igaz történetek szülésről, születésről

1524. nap: Bendegúz érkezése – csoda, második felvonás!

1524. nap: Bendegúz érkezése – csoda, második felvonás!

Bendegúzt is vártuk. Annyira, hogy kértem, jöjjön hozzánk. Hát jött. Anyák napja előtt pár nappal bizonyosodtam meg, hogy valóban érkezik. Előző szülésem után és attól megerősödve, teljes magabiztossággal állítottam a férjemnek, hogy lesz, ami lesz, én otthon fogok szülni. Nem tiltakozott, mert tudta, itt most ennek nem állhat az útjába. Időben szóltam, és lesz ideje felkészülni. Boldog voltam nagyon.

Elkezdtük a felkészülést. Utánajártam, hogy most már törvény szerint ki az, aki eljöhet a szülésemhez segédkezni. Volt egy kedves angyal, akit ismertem Bori születése után egy tanfolyamról, akkor azt mondtam, ha valaha még szülni fogok, őt szeretném doulámnak. Hát megkértem. Nem utasított vissza, pedig Budapesten tevékenykedik ő is.

Közben egyeztettünk, pontosítottunk, és meglett az időpont, amikor a budapesti szülésfelkészítőre elmehetünk. Nagyon vártuk. Főleg én. Hosszas agyalás, gondolkodás, logisztika után megszerveztük azt is, ki vigyázzon Borira, míg mi a felkészítőn vagyunk. Édesanyám volt az, aki el tudott jönni. Fájt a szívem, hogy nem beszélhettem vele arról, mit tervezünk, de a saját lelki békénk érdekében senkinek nem reklámoztuk, mire készülünk. Nem szerettünk volna aggódó, félelemmel teli gondolatokat magunk körül.

A felkészítő csodás volt. Ittuk a sok tudást, információt, amit ott hallottunk. Nagyon hasznos volt, bárkinek ajánlanám, aki szülni készül, nemcsak azoknak, akik otthon szülnek. Szerintem ezt mindenkinek hallania kellene. Megismerkedtünk egy párral, ők is a mi városunkból jöttek. Jól összemelegedtünk. Ráadásul alig egy hónappal korábbra várták a babájukat.

Mikor hazajöttünk, fel voltam töltődve. Izgalommal vegyes örömmel kezdtem el az otthonszüléshez szükséges dolgok beszerzését. Közben folyamatosan konzultáltunk a másik lánnyal, ki, mit, honnan, kivel, mi és hogyan történt ez és az után.

Aztán jöttek az ünnepek. Tartottam tőle, hogy az ünnepek alatt szülök meg… nem tudom, miért, valahogy itt is azt hittem, előbb fogok szülni, mint a kiírt dátum. Január elejére vártuk a picit. Anyai nagymamám születésnapja után egy nappal… sajnos őt elvesztettük márciusban.

Az ünnepek elteltek, ahogy kell. Szép karácsony, szilveszter hármasban Bori, Cs. és én, meg a pici a pocakban… Egyre többet gondoltam arra, vajon milyen lesz, mikor már négyen leszünk.

A doulámmal tartottuk a kapcsolatot… mondta, hogy neki vizsgaidőszak van akkor, mert szülésznőnek is tanul, de ha épp nem vizsgázik, tud jönni… ezért javasolta, hogy legyen B terves doula, de én valahogy nem éreztem, hogy bárki mást el tudnék magam mellé képzelni ebben a helyzetben, aki doula. Így azt mondtam neki, valamiért azt érzem, neki ott kell lennie a szülésemnél, és ha nem lesz ott, akkor elfogadom, és úgy kell történnie.

Az utolsó simításokat végeztük, térképet készítettünk a szülésnél jelenlévőknek. Mariannal megbeszéltük, hogy hogy is igényelnénk az ő segítségét, ő vigyáz majd Borira, és hogy hogyan is lesz az ilyen, meg olyan, meg C terves forgatókönyv is…

Közben elkezdtem egy csodaszép fonalból kendőt horgolni magamnak. Ahogy haladtunk előre az időben, és a tél amúgy is önMAGunkba fordulásának időszakába, én egyre kevésbé szerettem volna a külvilággal kommunikálni. Jó volt esténként bekuckózva horgolgatni, a gondolataimmal sodródni.

