igaz történetek szülésről, születésről

1499. nap: Akit megálmodtunk (Adél születésének története)

1499. nap: Akit megálmodtunk (Adél születésének története)

A gondozás alatt játszottam az otthonszülés gondolatával, de valami mélyen visszatartott. Szerencsére részt vettem az információs héten, amit ti tartottatok!

Nagyon sokat váratott Adél magára, majd nyolc év után fogant meg. Mivel családtervezési központba jártunk, orvost kellett váltanom, mert ott csak a 12. hétig gondoznak. Így kb. minden mindegy alapon a kórház vezető szülésznője javasolt valakit (naná, hogy span). Mindig meg akart vizsgálni, az elején hagytam, aztán nem… így összesen háromszor vizsgált a dokim, az utolsó a 33. héten volt, akkor kértem volna, ha nem mondja, mert sokat keményedtem, és aggódtam. Akkor leboxoltuk (patikapontossággal 15 percig számolt…) huszonhatodikát, mert az első időpont huszonhárom volt (korábbi doki), szerinte meg április egy. Mondtam, hogy ez az április egy nem hangzik jól, és a másik doki gondozott az első 12 hétben, az a pontosabb szerintem.

A gondozások jó hangulatban teltek, egészen addig, amíg a szülésről nem kezdünk el beszélni. Amikor felsoroltam, nem akarok oxit, nem akarok gátvágást, nem akarok szülőágyon szülni, inkább úgy, ahogy nekem jólesik, ne legyen hasprés, ne kelljen epidurál, kibírom (nagyon erőltette valamiért), elmúltak a vidám beszélgetések, én egyre idegesebben mentem hozzá, hogy már megint ez lesz a téma, és a kórházról se hallottam semmi jót, amikor elmentem a csecsemőgondozási tanfolyamukra. Nem is mentem hozzá havonta, inkább, amikor kedvem volt, nem érdekelt, mit mond, én havonta nem költöm rá a pénzem.

Egyet viszont mindig is tudtam, szülésznő nélkül nem szülök. Rengeteget segített, kommunikálni a dokival, átbeszéltük hármasban a szülési tervemet, töviről hegyire mindent, és ő támogatott, de azt is mondta, ő „csak” egy szülésznő, nem orvos, így, ha ott egy nem együttműködő orvos, nem tud mit tenni. Mondtam, hogy nem kell nekem a doki, csak valahogy én is belesodródtam, és tulajdonképpen én sose kértem, hogy legyen ott, ő vette evidenciának, én meg egy gyenge kísérletet tettem, hogy nem kell. El voltam kenődve, mi lesz így, ki vagyok szolgáltatva a rutinnak, elviszik a babám, ott lesz egyedül, én meg mehetek a szobámba, mint aki rosszat tett.

Az utolsó napokban is háborgott a lelkem, hogy nem akarok kórházba menni, tönkreteszik a családdá válásunk, elrontják a startot, csak a rosszat láttam meg… haragudtam magamra, miért vagyok gyáva egy otthonszüléhez. Hát így kezdtem a szülésemhez vezető utat.

Amikor márciusban abbahagytam a munkát, minden nap azt vártam, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Már kezdtem azon stresszelni, hogy indítás lesz, vagy császár, mert se jósló, se semmi (pedig tudtam, hogy ez semmit se jelent). Annyira jól voltam, hogy szaladni tudtam volna, csak étvágyam nem nagyon volt, mégis híztam.

Kedden elvittem a barátnőmet dokihoz, a második babszemét várja, és mondogattam a kisfiának, hogy beszéljen Adéllal, mert nagyon várjuk. Egy óra körül (a barátnőm bent a dokinál, mi kint vártunk) a kisfiú nagyon nézte a hasamat (nyolc hónapos), már-már ijesztő volt. Na, ekkor mozdult meg bennem valami. Mire kiértünk a kocsihoz, valami furcsa erős görcs volt. Nem volt jó a közérzetem, de elindultunk. Menet közben több görcs jött rám, csak a vezetésre gondoltam, pedig nagyon fájt. Hazavittem őket, és mondtam, inkább hazamennék, otthon nyugisabb, és kibírom hazáig. Közben a párom hívott, hogy merre vagyok, várjam meg ott, ahol vagyok, jön. Mondom neki, hogy „siess, mert van valami”. Leparkoltam, és vártam, ötperces összehúzódások voltak, amik 10-30 másodpercig tartottak. Megjött, elindultunk, és szépen ritkulni kezdtek, itthon meg elmúltak.

Szerda reggel megint jöttek az összehúzódások, de rendszertelenül, nem mondtam neki semmit, menjen csak dolgozni, gondoltam, hazajövök, és itthon csendben várom a további eseményt. Mire bevittem a melóba, elmúltak, semmi nem volt estig, amíg a babakocsit át nem vettük. Ez a „kiírt” napomon volt. Kijöttünk a boltból, mondom a páromnak, gyorsan egy vécét, nagyon kell pisilni, már-már görcsszerűen. Bementünk kajálni egyúttal, ott volt vécé is, igaz, ettől nem múlt el a görcsölés, majd popsikrémért (házi kence), és irány haza, ahol ismét elmúlt minden.

