igaz történetek szülésről, születésről

1396. nap: Az elsőért is vajúdom most (Hol kezdődik a szülés? – Jónás meséje)

1396. nap: Az elsőért is vajúdom most (Hol kezdődik a szülés? – Jónás meséje)

Az utóbbi hetekben egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy elinduljon. El tudom képzelni a közepét, amikor már tart, de hogy jutunk el odáig? Egyetlen időtlen pillanatban élek, nem is várakozom, hiszen úgysem változik semmi, úgysem változom, minden irányból egyforma pont vagyok, univerzum, megkövesedett csigaház.

Aztán egy péntek este úgy döntök: most! Most induljon! Ha magától nem jön az a világokat megmozgató felindulás, amitől lepereg rólam a máz, akkor majd megmondom én, hogyan legyen. Megy is minden úgy, ahogy akarom, mindenki beáll az általam rendelt helyére, a kislányom, a húgom, a férjem, a sógornőm, a barátaink, a fájások. Én vagyok a rendező, reggelre rendelem az utolsó hiányzó szereplőt, a bábát.

Amint belép hozzánk, hirtelen hitelét veszti a színdarab. És még sokszor kell úgy megérkeznie, hogy attól leálljon a folyamat. De mit is beszélek, nem is áll le, hanem a helyére kerül. Mert tudom én, a húsomban érzem, hogy valójában nem ott tartunk még, ahol szeretném, de túl bonyolult lettem, túl sok a sallang, nem tudom csak hagyni, hogy az legyen, ami van. Elsodor a jelenet, amit beállítottam, és csak amikor a bába megérkezik, akkor látom kívülről az egészet, és szinte elszégyellem magam, akkora távolságra van a valóságtól. De nem tudok abban lenni, még sokáig nem, ha nincs, aki megmutassa nekem. Ha nem is tesz mást, csak ott van, sőt, épp ha nem tesz mást, csak ott van, azzal tart nekem tükröt, amiben megláthatom azt, ami valójában van.

Jó, akkor… legyek kicsi. Ne én hordozzam az események súlyát, ne én feleljek azért, hogy minden flottul menjen. Hadd legyek gyenge, ne kelljen jónak lennem. És vigyázzanak rám. J. és B. most a testvéreim, a bába a mamám. Én vagyok most a legkisebb, és a mamám csak velem foglalkozik! Sokáig így maradunk.

Aztán meg hagyjanak is békén. Nem vagyok már kicsi. Ne várjanak tőlem semmit. Még én sem tudom, mire vagyok képes, képes vagyok-e… keresem még az utam.

B-vel kettesben, de mintha egy lény volnánk. Mintha beszéltünk is volna, de nem emlékszem a szavakra. Csak a fájás-borgatás-alvás ritmusára, és hogy nem is tudom már, ki fáj, és ki borogat, de együtt aludtunk, ez biztos.

Most nem jó, hogy a bábám bejött, most még ne jöjjön, még szeretnék így kettesben. Nem is megy így tovább. Nincs változás? Akkor mire ez a sok szenvedés? Minek kínlódom ennyit? Mi hiányzik? Már annyi mindent megtettem, mi kell még? Mi fáj ennyire?

Elmennek a gyerekek. Kibuggyan a sírás, és érzem, ahogy lent is enged a testem. Elmennek, és űr marad utánuk, és újra és újra elmennek, és újra és újra űr. K. is, és ez a baba is, elmennek. És nekem engednem kell őket ahhoz, hogy menni tudjanak. El kell menniük, és nekem kell elengednem őket. Nagyon fáj az űr, amit maguk után hagynak.

Mialatt sírok, hirtelen megint mind ott vannak körülöttem. Honnan tudták? „Adjatok egy tálat” – mondja valaki, pedig szerintem csak gondoltam, hogy hányni fogok. Aztán, ahogy alábbhagy a sírás, lassan elszivárognak, csak a bábám őriz.

