igaz történetek szülésről, születésről

726. nap: Egy nagy pszichodrámában (Joci)

Megjelent: 2012. szept. 30.

Húsz hónap távlatából

Tizedike: Bezsongok. „A babának nincs egy ruhája se, ha ma megszületne.” Bőgök. Indulás a Tescóba, bodykat és rugdalózókat vásárolunk.

Éjjel babaruhákat pakolok hajnali háromig. Rájövök, mégiscsak volt újszülöttméretű ruhánk. Megnyugszom, most már biztos elég lesz!

Tizenhetedike: Megmásszuk – majdnem – a Strázsa-hegyet. Csodaszép a tavasz. Minden nap várom, mikor indul el a szülés.

Tizenkilencedike: Betöltjük a 40. hetet. Szabad a pálya! Beszereztünk mindent, amire úgy gondoljuk, szükségünk lehet: dekubituszlepedőtől a hősugárzóig, Betadine-tól a szőlőcukorig, lázmérőt, pelenkákat, takarófóliákat, vízhatlan lepedőt, óriás betéteket stb.

Huszonegyedike: Kedd délután hat óra tájban már tudom, mi az a méhösszehúzódás. Húszpercenként jön. A nyákdugó az előző napokon valamikor elment (több adagban, bár nem voltam biztos benne, hogy az volt.) Az éjszakát – húszperces alvásokkal – végigalszom.

Kora reggel felhívjuk a doulánkat, hogy induljon el, reggel nyolc körül már itt is volt… A délelőttöt ketten töltöttük el, Apát elküldtem dolgozni. Leginkább arra emlékszem, megkértem, hogy a másik vécénket is takarítsa ki. N. talán dél felé eljött, megnézett és elment. Aztán valamikor – talán hat óra felé – jött újra.

A vajúdás „oroszlánrészét” emlékeim szerint a fürdőszobában töltöttem, hol a mosógépbe kapaszkodva – amíg Apa egy kicsit aludt –, hol a másik doula nyakába, de legfőképpen Apa nyakába kapaszkodva. Talán éjféltájban volt valami változás, amikor úgy tűnt, jön a kitolási szak. „Magnificat anima mea Dominum” – énekeltem. (Milyen rég nem énekeltem már ezt, hirtelen valahonnan feltört.) Bekészülődtünk a szobába. A kitolás csak nem indult meg. Ricinuskoktél, beöntés, burokrepesztés, rebózókendővel lefelé nyomás ellenére sem. (Ezek az idő haladtával sorra merültek fel, mint lehetséges alternatívák vagy összefüggésben.)

Végül reggel fél nyolc felé közös megegyezéssel bementünk a kórházba. (Apa nagyon nem akart, de én már igen.) Elképzelni sem tudtam, hogy ülök be majd az autóba, és hogy bírom ki az utat, hiszen eddig végig álltam. Szerencsére nagyon közel volt a kórház. Az első döbbenet ott az volt, hogy a lift nem működött, így egy emeletet a lépcsőn vánszorogtam fel – Apával és a doulával. Szerencsére mindketten bejöhettek.

Joci végül nyolc óra öt perckor megszületett, a „szokásos” kórházi beavatkozások után (borotválás, oxitocin, gátmetszés, hasbakönyöklés). Kirobbant. Nagyon boldog voltam, amikor végre láttam őt, és rám fektették. Sajnos, a gátseb varrása nagyon fájt. Ezután körülbelül egy órát lehettünk együtt hármasban, ez nagyon jó volt. Mivel nem tudtam pisilni, a szülés után megkatétereztek.

Jó volt Jocival egy ágyban aludni, ügyesen szopizott. A Streptococcus-fertőzésem miatt Joci antibiotikumot kapott. Nagyon rossz volt látni a branült a kezén, meg ahogy szegény próbálta leszedni. Ettől bőghetnékem volt.