Elaludtam, majd éjfélkor kontrakcióra ébredtem, hatpercesek voltak, hosszt nem néztem. Kértem borogatást a hasamra, ráültem a labdára, és vártam. A muskotályzsálya megtette hatását, elmúlt, aludtam is reggelig. Csütörtök hajnalban kontrakcióra ébredtem, és láttam, elment a nyákdugó. Ezen a napon kellett CTG-re menni (40+1), úgyhogy a szülésznőm megvizsgált, mondta, hogy bő egyujjnyi, laza méhszáj, feszes buroksapka (azt hiszem, ez volt a diagnózis). Mondom, jó, megyünk haza. Gondoltam, lemegyünk a kilencedikről lépcsőn, rásegíteni. Hát, nem volt épp egy szuper ötlet, de leértünk.

Úton hazafelé sűrűsödtek a fájások, bent csak tízpercenként voltak. Hazajöttünk, borogatás, evés, alvás. Fél egykor kontrakcióra ébredtem, innentől már egyre kevesebb volt a borogatás hatása, háromkor már semmit sem ért. Ide-oda forogtam, álltam, feküdtem, térdeltem, ami épp segített, vagy nem, kezdtem kifáradni, féltem, hogy éjjel is vajúdok, és kidőlök, és beavatkozás lesz a vége.

Ötkor hívott a szülésznő, épp megelőzte a férjemet, mert kértem, hogy hívja. Pont kontrakció közben beszéltem vele, mondta, hát ez már nem jósló, igaz, akkor három-négy percenként jött, és közel egypercesek voltak. Se tágulási vérzés, se semmi extra. Kérdezte, hogy érzem, elmehet-e a gyerekéért (plusz két óra), vagy menjünk be, illetve a szülésznő társa bent van (aki szintén egy tündér), ha valamiért mégis bemennék, szóljak, intézkedik. Válaszom: „Nélküled SEHOVA.”

Nagyon jól voltam itthon, párom kilépett az idegesítő szerepéből, és igazi dúla lett belőle. Hívott a szülésznő hétkor, hogy már tart visszafele, mi újság, menjünk-e. Mivel pár nappal azelőtt a barátnőm vaklármával bement, és fél napot ott töltött, miközben az ügyeleti sor végigvizsgálta, nem akartam kötélnek állni. Jó nekem itthon, mi van, ha még eltart egy napig, nem akarok menni. Kértem, jöjjön ki, ha már úgyis itt van a környéken, mert egy fix: én így nem megyek, inkább itthon szülök. Tudta, hogy mennyire rettegek, tele vagyok félelemmel, amit próbált oldani.

Fél nyolckor ideért, bő háromujjnyi, indulás. Közben percenként pisilni kellett, és a kontrakciók ilyenkor dupláztak. Visszakérdeztem, ez már biztos? Ebből szülés lesz? A maga határozott bájával mondta, hogy igen, oly annyira, hogy készüljünk kocsiban szülésre, sőt menjek vele, segít lélegezni, vagy relax CD stb. Ő közben betelefonált a társának, aki előkészítve mindent várt.

Hát az út pokoli volt, kontrakcióhegyekkel, így a negyedórás utat 30 vagy 40 perc alatt tettük meg. 21 órakor már a szülőszobán voltunk, CTG rajtam, ami nem zavart, mert így is úgy vajúdtam, ahogy jólesett. Ki akartam menni pisilni, de már nem engedtek, hoztak ágytálat, azon ücsörögtem legalább fél órát, mert ahány kontrakció, annyi pisilés volt, a végén csak inger.

A szívhang kezdett lassulni, így kérték, hogy mozduljak valamit, mert tartósan nem lehet ilyen 110 körüli, alig bírtam, de amikor már kétszer is belassult, összekaptam magam, és négykézláb mentem. Mondták, hogy ha nem reped meg, burkot kéne repeszteni, a szívhang miatt, nincs baj, de így jobb lenne. Nem akartam, de a kövi fájásnál eldöntöttem, hogy legyen burokrepesztés.

Ebben a pillanatban megrepedt magától (mint a filmekben), szép tiszta magzatvíz, minden oké volt. Ez 21.50-kor volt. Itt még térdeltem, kérték, valahogy változtassak pozíciót, segítsek Adélnak beilleszkedni, oldalazzak, feküdjek, bármit. Annyira fáradt voltam, hogy remegtem, mint a kocsonya, végül felmásztam a franciaágyra, ezzel segítettem neki.

Nem tudtam visszatartani a nyomást, csak kétszer, utána már esélyem sem volt, igaz, nem kérte senki, csak éreztem, hogy még ne… Nem is vezették, inkább kísérték a szülést, ami nekem nagyon-nagyon jó volt. Ahogy elhelyezkedtem az ágyon, számomra kényelmesen, ugyanis kiderült, hogy a párom ágyékán könyököltem, párom mögöttem támasztott, két fájással kijött. Kétszakaszos volt, fejrész: itt megsimogatta a párom a fejét, ez már könnyű volt, ugyanis itt már tudtam mozogni, hogy elérje a párom a buksiját, fél perc múlva meg kicsusszant a teste.

