igaz történetek szülésről, születésről

1481. nap: Egy átlagos kórházi szülés 16 évvel ezelőtt

Akkor azt hittem, a legjobbat adom magamnak és a születendő első gyerekemnek. Jártam kismamatornára és szülésfelkészítőre, kerestünk orvost egy jó hírű kórházban, akit többen ajánlottak, és akihez rendszeresen jártam. Csípőproblémám miatt sokat ijesztgettek, hogy vigyázni kell, tönkre fog menni, de az ortopédorvosom megnyugtatott, hogy ha nem feszítik a szülésnél a lábam, akkor nem lesz baj.

Mivel a tabletta abbahagyása után hónapokig nem menstruáltam, így a szülés időpontjára nagyon sokféle időpont volt. A várandósság vége felé egyszer csak borzasztóan viszketni kezdtem, az orvos szerint a baba nyomta az epémet, és szigorú diéta mellett másnap be kell feküdnöm a kórházba. Próbáltam alkudozni vele, hogy pihenni és diétázni otthon is tudok, de nem hagyta. Közölte, hogy ő viszont elutazik, és átad valakinek, kár, hogy erről ott senki sem tudott később.

Reggel irány a kórház, ahol öt óra várakozás után az ügyeletes orvos megkérdezte, hogy „maga meg mi a francot keres itt?”, még teljesen fenn van a baba, még sokáig nem lesz itt szülés. Éhgyomorra mentem az esetleges vérvétel miatt (ami elmaradt), délben már szédelegve választhattam, hogy megeszem a zsíros levest a tojásos nokedlivel, vagy várok estig a férjemre, aki munka után majd hoz valamit (ennyit a diétáról). Más nem történt, illetve rendeltek nekem krémet, ami másnap érkezett meg.

A férjemmel abban maradtunk, hogy egy nap múlva hétvége, megpróbáljuk elérni az orvosnál, hogy hétvégére engedjenek haza, úgysem történik semmi. Alig voltak a szülészeten, szerintem engem is azért akart az orvosom befektetni, mert üres volt az osztály.

Este éreztem, hogy fájdogál a hasam. A szobatársam beszélgetett velem, majd lefeküdt aludni, én meg egyedül sétáltam az üres folyosón. Éjfél körül úgy gondoltam, megkérdezek valakit, hogy hol tartok, tényleg szülök-e. Rossz volt egyedül, bizonytalanul. Nagy nehezen találtam valakit, aki szólt a szülésznőnek, aki nem túl nagy lelkesedéssel megvizsgált, és közölte, hogy ez még semmi. Erre én visszamentem a szobámba, és ott sétálgattam.

Egy óra múlva jött a szülésznő mérgesen, hogy már mindenhol keresett, miért tűntem el, azonnal menjek be a szülőszobára. Kértem, hogy akkor telefonálnék a férjemnek, hosszú idő, míg éjszaka felébred és beér, de nem hagyták, azt mondták, hogy előbb beöntés, borotválás lesz, illetve még korai szólni. Mobilunk akkor még nem volt, előbb a szobámba kellett volna visszamennem aprópénzért a folyosói telefonhoz, így újabb egy óra eltelt, mire szólni tudtam a férjemnek, hogy siessen, mert már egész gyakoriak a fájások. Ő meg joggal morgott, hajnali háromkor, hogy miért nem szóltam hamarabb, most kapkodhat, de gyorsan beért.

Szerencsémre a szülésznő békén hagyott minket, és elvonult újságot olvasni a sarokba, és csak ott világított a kislámpája. Így tulajdonképpen ketten voltunk a férjemmel a félhomályban, és ez nagyon jólesett, bár eredetileg azt hittem, hogy a szülésznő jobban fog figyelni rám. Szerettem volna sétálgatni, de ezt nem hagyta, nekem meg eszembe se jutott tiltakozni. Szomjas voltam, de inni sem lehetett.