Négy centi. Már tükör nélkül is tudom.

Békesség. Már nem fáj semmi. Lehetek egyedül, jó egyedül. Járkálok, gondolkodom. Vajon meg tudom-e adni ennek a babának azt, amit K. nem kaphatott meg? Engedem-e neki, hogy a saját útját járja? K-ért is vajúdom most, őt is megszülöm, hogy a testvérek egyenlők legyenek.

Estefelé a bábámnak át kell mennie egy másik családhoz. Alighogy elmegy, hirtelen semmi nem jó. Túl hideg a borogatás, aztán meg túl forró, nem jó feküdni, de ülni sem, és miért nincs itt a bábám?! Ez túl erős, félelmetes is, most először jut eszembe, hogy féltsem a heget. Nem akarom, menekülnék, és érzem is, hogy erre alábbhagy. Akkor nem ez a jó irány, hanem felé kell menni, és egyedül, most már – ezt egyedül én tudom megtenni. Hát megyek, amerre a legnagyobb erőt érzem.

És végre, erre vártam, hogy ne én legyek erősebb, ne az legyen, amit én akarok, hanem vigyen magával ez az erő. Itt van, és visz, és most már jöhet bárki, viszi azt is. Már csak a bábám hiányzik, és amikor belép, végre azt mutatja a tükör, amit én is érzek. Most már biztos, hogy nincs visszaút.

De még meg kell állni egy kicsit, el kell tartani a méhszáj peremét. Egyszer, kétszer, háromszor – úgy érzem, megőrülök –, négyszer, ötször – nem is a fájdalom, hanem a tudat –, hatszor – elveszi az eszem. Aztán valami pózt kell keresni, de én már kiestem a sodrásból, nem igazán jó semmi sem, megint csak akarok, akarom, hogy elinduljon már ez a gyerek. És most megint a méhszáj, nem bírom tovább, ordítok: „Mi van már azzal a méhszájjal?!” –, és tolok is: „Menjél, menjél, menjél!”

Ezt nem kellett volna, vagy legalább úgy, hogy „gyere”. Nagyon rossz lesz a szívhang, ahogy elindul kifelé. Gyorsan, könyök-térd helyzetbe, mondja a bábám, oxigén, és kórház.

Azt hiszem, egyedül a bábám látja át a helyzetet, ő osztja a feladatokat. Öltözés, öltöztetés, lélegezni, melyik bejárat van közelebb a szülészethez, visszatartani a fájásokat… ez lehetetlen, én ezt nem tudom visszatartani, nem bírom, nem is akarom…

Aztán mégis maradunk. Túl gyorsan jön kifelé. Jaj, de jó. A bába magyaráz: minden fájás után vissza kell engedni, hogy erőt gyűjthessen, és mélyeket lélegezni. J. oldalról tart, B. diktálja a légzés ütemét. Mindenki kabátban, farmerban. Érzem, ahogy egyre kijjebb jut a baba, hagyom, és figyelek, hogy vissza is legyen útja, bármeddig csinálnám. Most megint mind együtt vagyunk, egyek vagyunk. Sötét volt a szobában, tudom, mégis ebből a szakaszból valami nagy fényességre emlékszem.

Aztán a bábám szól, hogy a következőnél vágni fog. De akkor még elfolyik a magzatvíz, elönti az ágyat. Akkor majd most vág, és aztán egy tolásra ki kell születnie. Érzem a vágást, aztán a fejét, ahogy jön kifelé, de nyomok, ahogy bírok, és a bába is segít, úgyhogy már kinn is van a feje, és jön rögtön a teste is, és kinn van az egész, testet ölt, felsír, él! Felsírunk mi is. Hát milyen hosszú útról jössz, kisfiam?

Másnap hallom, hogy a református útmutatóban a pénteki ige: „Kelj fel, Jónás, és indulj…”

T. Zs.

Klári > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.