igaz történetek szülésről, születésről

1471. nap: Lányunk születik (Lea)

1471. nap: Lányunk születik (Lea)

A negyedik tervezett gyermekünket vártuk három fiú és nyolc év szünet után…

A fiúk gyors egymásutánban jöttek, ahogy azt vágytam anno. Ők kórházban születtek. Szerettem a nőgyógyászom, jók voltak a nem választott szülésznőim, egyetlen, amit nem szerettem, hogy mindegyiknél rutinszerű volt a burokrepesztés.

Most a párommal mindketten úgy éreztük, hogy talán ideje volna otthon is szülni. Péter talán még jobban úgy érezte, mint én, mert bennem sok volt a kérdés, bizonytalanság, de ne szaladjunk a dolgok elébe…

Geréb Ágiékhoz jártunk otthonszülési információs hétre. Sokszor hülyén éreztem magam, hogy már háromszor szültem, háromszor egész sikeresen túljutottam a szoptatás stb. korszakon, és mégis milyen keveset tudok. Milyen kevéssé ismerem magam, a saját testem, mennyire nem tudatosan lakom benne. Nem. Ők és senki más nem sugallta soha, hogy ezeket tudnom illene. Én éreztem tudatlannak magam, még pontosabban „tudatostalan”-nak magam.

Megnyugtató volt a sok válasz, a sok aha érzés. Akár régi történésekre, sebekre is gyógyír. Olyanokra is, amiknek köze sem volt a gyerekeinkhez, a szülésekhez, a várandósságokhoz. A végén azt éreztem, és azóta is hangoztatom ezt a véleményem: ezt az információs hetet minden nőnek érdemes elvégeznie akár otthonszülést tervez, akár kórházit, vagy talán akkor is, ha gyerekre nem is vágyik. Sőt, érdemes lenne a középiskolák utolsó évében minden lánynak ezeket megtanulnia. Más lenne a világ…

Azért nem hazudtoltam meg magam: ezúttal is végig hánytam. De ebben is van jó: így nem hízik botrányos tempóban az ember lánya akkor sem, ha mindenfélét megkíván.

A régi orvosom továbbra is támogató volt. Elfogadta a döntésünket, és meghagyta nekem a döntési jogot, hogy ha elbizonytalanodom, akkor bármikor bemehetek hozzá a kórházba szülni. (Egyet nem vállalt, amit nem is vártunk tőle, hogy otthonszülésben segítsen. Pedig ő fiatal orvosként – mivel nem itthon kezdte a pályát – még vezetett szüléseket otthon, mert olyan helyzetekbe hozta az élet.)

Mindenesetre ez a lehetőség nagyon fontos volt nekem, mert az utolsó pillanatig nem tudtam eldönteni, hol szeretnék szülni. Csábító volt a nem kórházban szülés. De rémisztő a csak úgy a mindennapok sodrában „a mellesleg ma szülünk is” gondolat, és utána minden megy tovább. A nagyokat, a családot és minden egyéb feladatot el kell látni, segítség nem lesz, és azonnal és talán közben is helyt kell állni egy másik, megszokott szerepben is. Erre nem vágytam. És arra sem, hogy magamra maradjak a kicsivel és a kérdéseimmel, a félelmeimmel az első napokban.

Ezúttal nem is a régi orvoshoz jártam terhesgondozásra, hanem részben Ágiékhoz, részben a közgondozásra, mert az közel volt és egyszerű. Ott is kedves emberekkel hozott össze a sors, például mindegyikőjük megállta, hogy ne mondja el, hogy fiú-e vagy lány a magzat, merthogy most sem szerettem volna előre tudni.

