igaz történetek szülésről, születésről

1451. nap: Sziklán (Csongi születése)

1451. nap: Sziklán (Csongi születése)

Nagy kő gördült le a szívemről, amikor Attila is beleegyezett az otthonszülésbe. Eleinte én is sokat hezitáltam, de az információs hét végére tudtam, hogy otthon lenne a legjobb.

A nagy eseményhez felköltöztünk Pestre a kórház mellé egy albérletbe, mert így találtuk a legpraktikusabbnak és a legbiztonságosabbnak. Az utolsó pocakos hetekben már ott laktunk. Egyre jobban nőtt bennem a feszültség és a várakozás. És ezzel együtt azt éreztem, hogy olyan jó volt így ketten egy testben, hogy nem akarom, hogy vége legyen.

Egy éjjel, a kiírt időpont hajnalán arra ébredtem, hogy valami csordogál belőlem. Tudtam, hogy a magzatvíz. Attila felébredt a nagy mocorgásra, ezután nem történt semmi, aludni próbáltunk. Reggel felhívtam Ágit, a bábát, abban maradtunk, hogy várunk. Attila még bement dolgozni, mert annyira hihetetlennek éreztem, hogy bármi történjen, hogy kértem, menjen be, ne pazaroljuk el az apaszabit.

Másnap, amikor még mindig nem történt semmi, nem ment már be. Olyasmi volt, mint egy rossz álom. Levendulával és sós vízzel öblögettem, és mértem a hőmérsékletet. Ez a gyerek tényleg meg akar születni? De mikor? Mikor? Kb. 62 órával a magzatvíz elfolyás után tanácskoztunk Ágival. Azt mondta, hogy vagy most menjünk be a kórházba, vagy maximum a másnap reggelt várjuk meg.

Kértem, hogy várjunk másnapig. Ügyetlennek éreztem magam. Én nem tudok szülni. Este bevetettünk néhány praktikát. (Például órákig tartó mellbimbóingerlést, ami máskor nem is lett volna rossz.)

Úgy kilenc felé elindultak a fájások. Örültem nekik. Gyertya égett, Attilának dőltem. Romantikus volt, ahogy elterveztem. Úgy éjfél felé kezdtem beleélni magam. Szülök!!! Szülök!!!

Felhívtuk Nellit, a doulát, hogy lassan indulhat. Hamar megjött. Elhelyezkedett a másik szobában és várt. Közben furcsa gondolatok fészkelték magukat a fejembe. Egyre nyugtalanabbá váltam, a fájások pedig egyre ritkultak, hajnal felé pedig teljesen leálltak. Nelli azt tanácsolta, hogy vagy hógolyózzunk (hatalmas hó esett azon az éjjelen), vagy aludjunk. Én imádom a havat, mégis megpróbáltunk aludni. Egy kicsit sikerült.

Másnap reggel átjött Ági, megvizsgált, és mondta, hogy alig haladtunk, úgyhogy irány a kórház. Már nem voltam lehangolt, csak féltem. Jó volt a szobában a hangulat. Készülődés közben még mindig nem tudtam elképzelni, hogy az a gyerek ki fog bújni, és ott?!

Ági átkísért minket és elment. Nelli velünk maradt. A kórházban egy kedves szülésznő és egy korrekt orvos fogadott. Megvizsgáltak, és mondták, hogy 3 cm-nél tartunk. Kaptam egy szülőszobát, és bekötötték az oxitocint. Még mindig viccelődtünk. Megint örültem a fájásoknak.

Aztán egyre durvábbak lettek. Egy darabig egy labdán vajúdtam. Fájások alatt Attilába kapaszkodtam. Gyakran kimentünk pisilni. Kaptam méhszájlazítót és antibiotikumot is. A szobában csak hárman voltunk, meg persze Csongi a pocakban. A szülésznő csak néha nézett be, orvos nem volt. Minden meghitten zajlott. Igaz, nagyon fájt.

A szülésznő egy jó idő után azt mondta, hogy ödémásodik a méhszáj, és forognom kellene fekve, hol az egyik, hol a másik oldalamon feküdve, de fekve elviselhetetlennek éreztem. Ekkor feltérdeltem az ágyon, és úgy folytattam, a labdára borulva. Így jobb volt. Azt hiszem, kiabáltam a fájások alatt, nem emlékszem.

