igaz történetek szülésről, születésről

1432. nap: Akkor igazán jó a szülés, ha nem is kellenek hozzá a bábák… (Laura születése)

1432. nap: Akkor igazán jó a szülés, ha nem is kellenek hozzá a bábák… (Laura születése)

Az előzmény

Romantikus alkat vagyok és félős, akit hamar el lehet bizonytalanítani. Eszem ágában nem volt otthon szülni, gondoltam, tökéletes lesz a helyi kórház azzal a kedves doktornővel, akihez évek óta járok. A környezetem viszont a gonoszkodás szándéka nélkül, pusztán várandósságom tényére alapozva élvezettel traktált a botrányosabbnál botrányosabb, de hétköznapinak számító szüléstörténetekkel. „Valóban ilyen lenne a szülés?… Hát akkor lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet a gyermekvállalás… Nem hiszem el, hogy szülni ilyen…” – ezeket gondoltam magamban. Kicsit lesokkolt ez a babavárásnak abban a periódusában, amikor még el sem jutottam odáig agyilag, hogy bizony, ezt a gyermeket világra is kell hozni. Túl érzékeny vagyok. Ráadásul „tűpánikom” van, hála a jófajta gyermekkori szocializációnak, így aztán csak az a gondolat vezérelt, hogy „hozzám ne érjenek!!”

Aztán kaptam a hírt, hogy a doktornőm otthagyta a kórházat: a vonatkozó szakirodalom szorgalmas tanulmányozása mellett ez is egy olyan pont volt, ami segített a döntésben, hogy nem megyek kórházba szülni, és ezt elmélyítette a szülőszobán tett látogatás. Szép, új, modern, de… „oda én akkor teszem be a lábam még egyszer, ha visznek!…” Na, ebből lett az otthonszülés, amire fél éven át készültünk nagyon komoly külső-belső „ellenszélben”. És akkor lássuk, mi lett az eredmény!

Az esemény

Hatodikára voltam kiírva. Az NST-t kiértékelő orvos faarccal közölte, hogy azon a napon reggel nyolc és fél tíz között leszek szíves megjelenni a kórház szülészeti osztályán kivizsgálás céljából, majd pedig, ha addig nem születik meg a baba, akkor minden nap NST, kétnaponta amnioszkópiás vizsgálat. Bólogattam, persze, hogyne, de tudtam, hogy ez felejtős lesz, annak is örültem, hogy a konyhába ki tudtam vonszolni magam egy pohár vízért, nemhogy fél napokat ott ücsörögni a rendelésen a tömegben az egész történet véghajrájában, amikor a legnehezebb minden (főleg úgy, hogy az ájulásközeli állapotokkal tarkított rosszullétek végigkísérték várandósságomat). Minek képzelik ezek a 40. hetes várandósokat, hosszútávfutónak?…

Az, hogy otthonszülés van tervben… nos, ahhoz meg végképp semmi köze. Nincs kedvem vitázni senkivel. „Kinél szül?” – kérdezi a doki. „Nincs választott orvosom.” Válaszképp egy fejcsóválás, ennyit erről.

Itthon aztán ment a mantrázás, a gyermek szólongatása, hogy nagy szívességet tenne saját magának és nekem is, ha hatodika előtt megtekintené, milyen szép tágas itt kívül a világ, ne kelljen azzal gyötörni magunkat, hogyan utasítom vissza a vizsgálatokat. Praktikák kukázása a neten. Alkoholmentes bábakoktél (narancs+grépfrút+gyömbér), ha nem is használ, ártani tuti nem fog. Féktelen nevetés (Bödőcs Tibor vég nélkül). Házasélet… hjahhh… 40. hétben… mindegy.

És akkor ötödikén hajnalban valami megindult. Hajnali három óra körül arra ébredtem, hogy fájdogál a hasam. Kimentem vécére és közben azon agyaltam, hogy ez vajon már az?… Vagy valami előzetes, mint az egy héttel korábbi rosszullétek? Visszabújtam az ágyba alvási szándékkal, de figyeltem a kis görcsökre, néztem az órát. Negyedóránként jött egy ilyen fájásféle.