Az egyik este elmentünk sétálni… Bori, Cs. és én/mi a babával. Nézegettem az eget, kislányként is mindig szerettem a csillagokat nézni, meg a holdat, és egyszer csak megtelt a szemem könnyel… ez már sohasem lesz olyan, mint azelőtt. Ha megszületik a kicsi, a háromfős egységünk felbomlik, és lesz belőle négyfős egység… tudom, csodálatos dolog… de akkor is… elsirattam a háromfős egységünket.

Másnap enyhe jóslók jöttek. Csütörtök volt… milyen érdekes, megint csütörtök. Nem akartam rágörcsölni, ráadásul minden szülés más… mondogattam… de valahogy csak nem hagytak alább, és nyákdugó is távozott.

Péntek, szintén. De akkor már délutánra úgy éreztem, nem szeretnék Borival egyedül maradni otthon, így szóltam Cs-nek, aki lemondta a klienseit, és jött haza, amint tudott. Jó volt, hogy nem kellett egyedül lennem… Beszereztünk még pár dolgot, ennivalót a segítőknek.

Aztán szombat hajnalra nyilvánvalóvá vált, hogy ez elindult. De még mindig bizonytalannak éreztem magam, nem akartam vakra repülni. Azért szóltam a doulámnak, és persze a bábát is tájékoztattam a fejleményekről. Kértem a doulát, hogy olyan hat körül induljon el reggel. A bábákat későbbre hívtam, mert úgy gondoltam, ők még ráérnek picit. Aztán valahogy arra jutottunk, még ők ne induljanak. Elbizonytalanodtam, miután egy kád vízbe beültem a javaslatra, és nem éreztem túl nagy változást.

A doulám később megérkezett, kilenc körül. Mikor megláttam, elsírtam magam… megkönnyebbültem. Tudtam, ha ő ott van, minden rendben van. Közben Mariann is megérkezett, Bori nagyon örült, biztos érezte, hogy valami történik, igaz, mondtuk is neki, hogy úgy néz ki, a kistesója kifele készülődik.

Jó volt otthon. Aztán kitalálták, hogy Mariann vigye el Borit… én sírtam, mert úgy éreztem, szeretném, ha ott lenne, és jobb lenne, ha nem vinnék el, de Cs. rábeszélt, hogy így lesz jó Borinak, és nekem is jobb, ha magamra tudok koncentrálni…

A délelőtt eltelt. A doulám nagyon tapintatos volt, kérdezte, hogy kell-e hogy ott maradjon, mert még az elején voltunk – és „lassabban forr fel az a víz, amelyiket folyton figyelnek” –, és mondtam, hogy nyugodtan elmehet. Így elvonult könyvtárba, de folyamatos telefonkapcsolatban maradtunk.

Ebéd előtt hívott Mariann, hogy megebédelteti Borit, és ha gondolom, utána elviszi a szülővárosába, ami tőlünk egyórányira van, ahol a nővére három gyermekével volt buli, névnapi. Előtte én már beszéltem a doulámmal, mert nyomasztott, hogy úgy éreztem, nem haladok előrébb, és hogy nem tudom, mi legyen. Ő annyit mondott, hogy magamra figyeljek, és gondoljam át, nekem mi lenne a jó. Ez hatott. Megkértem Mariannt, hogy hozza haza Borit, mert úgy éreztem, neki ott kell lennie. Mire hazahozta, el is aludt a kocsiban. Bevittük a szobába, én pedig mellé fekve pihentem kicsit. Délután uzsonnáztunk. Sétáltam volna, de valamiért nem mentünk.