Még egy fontos személy volt jelen az életemben ekkor: a helyi védőnő! Bár ő lett volna akkor is, amikor a fiúkkal tanultam az anyaságot! Nem híve az otthonszülésnek, de híve annak, hogy minden várandóst és kismamát abban kell támogatni, amire szüksége van. És tényleg ezt is teszi mindenkivel, minden nap. Mindenkit segít, hogy azt az utat járhassa be, amit szeretne, és abban támogatja. Minket az otthonszülésre készülésben. Tudott abban is tanácsot adni, hogyha én vastablettát nem szeretnék szedni, mik az alternatívák, hogy a vérképem olyan legyen, amivel már nem számítok szüléskor „veszélyesnek”. És ez is sikerült. Jobb lett a vérképem, mint valaha életemben előtte. És ő ott volt aztán az első napokban is, de csak akkor, amikor hívtuk. Ahogy a választott gyerekorvosunk is…

Visszatérve a célegyenesre: Még több mint két hét volt a szülés időpontjáig, és végre elmentünk nyaralni a gyerekekkel… Első nap a húgom, aki napra pontosan ugyanakkorra volt kiírva az első gyerekével, mint én a negyedikkel, még lejött hozzánk a Balatonra, és Máté öcsém szuper dupla nagypocakos képeket készített rólunk. Mikor hazaindultak, megjegyeztem: úgy fáj a derekam, biztos az ágy nem jó nekem. Ő meg visszakérdezett: „Nem lehet, hogy szülsz?” Én persze mondtam, hogy még biztos nem. De a fájás nem enyhült. Fürödtem, pihentem, de maradt. Akkor most tényleg szülök? És tényleg ennyire hülye vagyok, hogy negyedszerre nem ismerem fel, hogy most mi van? Végül telefonos egyeztetések után este elindulunk Pestre Ágiékhoz, hogy rám néznek, és akkor nyugodtan aludhatunk.

Ági megvizsgált, és mondta, hogy döntsem el, hogy most azonnal elindulunk-e haza, és akkor talán hazaérünk szülni, vagy mi legyen. És nem indultunk. És nem is emlékszem erre a szülésre sem pontosan. A borogatásokért örök hála! A gátvédelemért is! A biztatásért! A türelemért! Az időért! És a burok csak a kitoláskor repedt meg…

És egyszer csak ott volt a kislány. Lány! Hihetetlen volt! Csak a fiaink hajtogatták végig, hogy nekik húguk születik! Mi nem hittünk benne. Nem is választottunk még nevet neki, nincsenek is velünk a babaruhák, még pelenka sincs nálunk!

Először is aludtunk pár órát együtt, egy ágyban, hármasban! (Mindig hiányzott ez az élmény a másik háromnál…) Aztán hazaindultunk, ahogy pitymallott. A Kislány, mert napokig csak ez volt a neve, a kedvenc kapucnis pulcsimba és egy törölközőbe bugyolálva, és mivel gyerekülés sem volt velünk, a másik pulcsim alá hozzám zippzározva.

Olyan gyönyörű reggel volt! Olyan hihetetlen élmény volt hármasban hazaérkezni az üres lakásba! A többi gyerek a Balatonon maradt még pár napig, így nekünk sok csendes szemlélődés, hosszú együttalvás jutott, ami nagyon jó volt, és pár nap alatt persze neve is lett, rögtön kettő is: Lea Dorottya. Sokszor eszembe jut a határozatlanságom: Lea félúton született, hazafelé félúton. Itt tartottam magammal, magamban…

Az anyakönyvezés nem ment könnyen, csak sokadik nekifutásra, mert abban a kerületben nem volt még otthonszületett gyerek. Például a régi orvosomnak kellet igazolást kiállítania, hogy orvosi vizsgálat alapján valóban úgy nézek ki, hogy a közelmúltban szültem, és akár az enyém is lehet az a gyerek, akit sajátomként próbálok anyakönyvezni, de ez már egy másik történet.

Köszönöm mindenkinek a sok segítséget, amit a várandósság-szülés alatt-közben-után kaptam, és ami segített egy addig nem járt utat bejárni… magamban is.

P. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.