Négy körül szóltam Z-nek (a férj), hogy segítsen már kitalálni, hogy most akkor szülni fogunk-e vagy sem. Tízpercenként érkeztek az összehúzódások, hívtam is Ágit, hogy mi legyen. Azt mondta, figyeljem magam, és ha úgy érzem, ők elindulnak (vidéki városba). Ha öt perc múlva hívom, úgy is jó, de ha egy óra múlva, úgy is.

Visszafeküdtünk. Nem tudom pontosan, hány óra lehetett, talán öt óra körül. Hirtelen nagy pukkanást hallottam, és elöntött a forróság. Az agyam tudta, hogy a burok megrepedt, de olyan szinten bepánikoltam, hogy az a tévképzetem támadt, hogy elvérzek, meg fogok halni… micsoda hülye gondolat! Azonnal hívtam barátnőmet, R-t (három gyermek édesanyja), hogy mondjon már valami megnyugtatót, abban ő nagyon profi, mire felajánlotta, hogy eljön hozzánk segíteni, amíg megérkeznek a bábák. Ez után hívtam Ágiékat, hogy induljanak gyorsan.

Erősödtek és sűrűsödtek az összehúzódások, rosszul voltam, melegem lett, és nem tudtam elképzelni, hogyan csinálom végig ezt az egészet. Pucérra vetkőztem, és hideg vizes borogatást kértem a fejemre. Igazán nagyszerű látvány lehettem, ahogy lógott az arcomba a kiterített textilpelenka… Sikerült megnyugodnom, megbeszélni magammal, hogy a feladat adott, és szépen rábízzuk magunkat a folyamatra, megbízunk a kisasszonyban, és minden rendben lesz, úgy, ahogyan azt már ezerszer elképzeltem, megálmodtam.

Közben megérkezett R. Egy dekubituszon ültem az ágy szélén a fájások szünetében, kifújtam magam, aztán mikor jött az összehúzódás, térdre borultam az ágy mellé. Ahogy egyre intenzívebb lett a dolog, úgy hajtogattam három mondatot randomban: „Hol vannak az Ágiék?”, „Ez k…ra fáj!”, „Nem lesz több gyerekünk!”

Eleinte Z. és R. az ajtófélfát támasztották kedélyesen, néha cserélték a fejemen a pelenkát, és folyamatosan biztattak, hogy milyen ügyes vagyok, milyen jól csinálom stb. Hihetetlen erőt adtak ezzel! Az időt nem érzékeltem, csak azt, hogy a fájások egyre erősebbek, egyre kisebb a szünet, és már ordítok, és nem érdekel, ki hallja. R. letérdelt elém, hogy meg tudjak kapaszkodni. Egy idő után Z. térdelt elém, R. pedig a hátam mögé ment. Jólesett a váltás: a Férj erősebb, testesebb, jobban lehetett vállon markolni. Már nem voltak szünetek, hallottam magamat üvölteni, mint a sakál, de nem is én üvöltöttem, hanem valami hatalmas erő bennem, ami tolta kifelé a hangot a torkomon, és ezzel nyomta szét a fájdalmat. Megszűnt a külvilág.

Egyszer csak kiabálni kezdtem, hogy jön a gyerek, mire R. közölte, hogy ő bizony semmit nem lát. Kiabáltam újra, hogy de igen, jön, erre R.: „Úristen, látom a fejét!!” Folyamatosan pánikolt a hátam mögött, hogy „Jézusom-Jézusom”, rá is kiabáltam, hogy fejezze már be. Az egyetlen és utolsó gondolat, ami átszaladt az agyamon, hogy gátvédelem híján mi lesz velem odalent. Aztán már ez sem volt fontos, mert kb. két tolófájással megszületett Laura. R. fogta meg.

Álomszerű köd ereszkedett a tudatomra mindvégig, ott voltam agyilag, de mégsem. Iszonyatos megkönnyebbülés futott végig rajtam. Hallottam, ahogy prüszköl a baba, majd felsír. Nagy nehezen megfordultam, R. ideadta a babát. Megállapítottuk, hogy igen, valóban lány. Felnéztem, és láttam, hogy Ági és Adria ott állnak az ajtóban, végszóra megérkeztek. Reggel háromnegyed nyolc volt.