Aztán vacsoraidő… átjött a doulám is. Láttam, hogy figyel, de valahogy mégis puha, lágy, könnyű selyemfátyolként ölelt át a figyelme, cseppet sem zavaróan. Látta, hogy szépen haladok előre. Javasolta, hogy szóljunk a bábának, legalább annyit, hogy tudja, hol tartunk. Telefonálás, aztán megállapodtunk, hogy szólok, ha van valami. A doulám kérdezte, maradjon-e… kértem, hogy a fürdetés idejére menjen csak nyugodtan, mert elbizonytalanított, hogy a telefonban azt mondták, ez még szerintük mindig a látencia szak…

Borit megfürdettük… akkor már azért öt-hat perces összehúzódások voltak. Aztán altatás… altatás közben annyira felgyorsultak a dolgok, hogy néha fel kellett térdeljek négykézlábra, hogy az összehúzódást átvészeljem. De valahogy visszalassultak nyolcpercesre… Bori hamar elaludt.

Kijöttem, na, akkor kezdődött csak a tánc. Úgy felgyorsultak az összehúzódások, hogy egymást érték. A fürdőszobából telefonáltam először a másik lánnyal, aki ugyanazokkal a bábákkal szült, hogy ő mikor hívta őket, mesélje már el, hogy volt… én meg csak félszavakban tudtam már beszélni… felhívtam a doulám, aki Mariannék házában pihent, tőlünk öt percre, de Mariannék nem voltak otthon, mert hazamentek, az én jóváhagyásommal, persze úgy, hogy estére hazaérnek. Szóltunk Mariannéknak, hogy siessenek haza, hogy a doulám ki tudjon jönni.

A kanapén térdelve hívtam a bábát megint, hogy szerintem jó lenne, ha már elindulna… ő is ezen a véleményen volt, miután elég remegősen tudtam már csak beszélni az összehúzódások között.

Felgyorsultak az események. Cs. telefonált Mariannéknak, hogy siessenek, én meg a kanapén támaszkodva elkezdtem szülni. Magam is meglepődtem a hangokon, mivel magam is doula lévén, tudom, hogy ez már a kitolási hang volt… A doulámért kiáltottam, amikor belépett, és azt mondta, itt van. Megnyugodtam. Elmondtam, hogy szülök, amit persze biztos látott is. De utólag azt mondta, ő is nehezen hitt a fülének, amikor bejött…

Cs. eközben nagyon aggódott, és hívta a bábákat, jöjjenek gyorsan. Aztán kijött a szobából, és megkérdezte a doulát, hogy hívjanak-e mentőt… ekkor már kevésbé voltam szalonképes, és közöltem, kinyírom, ha mentőt hív.

Hamarosan elpukkant a magzatburok, és magzatvíz öntött el… újabb réteg ruhával kevesebb lett rajtam… A hangok nem múltak, nem halkultak. Közben kis szöszmötölés, mint kiderült utólag, Mariann is bejött, mert Cs. először elküldte, hogy nem lesz rá szükség, aztán rájött, hogy jó, ha ott van, hogy legyen, aki be tud menni Borihoz, ha felébred. Így is volt.

Éreztem, ahogy megkoronázza a gátam a pici fejét… ugyanaz az érzés. Majd kibújt a pici fejecske… megérintettem… csodálatos érzés volt. Aztán halkan a doula kérte, hogy nyomjak picit, mert úgy látta, az egyik karjával előre nyújtva jön, és meg kellett nézze, hogy nincs-e elakadva a válla… nem volt.

Aztán kicsusszant a pici teste is… és én megkaptam őt. Leírhatatlan élmény volt. Felfeküdtem segítséggel az ágyra, ő pedig ott pihent a mellkasomon… elmesélte, hogy érkezett meg…

A méhlepény nehezen akart kijönni, amikor megjött a bába, mondtam is neki nevetve, ezért utazott ennyit, hogy kimondja, hogy Bendegúz megszületett, és elvágjuk a köldökzsinórt. Már rég nem pulzált.

Bori is felébredt. Kijött, és ott voltunk együtt, az új négyfős családunk. Csodálatos volt! A saját otthonunkban, a mi kis családi egységünkben. És ő is a kiírt napon született.

Sok idő telt el, mire aludni mentünk. Bori pörgött, alig bírtam rávenni, hogy aludjon… de végül sikerült. Így már a balomon vele, a jobbomon pedig a finom édes, magzatvízillatú újszülött babánkkal aludtunk.

Az egységünk azóta is csiszolódik… de semmi pénzért nem adnám!

M. K.

Bori > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.