Ahogy a buksija kijött, nem éreztem már semmilyen fájdalmat, nem feszült a gátam, tele voltam energiával. Azonnal a pocakra rakták, egy picike nyekerge volt, de inkább csak szemlélődött. Csodálatos pillanatok-percek teltek el, a köldökzsinórt csak kihűlés után kötötték el, és vágta el a párom. A csecsemős a sok császár miatt nem ért időben be, aminek kifejezetten örültem, ugyanis addig is a hasamon volt és szopizott, kb. 20 percet.

Amikor a csecsemős megjött, akkor már a szülőágyon voltam, varrtak, ugyanis volt egy kis repedés, amit egy mély öltéssel elintéztek, igaz, összesen négy volt. Fájdalomcsillapítót nem kértem a pici miatt, az kellemetlen volt, de kibírható. A szeméremajkamon volt egy repedés, de ez még a vajúdás alatt keletkezett, amíg nem illeszkedett a helyére.

Férjem videózott, fotózott a végén. Addig nem, hanem aktívan segített. Masszírozott, tartott, támogatott. Számomra ilyen volt fejben az ideális szülés csendben, háborítatlanul, orvos nélkül, de közelségben. Az aranyórából arany két óra lett, ott gyönyörködtünk a gyerekben.

Majd lementünk az osztályra, tele voltam erővel, nem akartam a kezemből kiadni, mivel nem tolószékkel jöttünk, így odaadtam a szülésznőnek, hogy hozza, de olyan volt, mintha anyukámnak adtam volna.

Most jött a neheze. El kellett válnunk a párommal, de nem akartam leadni a gyereket az első éjszakán, csakhogy nem akarták, mondván, hogy pihenjek… haha, gondoltam. Szorongattam a gyereket, és győzködtük a csecsemőst, hogy jól vagyok… a legjobb modoromat vettem elő, de érett a kiabálás, még egy percet kapott tőlem. Tök jól voltam szülés után két órával is! Meggyőztem, hogy igenis akarom a gyerekem, jól vagyok. Igaz, az az egy csecsemős elég paraszt volt, úgy tett, mintha hülye lennék, mert nekik felelősségük van stb. Mondtam, hogy értem, de a gyerekkel akarok lenni! Nehezen kinyögte, ha aláírom, hogy kiviszem, akkor nem terheli őket. Naná, hogy aláírtam! Már este szóltam, hogy a BCG-t ne adják be, van papírom. A szopiszékben voltunk egész éjjel, olyan jó volt!!! Nem is értem, hogy lehet leadni! Reggel nem vittem fürdetni, mert éjjel megfürdött, a többi napon utolsónak vittem, és megvártam, nem is „dobálták” az enyémet.

Az orvosommal az volt a megállapodás, hogy csak akkor jön be, ha hívjuk! A két szülésznő csodálatos munkát végzett. Közben gyertya volt, zene, illat. Bár kórházi szülés volt – féltem, mint a tűztől –, de nem éreztem semmi negatívumot, pedig eléggé nem akartam oda menni. A három napból kettő jól telt, összebarátkoztam a vaslédi nővérrel, a kőszívű csecsemőssel, szóval nincs okom panaszra.

Az egyetlen rossz az volt, hogy nem akartak hazaengedni vasárnap sárgaság és kiszáradás veszélye miatt. De addig meg már megjött a tej, szóval nem éreztem, hogy ez tragédia lenne. A gyerekorvos ezért alkalmazott egy kis lelki terrort, hogy felelőtlen, önző és gyermekveszélyeztető vagyok, ha haza akarom vinni. (Ja, hogy mégis elengedhet?! Merült fel bennem…) Hátsó berkeken belül kiderült, ilyen értékkel igen, azért el szokták engedni, csak fokozott figyelmet érdemel. A gyerekorvostól visszafele bőgtem a folyosón, kőnővér kétszer bejött hozzám, hogy segíthet-e. Éreztem minden nővéren, csecsemősön, hogy azt sugallják, erősködjek csak, mert túl van aggódva, de senki nem merte kimondani érthető okok miatt.

0–22 órát volt velem, csak a reggeli vizitkor vitték el két órára. Rooming-inben voltunk, senki nem háborgatott, de mégis fárasztó volt. A három nap alatt csak az utolsó napon léptem ki tartósan a szobából, se enni, se inni nem mentem ki, annyira frusztrált a kórház. Irtó rendesek voltak, ugyanis én voltam az egyetlen anyuka, aki nem adta le a gyereket, és ezt értékelték. Ennek ellenére nagyon bánom, hogy nem jöttünk haza akkor éjjel, és tudom, hogy a másodikat vagy ambulánsan, de inkább itthon fogom szülni.

Életem legjobb és legszebb pillanatai csak a szüléstől számítanak, naponta eszembe jut és átélem. Itthon is idilli a helyzet, azt a gyereket hoztuk haza a kórházból, akit megálmodtunk.

Cs. B.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.