Egyszer csak hajnalban éreztem, hogy már nagyon fáj, szóltunk a szülésznőnek, aki megvizsgált, és kirohant szólni az orvosnak, mi meg ott maradtunk tolófájásokkal a férjemmel kettesben, amitől nagyon megijedtem. Jött az ügyeletes orvos, felrakták a lábam a kengyelbe, és közölték, hogy nyomjak. Szerettem volna valamiben megkapaszkodni, hogy nyomjak, de ez háton fekve nemigen ment (ösztönösen próbáltam volna felülni, de nem lehetett). Férjem a hátamnál állva fogta a kezemet, az orvos rákönyökölt a hasamra, és úgy nyomta ki a gyereket. Volt gátmetszés is.

Megszületett a kisfiúnk, és mi hihetetlenül boldogok voltunk. Férjem elkísérte a babát fürdeni, engem meg összevarrtak (ez pocsék volt), majd visszajöttek, és akkor hármasban hagytak minket a babával, ami fantasztikus volt.

Majd a babát elvitték, és mi kettesben maradtunk. A baba az újszülöttosztályon volt, ahol később láttam, hogy volt, hogy egy órán keresztül sem volt ott senki (például ha a csecsemős éppen a szülőszobán volt). Ezen nagyon meglepődtem, korábban azt hittem, folyamatosan figyelnek rájuk.

Kiderült, hogy a szülés elején „fejbe” nyomtam, és így tiszta pöttyös lett az arcom, így napokig, ha szembe jött egy orvos, jót nevetett, és kedélyesen megjegyzéseket tett, bár én nem éreztem viccesnek a dolgot.

A fárasztó éjszaka után szerettem volna aludni, de ez a kórházi szobában nem sikerült. Jött a takarítónő csörömpölve, a reggeli, a nővérek, a vizit, mindez óránként, nehogy véletlenül kipihenjem magam. Délre kiderült, hogy iszonyúan fájt, de nem tudtam pisilni (a hasba könyöklés miatt). Azt mondták, igyak meg másfél liter teát egy óra alatt, akkor nem kell katéter. Kértem teát, de közölték, hogy az nincs (eszembe sem jutott, hogy fizetni kellett volna a takarítónőnek, és akkor lett volna – ezt utólag mondták). Telefonáltam haza a férjemnek, aki egy óra múlva hozott két üveg teát. Mégis kellett a katéter, de legalább délutánra már magamtól is tudtam pisilni.

A szoptatásban, pelenkázásban, a köldökcsonk ápolásában szerettem volna, ha segítenek, de nem igazán kaptam ezt meg. A legtöbbet a két szobatársam segített, ahol már a második baba született. Pihenni nem tudtam, állandó volt a jövés-menés, és borzasztó meleg volt, ablakot nyitni a babák miatt nem lehetett. A gátsebem nem akart gyógyulni, hetek múlva is hihetetlenül fájt, elfertőződött. Az orvos szerint otthon, szerintem meg már így mentem haza a kórházból, már akkor is szóltam, amikor hazaengedtek, de nem foglalkoztak vele, majd meggyógyul, persze, hogy nagyon fáj, mondta. Arra viszont volt idő, hogy indulás előtt a főorvos külön behívjon az irodájába, és várja a pénzt a korábbi terhesgondozásért.

Hetekig nem bírtam ülni a gátseb miatt, de még menni is alig, az állandó fájdalom miatt alig tudtam örülni a kisfiamnak. Amikor a gyerekorvos mosolyogva megjegyezte, hogy van egy kis szülés utáni depresszióm, legszívesebben belerúgtam volna, hátha úgy átérzi, hogy fizikailag fáj, nem lelkileg. Mindez elkerülhető lett volna kórházban is, ha nem fekve szülök felfelé nyomva, nem vágnak automatikusan, és nem szedek ott össze egy fertőzést.

Azt hittem, a kórházban figyelnek rám, ha baj van, biztonságban leszek, segítenek. Ehelyett azt láttam, hogy az egy gépezet, ahol van egy rend, amibe te vagy beleillesz, vagy sem. Ha nem, hát akkor így jártál, peched volt. Szerencse kell hozzá, a pénz sem elég, ha nem tudod, hogy mikor kinek kellene adni, és nem ismered a helyi játékszabályokat.

Akkor hiányoltam, hogy nem foglalkoznak velem, magunkra hagytak a vajúdásnál, de utólag úgy érzem, szerencsém volt, hogy éjszaka volt, hagytak a saját tempómban vajúdni, nem segítettek, de legalább nem is zavartak.

F. B.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.