztonság tovább tartott.

Az apás szobával kapcsolatban csak egy negatív érzésünk volt (mindkettőnknek): hogy nincs elég. Valóban igen nagy szerencsével kaptuk meg: éppen üres volt. Ottlétünk idején igen sok „irigy” pillantással találkoztunk, bizony sokan szerettek volna abba a szobába kerülni. Amikor a babát az esti fürdetésre vittem, magam is láttam egy fiatal párt, ahol a kismama zokogva vált el a párjától este. Sokkal több ilyen szobára lenne szükség, biztos, hogy sokan vállalnák azt az összeget, amit fizetni kell, hiszen a legolcsóbb hazai nyaralás ára messze több, márpedig nem minden évben születik kisgyermek egy családban!

P. L.

Benjamin születése anyaszemmel > > >
Sára születése anyaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.