igaz történetek szülésről, születésről

1550. nap: Vesszen a házirend, nincs is pizsamám (Pircsi születése)

Megjelent: 2015. jan. 2.

A mai pohár rosét az otthon született gyerekek egészségére iszom. Emelem poharam! Egyedül, az emberem otthon, mi, többiek, anyáméknál vidéken – itthon.

…a gondolat, ha eszembe jut, rettenetesen frusztrálttá tesz: azt kéritek tőlem, írjak. Nyolc évet magyar bölcsészetre áldoztam, ennek hatásaként azonnal görcs (nem bölcs) leszek, ha írnom kell. Éppen ezért aztán ítéletnapig várhatnátok három gyermekem születéstörténetére (mindenkinek megvan a maga baja: nektek mesék kellenek, én görcsölök a meséléstől), de mivel egyre pattanásosabb körben az állam – ami állítólag a kommunikációs jelzőterület –, az imént a tükör előtt állva vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, teszek egy próbát mégiscsak, és (kizárólag a saját érdekemben) írni kezdek, nevezzük a módszert akár meseterápiának…

Szóval így. Szeretkeztünk, Pi elporzott az irodába, nekem meg folyni kezdett a magzatvizem. Nem nagyon, kicsit. Még inget vasalok, délután van, nyári verőfény, de a szívem dübörög, mosolygok, és nagyon hangosan hallgatom a Kampec Dolorest. Segítsetek, Anyáim! Huszonkilenc éves voltam, Pit magam választottam apának, mindketten vágytunk utódokra…

Kórház, Budapest, T. Ez is saját választás volt. Találkozás a szülésznővel, vizsgálat, telefonhívás a dokinak. „Halló, Doktor úr? … Elfolyt a magzatvizem, de jól vagyok, hazamennék…” Maradni kell, vagy fel is út, le is út – kel ki magából az orvos. Hú, hogy utálom érte…

Kórterem, nagy hasú, csöndes nők. Nagy a hold, az erkélyen csikungozok, erőt gyűjtök, támogatást kérek… Akkor először szólítom meg gyermekemet is: „Akarj megszületni, hogy békében megszülhesselek!…” Rendes gyerek, hallgat rám, fokozódó fájások nyugtatnak meg… Reggelig alszom is valamicskét.

Délelőtt infúzió és antibiotikum, nem kerülhetem el, később szabadon engednek, sétálok, és csak lélegzem és lélegzem egyre hangosabban, ritmikusan. Piros, kötött pulcsimban, szoknyában, vesszen a házirend, nincs is pizsamám…

Lélegzem, a folyosón sétálgatok, „Legközelebbi pillantásnál már háromujjnyi lesz a tágulás, meglátja!” – szólít meg elhaladtában egy őszes orvos, hálás vagyok a mosolyáért, biztatásért…

A szülésznőben megbízom, egy tömbből faragott, Atlasz-vállú, keskeny csípejű asszony. Időnként megvizsgál, később az IKEA szülőszobába terel. Akkor már egyáltalán nem érdekel a külvilág. Vajúdok. Meleg van és csend. Hullámokban jön és múlik el a fájdalom. Tengeri sós fürdőben ellazulok, pihenek. Fehér pamutruhába bújok, erre az alkalomra vettem.

Megjön Pi. Vajúdásomban egyelőre nincs szerepe, az ágyra fekszik, imádkozik… Ott van még a szülésznő, egyszerre csak a doki is beviharzik. „Tegeződhetünk?” – kérdezi elém guggolva. „Persze…” – hökkenek meg…

Aztán mintha kívül kerülnék valahogy az egészen. Pi átölelve tart, szorítom a kezét teljes erőből. Állva szülöm meg a gyermeket. Lefekszem, Piroskát a hasamra teszik, meleg, csúszós és nagyon puha. Szörtyög. Mocorog. Anyajegy van a hátán. Szopizik, közöttünk fekszik. Pi és Ri között a kis Piri.

Aztán összevarr a doki (akivel tegeződünk), Pi és a bébi egymást nézegeti közben. Majd orvos el, ember el, Pircsi az újszülöttek közé, én a nőgyógyászatra. Az első éjszakát külön töltjük, mindhárman magunkban. Másnap aztán találkozunk. És együtt vagyunk azóta is.

(Folyt. köv. Ígérem!)

D. R.

Borcsi > > >
Ilonka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.