igaz történetek szülésről, születésről

1498. nap: Ő tudja, hogy miért van itt (Kincső)

1498. nap: Ő tudja, hogy miért van itt (Kincső)

Mindig is tudtam, hogy nem szeretnék kórházban szülni. Pontosítok, abban a városban lévő kórházban, ahol laktunk. Számos rémtörténet keringett a szülészeti osztályról. Na, meg édesanyám saját élménye sem abban erősített, hogy a kórházi szülés, egyáltalán a szülés, amolyan „sima ügy”. Aztán, amikor már kezdtem önállóan gondolkodni saját magamról, jutottam arra a véleményre, hogy a szülési folyamat degradálása valójában csak a kórházi körülmények között történik meg. A Jóisten az asszonynak megadta a lehetőséget, hogy önerejéből adjon életet, mindenféle újkori segédeszköz nélkül.

Na de, ha nem kórházban, akkor hol? Hallottam születésotthonról, amire elindítottak gyűjtést is, hogy majd egyszer felépül, ha felépül. Végül a párom egy ismerősétől hallottam Ágiékról. Rögtön tudtam, hogy ez az, amit szeretnék mind magamnak, mind a kisbabámnak.

A várandósságom olyan volt, mintha könyvben írták volna meg. Én is úgy éltem meg, hogy ez tényleg másállapot, amely csak akkor válik érthetővé, ha az ember benne van. Aztán a vége felé jöttek a kérdőjelek. Természetesen az időpont, amit az orvosok határoztak meg, köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a kislányom választott. Mivel az első kisbabámat vártam, és annak ellenére, hogy mindig tudtam, mit kell tegyek, a hosszúra nyúlt várakozás egy kissé elbizonytalanított, és ez a bizonytalanság a kórházban, az időntúliságom miatt kötelezőnek mondott ambuláns vizsgálatok alkalmával megélt élmények miatt csak erősödött.

Na, persze az sem segített, hogy a szülészeti osztályon az orvosoktól kezdve a nővéreken át, szinte minden alkalommal szabályos kampányáradatnak voltam kitéve. Először durvább, aztán látva a hajthatatlanságom, kissé enyhült változatban: „Anyuka! Az elsőt ne szülje otthon! Majd a következőt!”.

Bogyót – így neveztük a kisbabánk, mivel nemét nem ismertük – szemlátomást nem zavarta a külső „zűrzavar”, nyugodtan várta az idejét. Na, de mégis, mikor? A kiírt időpont után eltelt egy hét, aztán kettő, végül a harmadikat tapostuk, és egyelőre nem adott semmilyen jelet, hogy ki szeretne bújni. Utólag persze olyan egyértelművé vált, hiszen egy kislány mi mást válasszon, mintsem telihold napját?

Előző este kezdődött finom kis jelekkel, hogy készülődjünk. Majd éjjel, egy kis pihenő és egy alapos tisztulás után – minden kijött belőlem alul s felül egyaránt – megkezdődött a kissé hosszú és vontatottnak tűnő vajúdás. Néhány telefonváltás után kiderült, még van hová táguljak, és persze nem én voltam az egyetlen, aki aznap éjjel világra szerette volna szülni gyermekét.

Először megjött a földrajzilag közelebbi segítség valamikor hajnalban Bea és segítője személyében, majd Ági is berobogott a délelőtt folyamán, természetesen fáradtan. Úgyhogy a férjem felajánlotta neki a gyermekszobai kanapét egy kis pihenőre. Mindezekből én szinte semmit sem érzékeltem, csak az enyhítő és kellemes borogatásokra és masszázsokra emlékszem, amit a derekamra kaptam. Ebből csak a kávészag – akkor elviselhetetlen szagnak tituláltam, pedig mindig is nagyon szerettem az illatát – billentett ki egy kis időre.

Majd dél körül kezdtek felgyorsulni az események, érdekes, hogy én is kezdtem máshogy reagálni a fájdalomra, és ez a másfajta reakcióm, azt hiszem, segített előbbre jutni a folyamatban, úgyhogy fél kettő tájékán elérkeztem az utolsó, a kitolásfázishoz. Nincs visszaút.

Eszembe jutottak a kisiskoláskorom kötelező oltásai. Mindig is rettegtem a tűtől, na, meg a fájdalomtól. Akkor egyszer, az egyik oltás során elhatároztam, hogy most az egyszer nem én leszek az utolsó a sorban. Odaálltam a legelejére. Aztán magam elé engedtem a mögöttem állót, majd a következőt, és az azt követőt, míg megint a sor végén találtam magam. Végül elfogyott a sor, nem állt már előttem senki. Most már én következem, oda kell állnom… ki kell nyomnom!

Összeszedtem minden erőmet, és kitoltam a kisbabám. Szegénykém, lila volt a kényszerű várakozástól, de Ági segítségével hamar visszanyerte a színét, én pedig hanyatt fekve megpillanthattam a mellkasomon fekvő kicsi vendéget, akinek fürkésző szemei az enyémet keresték, tekintete egy pillanatra tiszta és átható volt, mint aki tudatni akarja velem, hogy ő tudja, hogy miért van itt. Vajon én is? Ez a tekintet beégett az emlékezetembe. Ez az emlék azóta csak megerősít abban a hitben, hogy ő nem az enyém, csak egy időre nálam lakik, az én – a mi – fejlődésünk javára.

Aztán a komoly pillanat elillant, és rögtön felmerült a kérdés, ami már régóta válaszra várt – kisfiú vagy kislány? „Nézd meg!” – szólt Ági válasza, és én bátortalanul elkezdtem valamit keresni, ott lent. De nem találtam semmit! Hát mégis kislány! Senki nem gondolta volna, még én sem! Egész addigi életemben mindig is jobban vonzódtam a fiúkhoz, talán mert volt egy bátyám, és a fiúk sosem árulkodnak, meg soha nem beszélik ki a másikat a háta mögött, és persze soha nem nyávognak. Arról nem is beszélve, hogy a barátaikat sem cserélgetik viharos gyorsasággal. Eszembe jutottak a mi várakozásunkat alátámasztó szavak: „…az ilyen formájú hasak mind fiút rejtenek…”, na meg „…a fiúk lustábbak, később jönnek…” Tessék, itt az első lecke! – gondoltam magamban, és még mennyi vár rám – Istennek hála!

S. V. V.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.