igaz történetek szülésről, születésről

1374. nap: Álmodtam egy nagyot… és valóra vált! (Matyi születése)

1374. nap: Álmodtam egy nagyot… és valóra vált! (Matyi születése)

Tizedike volt a „hivatalos” időpontja Matyi születésének, de szerintem senki nem gondolta, hogy ő ezt ebben a nagy hőségben betartja. Bátyja, Fülöp is nyolc nappal előbb érkezett. Matyinak még korábbi érkezést sejttettek a jósló fájások, amik egy héttel a szülés előtt kezdődtek, és minden éjszaka izgalomban tartottak. Két-három órákat voltam ébren, és számolgattam a perceket, de végül minden éjjel lecsengtek, amit egyre nagyobb csalódottsággal éltem meg. Igazi türelempróba volt ez a hét, nagy tanulság, hogy nem érdemes megtervezni egy baba születésének időpontját még vágy szintjén sem. Én elsejét terveztem, mert bizonyos szempontokból sok érv szólt amellett… Matyi a negyedikét választotta. És persze ő tudta jobban: mert akkor volt tényleg a legideálisabb a terep (például Fülöp és egyik szomszéd sem volt itthon kivételesen. Ez elég meglepő utólag nézve is!).

Egyszer-kétszer már nagyon elkeseredtem és belefáradtam a logisztikai tervezésbe, hogy hogy legyen majd Fülöppel, tervezzek-e a következő napokra, vagy ne stb. Aztán átlendültem, és élveztem a felszabadító megkönnyebbülést, hogy úgysem nekem kell eldönteni, jön, amikor ő szeretne, és az lesz a legjobb. Azt gondolom, hogy ez az időszak az utóbbi idők legkeményebb önismereti tréningje volt számomra.

Bár korábban hónapokig úgy terveztük, hogy Fülöp addig jelen lehet a szülésnél, amíg ez nekem is és neki is jó. Amikor pedig eljön az ideje, akkor Ágotával, a barátnőmmel elmennek valahova a közelbe, és majd visszajönnek, ha kibújt a kisbaba. A jósló fájások kezdetekor viszont egyértelműen éreztem: nem tudnám elengedni magam Fülöp mellett, sőt, talán még a szülésem sem tudna beindulni úgy, hogy ő itthon van. Úgyhogy a terv az lett, hogyha beindul a szülés, és Fülöp itthon van, akkor apukám eljön érte kocsival, és viszi magukhoz Óbudára. Emellett pedig szándékosan beiktattunk egy-két „nyaralós” napot a nagyszülőknél, amikor ott aludt Fülöp, hátha Matyinak úgy jobban van kedve nekiindulni a világnak. Úgy tűnik, hogy ezúttal sikerült eltalálnunk Matyi gondolatait. Szóval volt pár szabad esténk Andrissal, amikor jókat sétáltunk, nevettünk, csillaghullást néztünk, társasjátékoztunk, de azokon a napokon is jókat sétáltunk, családilag, amikor Fülöp itthon volt. Végre kihasználtuk, hogy ilyen természetközelben lakunk. És minden este reménykedtünk, hogy a séta majd megteszi hatását.

Mivel a várt hatás napról-napra elmaradt, egyre nehezebben bírtam cérnával. Úgyhogy elkezdtem próbálkozni a természetes szülésbeindító módszerekkel, de ezektől vagy rendszertelen és a szokásosnál is fájdalmasabb jósló fájásaim lettek, vagy nem történt semmi – a feszült várakozáson kívül. Az utolsó napokban már homeopátiás szer bevételéhez kértem engedélyt az egyik bábától, de ő szerencsére jól a lelkemre beszélt, és meggyőzött, hogy nincs értelme belehajszolni magam a szülésbe, ha a baba még nem akar jönni. A bábák részéről az egész várandósság alatt nagy törődést kaptam, az utolsó hetekben történt beszélgetések, e-mailváltások pedig akkora biztonságérzetet váltottak ki belőlem, hogy az elbizonytalanodásnak egy szikrája sem jelentkezett, amitől a várandósság elején azért tartottam (hogy mi lesz majd, ha a végén elbizonytalanodom…). Ezért nagyon hálás vagyok.

