igaz történetek szülésről, születésről

1436. nap: Akkor így jártam, doktor úr (Dávid – az elsőszülött)

1436. nap: Akkor így jártam, doktor úr (Dávid – az elsőszülött)

Első szülés, nem épp harmonikus kapcsolatból.

A szülés maga röviden:

Július 31. 00.35 Doki megjelenik a kezében egy kávésbögrével és megkérdezi: „Hogy érzi magát?” „Fáj.” „Igen, többen mondták már.” „Tud adni fájdalomcsillapítót?” „Az egyik hatóideje egy óra, a másik ártalmas a babára. Önnek egy órán belül kint lesz a babája.” „Akkor így jártam, doktor úr.” „Na, nézzük, hogy állunk…”

1.22 Az első fiam felsír.


Hosszabban:

Az előzmények

Évek óta tartó bántalmazó kapcsolat és a lesújtó hír: valószínűleg nem lehet természetes úton gyermekem. Pokol… Három hónappal később pozitív a terhességi teszt… Kétségbeesés: egészséges? Hiszen nem hagytam abba a gyógyszer szedését. Menny és pokol. 12. heti ultrahang: egészséges.

A terhesség nem egyszerű… sem a kapcsolat miatt, ahol a másik épp nem tudta eldönteni, kell-e neki a felelősség, vagy sem. Sem a lelki és fizikai állapotom. 14 hetesen egy hét kórház vetélésgyanúval, majd a 20. héttől pihenésre ítélve (bár a 36. hétig dolgoztam), a 30. héten az utcán szed össze a mentő, miután az „apa” többször hasba rúg. Újra aggódás: ugye, nem történt semmi baja? Az ultrahang nem mutat problémát…

36. hét: Az Apa végre aláírja a nyilatkozatot hosszabb huzavona után.

38. hét: Az első jelek megjelennek, hogy nincs mese, itt egy gyermek fog az életembe csöppenni. Elnehezültem, a 60 kg-os versenysúlyomat 85 kg-os bálnaméretre cseréltem. A párom undorodik tőlem, én meg szorgalmasan utazom át a városon a kórházba a vizsgálatokra, természetesen a nyári hőségben végig állva a tömött buszon.

Egy nappal a kiírt időpont előtt fájásokat érzek. Épp a neten lógok egy fórumon, ahová beírom, hogy auch… majd 10 perc múlva ismét: auch… fél kettő van… még várok pár fájást, majd elmegyek zuhanyozni, de nem múlnak (viszont nem is erősödnek). Felhívom az Apát. Jön…

Három órára beértünk a kórházba. A kedves ügyeletes megnyugtat, majd CTG-re tesz. Közlik, hogy ezek még nem igazán fájások, de valami készülődik. Menjek haza, egyek, pihenjek, és ha erősödik, jöjjek vissza.

Apának másodállása van… biztonsági őr. Elkísérem, addig sem vagyok egyedül, ráadásul a hely közelebb is van a kórházhoz, mint az otthonunk. Iszonyú sokat lépcsőzöm, hiszen azt olvastam, és anyám is azt mondta, ez jó lesz… Amikor sűrűbben állok meg és görnyedek össze, Apa visszavisz a kórházba. Éjfél van. Újabb CTG, de még mindig nem megfelelőek a fájások. Apa el, én kapok egy ágyat a vajúdóban… pár órára beájulok.

Reggel a vizit előtt bejön az orvos, akihez SZTK-ba járok már 16 éves korom óta… rám csodálkozik: „Maga itt?” Bemegy a szülésznőkhöz és tájékozódik. Visszajön, megérinti a vállamat és azt mondja: „Hozzak valamit, hogy menjen az idő? Látom, ketten vannak: francia kártya, póker?” „Köszönöm doktor úr!” – mondom nevetve és meghatódva.

Telik a délelőtt, jön a főorvosi vizit, már többen vagyunk. A doktor úr megint odahúzódik: „Látom, bővültek, megvan még a fiaim társasa: Ki nevet a végén?” A mellettem ülő kismama csodálkozva nézi az orvost, hogy mit is gondol, itt most szülni kell, nem játszani. A doki kimegy…

Engem átraknak a vajúdóból a sokágyas szobába. A szülésznő vigasztal: „Ne aggódjon. Az a tapasztalat, hogy aki átkerül, még aznap visszakerül és megszül, de miért nem mondta, hogy a doktor úr az orvosa?” „Mert nem tudtam, hogy kell.” „A doktor úr félóránként idecsörög, hogy maga hogy van.” „Köszönöm” – felelem meghatva. Nem beszéltünk az orvosról, hogy jön szülni, hogy megfogadom, pénzem sem lenne rá…

Estére a család is befut. Az Apa és anyám lelkesen lépcsőztetnek, de alig bírom. Este nyolcra sikerül végre produkálni egy igazi fájást. Örülök… majd jön a többi. Bemegyek a szülőszobába. CTG. Ma van a nap… mára vagyok kiírva… szép péntek van.

Kilencre beengedik az Apát is beöltözve. Én fekszem és fájok. Egyre inkább. Oldalra fekszem, így jobb. A szülésznő jön rendszeresen megnézni, hogy is állunk. Tágulok a tankönyv szerint és fájok. Egyedül érzem magam, az Apa nem segít.

Éjfélre hozom a tankönyvi menetrendet, teljesen kitágulok, szólnak a doktor úrnak. Aki fél óra múlva meg is jelenik. Frissnek és kipihentnek tűnik. Lezavarjuk a fenti párbeszédet. Megnyugszom.

A doktor úr is megvizsgál. Egykor megjelennek az első tolófájások is. A burok még áll. A doktor úr megpróbálja megrepeszteni, de csak harmadik fájásra megy. Közben mondja, hogy oldalra fordulva lélegezzek át párat (először egyik oldal, majd másik oldal). Elönt a víz, nyomok, és egyszer csak eltűnik az égető érzés. A doki a lábaim közé húzza a kezem: „Simogassa meg a gyermekét!”

Még két nyomás és kint az egész gyerek. Gyönyörű. 4040 g és 57 cm. Felsír. Kiderült, hogy kellett a gátmetszés állítólag, de nem bánom, bár a varrás jobban fáj, mint az egész szülés.

A nagyfiút elviszik fürdetni, már csak felöltözve látom. Az Apa elkíséri és megmutatja a kint váró családnak, majd visszahozzák. Az ágyat kitolják a szülőszoba elé, mert már ott a következő anyuka szülni. A folyosón telik az aranyóra. Próbálok szoptatni, de fekve, segítség nélkül nem megy semmi.

Végül a „megfigyelés” letelik, a babát a csecsemősökhöz viszik, engem meg egy szobába. Reggel átténfergek érte, de még nem adják (orvosi vizitre hivatkoznak). Beájulás után újra megyek, akkor már ideadják. Onnantól együtt vagyunk. Jönnek a látogatók és csodálják az óriásbabámat, én meg boldog vagyok, hisz végre Anya lehetek.

Hét hónappal később a bántalmazó kapcsolatból kilépünk.

B. B.

István > > >
András > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.