Mi történt utána? – amiről nem nagyon szoktak írni…

Felpakoltak az ágyra a babával együtt, mert a köldökzsinórral még össze voltunk kötve. Reszkettem, fáztam, minden bajom volt, de mondta Ági, hogy ez normális, és hamar elmúlik – gondoljak bele, épp most szültem meg egy gyermeket. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megszületett a lepény kis hasfájásszerű érzést követően. Z. vágta el a köldökzsinórt, de erről nekem semmi emlékem nincs, utólag mesélte. Ági átnézte a lepényt, megmutatta, milyen, mi hol van rajta, és mondta, hogy nagyon szépen egyben van, az elöregedésnek semmi jele nincs rajta. Becsomagolva a fagyasztóba került, azóta ott „figyel”. Szeretnénk majd „rituálisan” elásni egy arra alkalmas helyen.

A szülést követő pár órát együtt töltöttük, amíg Ágiék lepapírozták a történést és vigyáztak ránk. Közben Adria a szőnyegről megkísérelte eltüntetni a nyomokat. Laura a mellkasomon, Z. mellettünk. R-nek mennie kellett, valami kórusos eseményre sietett ez után a sokkszerű élmény után. Kemény csaj amúgy, de azért ez még neki is erős volt, nem erre készült. Pedig a szülés előtti héten még azon poénkodtak Z-vel, hogyha kell, ő megfogja a babát, ne ezen múljon egy betervezett intenzív próbahétvége sikeressége. Azt azonban álmában sem gondolta, hogy ez valóság lehet.

Laura mellre is került, szopizott… nos… az élmény feledhetetlen: akkora vákuum van a kiscsajban, csillagokat láttam konkrétan.

A mérés eredménye: 3250 g, 52 cm. Aztán mentem zuhanyozni. Ekkor néztem körbe magam körül először tudatosabban. Egy merő vér volt minden: az ágyban körém tuszkolt törlőkendők, az ágynemű, a lábam végig, a hasam stb. Azért ijesztő egy kissé, na…

Adria vigyázott rám, amíg zuhanyoztam, nehogy rosszul legyek, kidőljek, mert ez elő szokott fordulni. Nem lett semmi bajom, érdeklődve szemléltem a testemet. Dőlt a vér persze, lötyögött a hasam (láttam a lábfejem…), és odalent minden nagy volt és duzzadt. Még a szülés után megvizsgált Ági, mondta, hogy semmilyen gátsérülés, repedés nincs. Ajándék! Sőt, striák sem alakultak ki sehol. Ráálltam a mérlegre, 68 kiló (74-gyel fejeztem be a várandósságot).

Mikor mentek el, Ági puszit nyomott a homlokomra. Úgy éreztem, hatalmas dolgot tettünk, és nagyon jól csináltuk, Laurával (férjemmel és barátnőmmel) együtt.

Hát így történt…

Összességében elmondható, hogy…

Rendkívüli, nagyszerű és fantasztikus szülésem volt. Minden a lehető legjobban történt, bár picit sajnálom, hogy nem értek le a bábák előbb, hogy megtapasztaljam, milyen velük, az ő gondoskodásukkal vajúdni (bár, amilyen gyorsan lezajlott, esélyünk sem lett volna, azt hiszem). Erre Ági azt mondta, akkor igazán jó egy szülés, ha ők nem is kellenek hozzá. Nálam minden gyors, zökkenőmentes és szép volt. Egyenletes íve volt az egész történésnek.

Bármikor, bárkinek „el lehet kenni a száját” ezzel a szüléstörténettel úgymond, bár nem a dicsekvés és „bezzegelés” a cél. A kétkedők (a többség, ugyebár) azt hangoztatják, hogy bátor vagyok és szerencsés. Egyik sem vagyok! Ez nem bátorság (főleg, ha azt vesszük, hogy a félelem miatt nem mertem kórházban szülni), hanem egy hullámvölgyekkel teli, tudatos felkészülés eredménye, és nem szerencse, hanem az isteni gondviselés.

Végtelenül hálás vagyok a jó Istennek, hogy lehetővé tett számomra egy ilyen szülést, Laura számára egy ilyen születést! Kivételezettek vagyunk minden szempontból.

F. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.