Szombat este 11-től méregettem a perceket, és általában sikerült aludnom két összehúzódás között. Éjfél után még elég rendszertelenül, hol kb. 12 percenként, hol kb. nyolcpercenként jöttek a várva várt összehúzódások. Hajnali kettő körül felkeltem, kitartanak-e vajon lábon is. Andris is felkelt, ami azért bír jelentőséggel, mert korábbi napokon nem kelt fel olyankor, amikor én próbáltam eldönteni, hogy ez most komoly-e vagy nem. Az előző éjszakákon mindig elmúltak az összehúzódások a sétálástól. És most is elkezdett lecsengeni a több órája tartó folyamat. Csalódottság. Bele nem törődés. Izgalom. Természetes oxitocin. Szorongás. Visszafekvés aludni.

Újra elkezdődtek az összehúzódások, és most már Andrisba kellett kapaszkodnom, olyan intenzívvé kezdtek válni. Nagyon örültem nekik! Hajnali négykor hívtam Juditot, a bábát. Megbeszéltük, hogy Mónit, a közelebb lakó bábát hívjam el, hogy megvizsgáljon. Egy óra múlva hívtam őt, mondtam, hogy nem sürgős, de már egy óra múlva be is gördült az autóval. Megnyugtató és egyben izgalmas is volt nekem az érkezése. Megvizsgált, négy és fél centis tágulatot (a teljes tágulat 10 centi), puhuló méhszájat talált, a baba feje tapintható volt. Nagy volt az öröm! Ezek szerint volt értelme a jósló fájásos éjszakáknak, egy hét türelmet próbáló kálváriának.

Javasolta, hogy feküdjünk vissza pihenni. Ő ment a nappaliba, mi pedig vissza az ágyba. Szépen jöttek az összehúzódások, nagyon örültem nekik, annyira izgatott voltam, hogy egy idő után már kedvem volt felkelni. Mulatságos volt az a vasárnap reggeli hangulat, hogy kint éledt a természet, én izgatottan, de tapintatosan mászkálok, bent a házban pedig mindkét szobában édesdeden szundít egy-egy ember.

Nyolc körül feléledt a „társaság”. Beszélgetünk, vártuk az összehúzódásaimat, de nem jöttek… Nagyon szociális voltam, nem jött a befelé fordulás, pedig nagyon szerettem volna, de hát ezt nem lehet erőltetni. A CTG sem mutatott semmit, bár pont, amikor kifogyott a papír, akkor jött egy összehúzódás. Aztán, amikor kimentem vécére, még egy. De amint visszamentem a társaságba, állt a szülés. Úgyhogy Móni javasolta, hogy folytassuk az életünket a szokásos medrében, ő hazamegy, aztán majdcsak átlendül a folyamat egy bizonyos ponton, és akkor szóljunk. Onnan lesz többek közt egyértelmű, hogy akkor már nem kifelé, hanem befelé fogok figyelni.

Gondolhatja minden nyájas olvasó, hogy mennyire csalódott voltam ettől az egyébként teljesen reális felvetéstől. Egyrészről indokoltnak éreztem, másrészről viszont nem tudtam elfogadni, hogy ilyen erős és viszonylag rendszeres összehúzódások, amiket a hálószobában voltam csak képes produkálni, még ne számítsanak komoly vajúdásnak. Az előző szülésem miatt is sejtettem ezt, mert akkor azzal a hírrel lepett meg az akkori bábám, hogy állítólag magas a fájdalomküszöböm, és valóságos szülőanya vagyok.

Mondta Móni, hogy szívesen megvizsgál, ha szeretném, de el is hagyhatjuk, úgyis érzem majd, ha haladok, és akkor szóljak. Én nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon volt-e hatása az utóbbi két órából a hálószobás összehúzódásoknak. Lelkem mélyén reménykedtem a tágulásban, úgyhogy kértem a vizsgálatot. És akkor új fordulatot vettek az események: hat centi! Sőt, hat és fél, érezhető buroksapka. Móni nem ment haza. Hanem hívta Juditot, aki kb. 11-re ígérkezett.

