Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1270. nap: „Jó” fájdalom (Monyó)

1270. nap: „Jó” fájdalom (Monyó)

Megjelent: 2014. márc. 28.

Monyóval is eldöntöttem, hogy otthon szeretnék szülni (ő a harmadik lányunk, a második, aki otthon született). Az utolsó héten még volt némi izgalom ezzel kapcsolatban, nem minden lelet volt tökéletes, de aztán némi utánajárás után eldöntöttük, hogy otthon szülünk.

Egy kellemes péntek délután volt, kb. egy héttel a kiírt időpont előtt, amikor kijött a nyákdugó. Felhívtam Ágit, elmondtam, milyen, és bár nagyon próbáltam győzködni, hogy ez talán mégsem az, ő hajthatatlan volt, és azt mondta, hogy két napon belül megszületik a kisbabánk. Hát ilyen még nem volt velem! …hogy tudtam, hogy akkor vasárnap estig legkésőbb érkezik hozzánk Valaki. Furcsa érzés volt! Felhívtam Istvánt, a férjemet, hogy ez a helyzet, aki persze azonnal hazarohant (az előző szülés rohamszülés volt, otthon), de kérte, hogy próbáljam meg visszatartani (mintha ez így menne). Szóval, izgalmas így lenni a világban, hogy szülésnek még semmi érezhető jele, de tudod, hogy két napon belül érkezik a kisbabád.

Azért sikerült aludni. Másnap reggel hatkor már annyira fájdogált a hasam, hogy nem nagyon tudtam aludni tőle. Kádról és a vízről már régóta álmodoztam szülés kapcsán, úgyhogy engedtem egy nagy kád vizet, és belefeküdtem. Nagyon jólesett a fájások közepette a meleg víz. Ágit közben hívtam valamikor, mondtam neki, hogy vannak fájások, még nem érzem, hogy olyan nagyon itt lenne a szülés. Ági egy másik szülésnél volt, de megígérte, hogy majd jön, vagy ő, vagy valaki más. Ez így megnyugtató volt.

István mindenféle módon igyekezett a kedvemre tenni. Elkezdett felolvasni nekem valami vidámat (a kád mellett ülve Az idomított férfi című könyvből, azt hiszem), de az első mondat után éreztem, hogy semmilyen olvasásra nincs szükségem (erre a könyvre meg pláne nem). Közben a tesók, Pannus és Juli is felébredtek, kicsit még maradtak, majd a húgom átvitte magukhoz a lányokat. (Érdekes módon, később, ahogy a lányok elmentek, felgyorsultak a dolgok). Én egy ponton már nem éreztem kényelmesnek a kádat, és bementem a hálószobába, ledőltem az ágyra. Jólesett egyedül lenni, elnyúlni, így-úgy megpróbálni elviselhetővé tenni a fájdalmakat.

Valamikor Ági és Zsuzsa is megjött, Ági megvizsgált, majd lementek Istvánhoz és a lányokhoz a nappaliba. Lent megreggeliztek, beszélgettek, magamban voltam, de ez akkor tökéletesen megfelelt nekem. És valahogy, lassan-lassan nagyon intenzív kezdett lenni a fájdalom, és haloványan megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne, mondjuk, egy kis muskotályzsályás borogatást kérni. De Ági feljött hozzám, mielőtt kimondtam volna, és Zsuzsával elkezdték borogatni a hasam, István masszírozta a derekam… Mindaz, amiről addig csak hallottam, hogy milyen jó tud lenni, az tényleg nagyon jó, nagyon megnyugtató, nagyon szerető-befogadó-körülölelő volt.

Aztán valahogy ebből is továbblendültem, és úgy éreztem, hogy fel kell állnom. Elmentem a fürdőszobába (hova máshová!), és nagyon jólesett az állás, sokkal kényelmesebb volt, mint a félig fekvés, ülés. És akkor az álldogálásba egyszer csak utánam jött Ági, és lehet, hogy mondott valamit, hogy ez már a kitolás, nem is emlékszem pontosan, de egyszer csak ott voltak körülöttem… és nemsokára már lehetett látni a feje búbját, és nyomtam, de üvöltenem kellett, és az valahogy nagyon segített, és párat kellett nyomnom és üvöltenem, és kint volt Monyó!

Nagyon pici volt, nagyon védtelen. Fantasztikus és hihetetlen volt, hogy ő a mi kislányunk, és most egyszercsak itt van közöttünk.

U. i.: Sokat jelentett, hogy megtapasztalhattam, hogy ezt a „jó” fájdalmat el lehet viselni (az első szülésemnél a kórházban kaptam epidurális érzéstelenítést, a második kislányom születése otthon rohamszülés volt, úgyhogy nem nagyon volt ideje fájni… – persze, egy forró borogatás, egy masszázs nagyon sokat tud segíteni!

H. K.

Pannus > > >
Juló > > >