igaz történetek szülésről, születésről

946. nap: Fekete tulipán (Pipike elvesztése)

Megjelent: 2013. máj. 8.

Régóta dédelgettem szívemben a harmadik testvér gondolatát… Aztán egyszer csak megérett a gondolat, gyümölcse cseperedni kezdett a pocakomban. Boldogan hánytam reggelente kávéval, majd már nélküle is. Szerettem áldott állapotban lenni, szeretem a kismamaságot, bár úgy tűnt, a gyerekek számával négyzetesen nő a rosszullétek száma is esetemben. Örömmel számoltam a heteket, és néztem, hogy látszik-e már szemmel az új jövevényünk léte. Ami furcsa volt, hogy olyan fáradtság tört rám nap, mint nap, amelyet a pihenés sem mulasztott. Mondtam is a páromnak sokszor, mivel javában tél volt, hogy átmentem mormota üzemmódba, mert én csak aludnék… – egészen tavaszig.

Aztán megjelent egy kis vér, és vele a riadalom. Elkezdtem bújni a könyveket, az internetet. Ekkor jöttem rá, milyen kevés információt találok erről a tabu témáról. Írtam Áginak, sűrűn váltottuk az e-maileket. Ő tartotta bennem a reményt és lehelet finoman próbálta érzékeltetni a valóságot. Isten áldja meg! Úgy gondoltam, ha hiszem, hogy a baba jól van, akkor jól is lesz.

Persze, a jelek, a vérezgetés mást sugallt, de görcsölés nem volt. Mondta Ági, ha a várandósság jelei megvannak, az biztató. Persze, a tudatom tudta, hogy mit is kell produkálni, reggelente hánytam ismét 11 hetesen. Az is igaz, hogy a többi várandósságra utaló jel eltűnt… De nehéz volt ezzel szembesülni.

Pipike létéről csak mi tudtunk, orvosnál nem jártam és nem is szerettem volna elmenni. Egyszer már megtapasztaltam, milyen, ha bedarál a gépezet. Kétségek között vergődve jött egy szikra gondolat. Kerestem egy magán ultrahangrendelőt, ahová délutánra kaptam is időpontot. A várakozás percei ólomsúllyal jártak a kétségem erdejében. A képen rögtön láttam, hogy nincsen szívhang, még mielőtt a kedves asszisztens megszólalhatott volna. Egy világ dőlt össze bennem. Megtudtuk, hogy Pipike már héthetesen visszafordult. Ez hideg zuhanyként ért, mert akkor még felhőtlen volt az örömünk. Az asszisztens elmondta a lehetőségeket, s mivel látta, hogy máshogy állok a világhoz, halkan megjegyezte, hogy nagyanyáink sem mentek ilyenkor kórházba, mi mégis itt vagyunk. Hát én sem terveztem, csak ha elkerülhetetlenné válik.

Néma csendben autóztunk haza a párommal, nem tudtunk mit mondani. Egyedül akartam lenni a fájdalmunkkal, a veszteségünkkel, és nem akartam beszélni senkivel sem. A gyerekek nagyon szomorúan fogadták a hírt, hogy a testvérük visszafordult, még mielőtt találkozhattak volna vele. Vagy ahogy Ági írta, „csak meglátogatott” bennünket pár hétre, amit ajándékba kaptunk. Másnap egyedül voltam otthon a párommal csendesen, Ági online fogta a kezem. Ez az, ahol nincs mit tenni, csak elfogadni a megmásíthatatlant, és elengedni, akit nagyon szerettünk. Egy kis homeopátiás segítséggel és a „beleegyezésemmel” megindult az elvesztése testi szinten is.

Visszaszámoltam a naptárban, hogy kutakodjak, mi történhetett héthetesen. Akkor Budapesten jártunk, és az IKEA-ban vettem egy doboz fekete tulipánt, amit akkor még nem tudtam, hová is fogok ültetni. Miért is vettem pont akkor? Most már tudom. Pipike kertjében most tavasszal fekete tulipánok fognak minket emlékeztetni a harmadik kisbabánkra, akit soha nem ismerhettünk meg.

Sokat tanultam az elfogadásról, elengedésről, a mulandóságról és a háláról. Olyan gyengéden engedtem útjára, ahogy lehetett. Nem történt sérülés. Csak most látom, milyen tabu téma ez, a veszteség, amit a legtöbb édesanya megtapasztal életében előbb vagy utóbb. Erről nem írnak a bábás, sem babás könyvek, legalább is nem sokat. Ha lehet gyengéden szülni, miért nem lehet gyengéden elengedni is, akit megtartani már nem lehet? Soha nem hittem, hogy egy ilyen kisbaba elvesztése is ennyire tud fájni. Most már tudom, hiszen egy babával egy világot veszítünk.

Köszönöm Áginak, hogy fogta a kezem és velem volt, biztonságot nyújtván, ebben a nehéz helyzetben IS(!).

Most pedig reménykedve várjuk a negyedik kopogtatását…

T. M. Zs.

Anna > > >
Áron > > >
Ráhel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.