Mivel mindenki számára egyre egyértelműbb volt, hogy az én szülésem akkor halad, ha magunkban vagyunk Andrissal, meg mert meleg, de csodálatos, szellős nyári idő volt, elindultunk sétálni. Természetesen Komanccsal, ez nagyon vicces volt nekem, hogy ő is részt vesz a vajúdásomban. Elsétáltunk egy árnyékos, ligetes részre a nádas mellé, és ott letelepedtünk. (Mivel mi a falu szélén lakunk, ezért ez még vajúdós tempóban sem volt öt percnél messzebb. Futva kb. egy perc, egy szántóföld választ el a nádastól.) Csodálatos volt a természetben, magunkban, itthon, békében. Egyszerűen túlcsordult bennem a boldogság, és két összehúzódás között egyszer csak feltörtek a könnyek: megengedtem magamnak a zokogást – örömömben.

Ebben a fázisban már szinte minden összehúzódásnál kértem a természetes fájdalomcsillapítómat: ez a csók volt. Ina Maynél olvastuk ezt a tippet, mint vajúdás segítő és fájdalomcsillapító módszert. (A csók természetes oxitocint szabadít fel.) Volt kedvem és kíváncsiságom kipróbálni, hogy vajon működik-e nálunk. Megdöbbentő, hogy mennyire hat! Csókolózás közben a fájdalom legalább a felére csökkent, és az egész átélését sokkal könnyebbé tette, valahogy úgy tudom megfogalmazni, hogy mederbe terelte, ritmust adott. Döbbenetes élmény. Ezek után azt hiszem, érthető, hogy az utolsó percekben nem szerettem volna Andris nélkül menni a medencébe.

Ő volt a doulám, már hónapokkal korábban felkértem őt erre a szerepre, és el is vállalta. Ha szülés alatt épp nem volt a közelemben, és éreztem, hogy jön összehúzódás, akkor gyorsan szóltam, hogy „doula!”, és akkor ő jött. És vagy a természetes oxitocinnal, vagy csak átölelős-csimpaszkodós módszerrel segített át engem a fájáson. Időnként megpróbáltam egyet-egyet egyedül is „végigcsinálni”, olyankor fokozottabban fújtattam, és az is elviselhető volt. De a doulámmal százszor könnyebbek voltak ezek a percek. Élveztem, hogy van választásunk és lehetőségünk az összehúzódások átélésére, nem csak átvészelhetem valahogy fogakat összeszorítva.

A nádastól visszajöttünk, amikor másfajta nyomást éreztem lent. Először „lejelentkeztünk a házban” – természetesen ezalatt csökkent az összehúzódások intenzitása, de ezen már senki nem lepődött meg. Aztán kimentünk a kertbe, hogy valami eldugott, árnyékos helyet keressünk. Micsoda ajándék, hogy épp nem zajlott az építkezés! Előző nap nyolc ember dolgozott, betonozott látástól vakulásig a tűző napon. Szerintem napszúrást kaptak, azért nem jöttek ki a szülésem napján. Így hát elfoglaltuk mi az ő telkük hátsó részén található szénaboglyát, mert az ígérkezett legkellemesebb helynek. Andris épített egy árnyékolót, nagyon kényelmes volt a szénakazal aljában ülni. Előttünk virágzó lucernamező, fölötte megannyi fehér lepke, kellemes szellő. Most jut eszembe róla egy hasonlat, hogy olyan volt, mintha a Zeffirellinek a Napfivér, Holdnővér című filmjében lennék. Olyan tökéletes békesség, természet, egyszerűség és szeretet vett körül.

Időnként Andris mérte az időközöket, itt értek minket például a négyperces kontrakciók. Én azt hiszem, egyszer mentem be a házba a kazaltól, mert gondoltam, inkább most ürítem ki a béltartalmamat, mint később… Ezt az ötletemet azóta is méltatom! Az utat a háztól a kazalig mindig úgy időzítettem, hogy ne érjen közben összehúzódás, mert a másik szomszéd erkélyén néha felbukkant egy-egy ember, nem lett volna kedvem előttük görnyedezni a raklapnak támaszkodva (vagy amit épp útközben találok).

A doulám néha két összehúzódás között bement intézkedni a házba, például segített a medence feltöltésében. Amikor már nem szerettem volna elengedni Andrist két összehúzódás között, akkor telefonon kértünk segítséget. Andrisnak kellett szőlőcukor, azt hozott ki nekünk Móni, és milyen jó, hogy így alakult, mert így le tudott minket fotózni a szénakazal tövében a csodálatos doulámmal! Egyébként a bábáim rugalmasságát szeretném méltatni, mert amikor Móni látta, milyen jól érezzük magunkat odakint, mondta, hogy ha ott szeretném megszülni a babát, akkor szóljak időben, hogy elő tudjanak rá készülni. De szerencsére a medencés szülés jobban vonzott, mint a szénakazlas.

