igaz történetek szülésről, születésről

687. nap: Nem értettem, mi történt (Máté)

Megjelent: 2012. aug. 22.

Huszonkét éves voltam, amikor Mátét vártuk. Fiatal és tapasztalatlan. Ha a szülésre gondoltam, fel sem merült bennem, hogy bármi gond lehet. Csupán az ismeretlen fájdalomtól féltem. De sokat „beszélgettem” a pocaklakóval, hogy mi fog történni, és kértem, hogy segítsen majd.

Azon a február eleji éjjelen nyűgös voltam, nem tudtam aludni. Reggelre már éreztem, hogy elkezdődött. Izgatott voltam, de nem volt bennem félelem. Azért még bementem az irodába, hogy elrendezzem a dolgaimat, amik függőben maradtak. Aztán délben, amikor András hazajött ebédelni, hirtelen erősödtek a fájások.

Felkerestük fogadott orvosomat, akihez amúgy is délutánra volt időpontunk. Ő megvizsgált, és megerősítette, ebből bizony ma szülés lesz. Elég viccesen nézhettem ki, amikor a kórházba menet kétpercenként összegörnyedtem az úton.

Aztán a szokásos futószalag. Felvételi vizsgálat az ügyeletes orvossal, kellemesnek nem nevezhető beöntés, és egy óra várakozás a szülőszoba előtt. Mikor végre bemehettünk, azonnal fel kellett feküdnöm a szülőasztalra, de akkor és ott fel sem merült bennem, hogy ez lehetne másként is.

A fájások erősek voltak, és én úgy gondoltam, hogy mégsem vagyok olyan erős, mint hittem. Így, amikor megérkezett az orvosom is, javaslatára epidurális érzéstelenítést kötöttek be. Aztán már csak a monitort bámultuk meredten, mert Máté szívhangja ettől kezdve folyton a határérték alá esett. Megvizsgált az orvosom, aztán az ügyeletes orvos is, és kérték, hogy nyomjak. Én nem éreztem semmit, de szót fogadtam nekik, és nyomtam. És nem történt semmi.

Néhány sikertelen próbálkozás után hozták a papírt, hogy írjam alá, beleegyezem a császármetszésbe. Este hét körül járt. Forgott velem a világ, s miközben a műtőbe toltak, egyfolytában csak azt mondtam a páromnak, hogy ne haragudjon rám. Nem tudom, miért. Utólag úgy gondolom, hogy ez saját magamnak szólt. Nem tudtam elhinni, hogy nem vagyok képes szülni.

A műtőben hideg volt, én egyedül voltam, és kívül-belül meztelen, körülöttem pedig sokan sürögtek. Nem éreztem a vágást, csak ahogy húzták ki belőlem a gyerekemet. Mondtam, hogy egy kis fájdalmat érzek bal oldalt, mire adtak valamit az időközben a kezembe kötött infúzióba. Filmszakadás… Nem emlékszem a következő percekre. András szerint hatalmas hangja volt Máténak, de én nem hallottam.

Az őrzőben egy véget nem érő éjszaka várt rám. Szörnyen fáztam, és nem értettem, hogy mi történt. Nemrég még várandós voltam, egy új élet mozgott bennem, most meg fekszem egy kórházi ágyon egyedül. Szültem, de nem éreztem magam anyának.

Az éjszakás nővér durva volt. Mikor lepedőt jött cserélni éjjel, és nem emeltem a császármetszés után négy-öt órával elég magasra a derekamat, rám szólt, hogy ne legyek ennyire kényes. Aztán reggel hatkor kizavart az ágyból, hogy menjek mosakodni, mert ha nem mozgok egyedül, nem mehetek le az osztályra.

Délelőtt felhozták egyszer Mátét három percre, nem volt több idejük. Én csak délután mehettem le, akkor kaptam ágyat az osztályon. A nővér felültetett az ágyra, kezembe adta a gyereket, és kiment.

A kórházban töltött egy hét szörnyű volt, de eltelt… Hazaérve mellgyulladásom lett, Máté pedig alig aludt és rengeteget sírt. Én pedig egyre depressziósabb lettem, amit a környezetem nem értett meg. Mint ahogy azt sem, miért nem tudom feldolgozni a császármetszésemet…

K. R. T.
Péter >>>
Balázs >>> 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.