Már egész jól kitágultam, amikor a szülésznő mondta, hogy oldalt fekve kéne vajúdni, mert az ödémásodás még mindig megvan, és szerinte a gyerek nem úgy tartja a fejét, ahogy kéne. De az oldalamon nem hittem, hogy kibírom, úgy ugrottam fel fájás alatt, hogy leestek a műszerek. Nelli mondta, hogy csak néhányat bírjak ki. Mint utólag megtudtam, mindig épp annyit mondott, amit még bírhatónak éreztem, és hajlandó voltam abban a pózban maradni. Egy lepedőt vett a nyakába, ő volt az egyik oldalamon. A lepedőbe kapaszkodtam, és Nelli ellent tartott. Attila pedig a másik oldalamon nyomta a csípőmet olyan erővel, hogy mint utólag mondta, félt, hogy szétszakít. Így bírtam valahogy.

Közben sok idő eltelt. Azt hiszem, láttam, hogy a szülésznő gátolajat és törülközőt készít. Nelli mondta, hogy ez már a kitolási szak. Ez egy kis erőt adott. Aztán mondták, hogy már látják a fejét, és van haja. Próbáltam összeszedni az erőmet. A szülésznő csak néha jött be, én szerettem volna, hogy maradjon. Csinált gátvédelmet, de maradnom kellett az oldalamon. Végtelen idő múlva, amikor bejött, azt mondta, hogy hív segítséget. Én nem akartam. Inkább szerettem volna, hogy maradjon bent, és csinálja tovább a gátvédelmet.

Bejött két orvos friss erővel, hiszen épp műszakváltás volt. Az idősebb orvos feltekerte maximumra az oxitocint, aztán kimentek. Azt hittem, hogy szétszakadok. Már addigra el is csigázódtam, hiszen az első fájások óta lassan 24 óra, a kórházba érkezés óta lassan tíz óra telt el, de akkor nem volt szünet, nem volt pihenés. Szét akart szakadni a testem.

Attila visszatekerte az oxitocint. Meg vagyok róla győződve, hogy ezzel megmentett. Néhány fájás múlva újra bejöttek az orvosok. Nem vették észre a visszatekerést. Ekkor megpróbálták kinyomni belőlem a gyereket. Ez sem ment rögtön. Akkor nagy sürgés-forgás támadt. Megint maxra tekerte az oxitocint. Hozták a vákuumot. Mondták, hogy hogy nyomjak. Persze ekkor már háton feküdtem. Együtt kellett működnöm velük. Tettem, amit mondtak. Vágás-repedés-húzás-vonás, és kint volt.

Rám tették a törölközőben, amit én varrtam neki. Két kíváncsi, édes szempár nézett rám. Sohasem láttam szebbet.

Megszületett a méhlepény, Attila elvágta a zsinórt, összevarrtak. Nem tudom, összefolyik. Minden megszűnt. Csak hárman lettünk. Csodálatos volt. Nézett minket kíváncsian, mi pedig őt kíváncsian.

Ezután nem volt panasz a kórházra. Csongi végig velem lehetett. A gyerekágy is szép volt. Attila napközben, látogatási idő alatt bebújt mellénk az ágyba. Nem szóltak érte, csak egyszer.

Nekem ez az egész olyan volt, mintha egy nagyon nagy sziklára másztam volna föl, ahova csak fölfele van út, lefele mélység. Attila és Nelli mutatta a fogásokat, hogy hova lépjek, és a csúcson életem legszebb élménye várt.

Az orvosok épp a csúcs előtt az oxitocinnal, mintha a biztosítókötelet meglóbálva odavertek volna a sziklához, és miután összetörtek, felhúztak volna kötélen.

Azt mondták utólag, hogy a kitolási szak elhúzódott (legalább kétórás volt), mert Csongi kijött egy kicsit, hogy már látszott a haja, aztán újra visszább fájásszünet alatt. Bár lassan-lassan egyre kijjebb jött. Hogy ennek az volt az oka, hogy a nyakán volt a zsinór. Meg hogy lehet, ment volna vákuum nélkül is, csak nagyon kifáradtam volna.

Ez egy nagyon hosszú út volt, és egyszerűen több idő kellett volna rá (habár így is 24 óra volt). Csongor nagynak született, az én medencém pedig keskenyebb az átlagnál. Az orvosok megaláztak, és visszaéltek a kiszolgáltatottságommal.

De megküzdöttem a sziklámmal! Attila csodálatos társ. Bátor, és akkor és úgy cselekszik, ahogy kell. Család lettünk. Gyönyörű, szerető család.

T. Cs.

Levente > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.