A harmadik napot ténylegesen végig is bőgtem, ekkor lövellt be az anyatej. Újra és újra a zuhanyzó alá álltam – amikor épp kivették a katétert, hogy próbáljak pisilni. Ezek a zuhanyzások olyanok voltak, mint valami utazások magamba, befelé. Utólag mintha a szülésem ténylegesen ekkor fejeződött volna be. Sok mindenre rájöttem magammal kapcsoltban, mintha egy nagy pszichodrámában lettem volna. Végül elérkezett a katarzis is, Anyukámmal egy nagy telefonbeszélgetést folytatva, amikor is hazaküldtem őt. Ekkor, a nagy síráson túl úgy éreztem, most már tudnék pisilni is, de vesztemre, ekkorra már újra katétert kaptam.

A kórházban úgy éreztem, a szülés valódi természetéről semmi sem tudnak, erről a belső történésről egyszerűen fogalmuk sincs. A továbbiakban idézek a kórház betegjogi képviselőjének írt levelemből:

»Sérelmezem, hogy tervezett otthonszülésem miatt nem részesülhettem az egyenlő bánásmódban, a doktornő már az első vizsgálattól fogva megbélyegzett emiatt. Az első hüvelyi vizsgálatkor, amikor jeleztem, hogy a beavatkozása fáj, közölte, hogy „Az otthonszülésnek vége, már a kórházban vagyunk, és itt vége a finomkodásnak.” Nem múlt el olyan vizit, amikor ne tett volna valamilyen megjegyzést. Ezek közül a legenyhébb kifejezése: „A maga korában már nem kellene ilyen kalandokba bocsátkoznia.” volt. (Harminchárom éves voltam, ezt a megjegyzését nem is értem.) Valamennyi bántását az eltelt idő távlatában már nem tudom felidézni, de a légkörre, a bánásmódra nagyon pontosan emlékszem, és még ma sem tudok teljesen mentesülni a hatása alól.

Sérelmezem továbbá, hogy a tervezett beavatkozások előtt nem volt lehetőségem tájékoztatást kapni azok céljáról. Amikor megkérdeztem, hogy miért van szükség antibiotikumos kezelésre, akkor válasz helyett közölte, hogy „Jó, akkor nem kap.”, kérdésemet támadásnak vélve, ahelyett, hogy elmagyarázta volna ennek célját. Később, amikor más orvostól megkaptam a magyarázatot, magam kértem az antibiotikumos kezelést, ezt pedig a doktornő amikor megtudta, közölte, hogy „Nem cirkuszban vagyunk, hogy egyszer ezt, máskor meg azt kérem.”.

A doktornő a kórházi tartózkodásom során folyamatosan szóbeli bántásokban részesített, súlyosan megalázva emberi méltóságomban. Amikor a gátmetszés varratait szedte ki, és a fájdalom csökkentésére mély kilégzéseket végeztem, gúnyosan közölte, hogy „Bizony, bizony, a varratszedésbe bele szoktak ám halni.”.

Amikor arra a döntésre jutott, hogy a katétert még nem veszik ki, és én emiatt – az adott helyzetben nagyon is érhető módon, kiszolgáltatott helyzetemben és ingadozó hormonjaim hatása alatt – elsírtam magam, együttérzés, vigasztalás, higgadt magyarázat helyett gúnyos kegyetlenséggel közölte, hogy „A picsogást be lehet ám fejezni, senki nem kíváncsi rá.”.

Kórházi tartózkodásom végül öt nap után saját felelősségemre való hazatéréssel ért véget, amikor úgy láttam, ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabaduljak ebből az ördögi körből, hogy épp a kezelésemmel foglalkozó orvos bántalmaz.«

A vészcsengőt a vérátömlesztés szó kongatta meg. Ezt megtagadtam, a katétert saját felelősségre kivetettem, és hazajöttünk. (Ez azért nem volt ilyen könnyű, mint leírva.) Itthon végre tudtam pisilni. Amúgy döbbenetes, hogy bizonyos helyzetekben az élet mennyire leegyszerűsödik az elemi folyamatokra (kaki, pisi, vér, tej), és ezek mennyire fontosak…

Szerencsére, Jocón mindez nem látszott meg, tüneményesen szopizott, aludt, rotyogtatott, szembepisilt, szóval mindent tudott, amit tudnia kellett, teljesen az ujjai köré csavart, esténként néztük a „jocóvíziót”.

P. B.

Rózsa >>>
Juliska > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.