Kb. délben lehetett, hogy kicsit kezdtem hányingert érezni (talán kakilásit is), úgyhogy spuriztunk be a házba, nehogy kint érjenek a tolófájások. A fotelben telepedtem le, a bábák meg vették az adást, hogy egyedül szeretnék lenni (illetve a doulámmal), mert addigra már jól kiismertünk engem ezen a téren – szóval mulattunk ezen mindannyian, és már igyekeztek is kifelé az étkezőbe. (Hihetetlen, hogy milyen gátlásos vagyok! Ki gondolná ezt rólam?! elsőre…) Időnként beszámoltam boldogan a társaságnak belső indíttatásból, hogy „még mindig élvezem a szülést”. Mert nehéz volt elhinnem, hogy „csak” ennyi például a nyolccentis tágulatnál a kihívás.

Kb. ebben a fázisban lehetett, hogy egyszer még elmentem pisilni. Szülés utáni nap még párszor eszembe jut a fürdőszobában zajlott vicces jelenet. Azt tartottam mulatságosnak, hogy azt mérlegelem viszonylag hosszadalmasan, hogy belefér-e még az időmbe a lehúzás, vagy nem, mert nem akartam egy másodpercet sem veszteni, annyira igyekeztem, hogy elérjem a fotelt az összehúzódás kezdete előtt. (Végül nem húztam le.) De nem sikerült elérnem a fotelt, a folyosón ért engem egyedül az összehúzódás. Emlékszem, hogy félig viccből, de teljesen belülről fakadóan ennyit mondtam: „basszus”. Aztán azt hiszem, Andris betámogathatott a fotelig, vagy nem tudom, mi lett. Akkor teljesen a „Bakancslista” című film egyik jelenetében éreztem magam. Ott fordítva volt, de hasonló szituáció: a főszereplő (kemoterápiás kezelés után) igyekezett gyomortartalmat üríteni a vécébe, de pont nem érte el a csészét. (Lehet, hogy elérte, nem emlékszem konkrétan a filmrészletre, de a hangulatára nagyon.) Ezt az ominózus „basszus”-t tőle idéztem.

A medencébe beszállást a végére „tartogattam”, hogy amikor már úgy érzem, hogy ez már nagyon kemény, akkor legyen még egy eszköz a kezemben. Múltkori szülésemnél az átmeneti szakaszban érkeztem el egy pontra, amikor azt gondoltam, hogy „Hű, ez már nagyon durva! Mindjárt elviselhetetlen lesz”. Ezt a pontot vártam, és el is érkezett. Egyszer csak egyértelműen éreztem, hogy be kell mennem a medencébe. Szoknya, felső le, uzsgyi! Emlékszem, nagyon siettem.

Andris is átrohant fürdőnadrágért, felpörögtek az események. Készült még egy-két fotó, én meg éreztem, hogy itt mindjárt történik valami. Talán két „sima” összehúzódás lehetett még a medencében, azok kemények voltak, de a doulám szerencsére mellettem volt. Aztán jött a tolófájás. Akkor kedvem lett kiabálni, és meg is engedtem magamnak. Matyit hívtam. Ez anno Fülöpnél is nagyon bejött, nagyon motivált engem a nyomásban. Matyi neki is indult. Csak épp a feje volt túl nagy, Juditot idézve „nagyon passzentos” az én tágulatomhoz képest. Ha korábban bementem volna a vízbe, valószínűleg már lazábbak lettek volna a szövetek. Szóval nyomtam erősen, mondták, hogy már látszik a feje, de én nem éreztem. És alig hittem el. Ezúttal viszont az égető érzést, azt éreztem, még mondtam is, hogy éget. Ina Mayben sokszor olvastam, hogy ez akkor van, amikor „a fej megkoronázza a gátat”. (Vagy fordítva?).

Ekkor hallgattak egy szívhangot, és magam is hallottam (sajnos!), hogy nem dobog olyan intenzíven, mint addig. Fülöp születésekor is esett a szívhang, emiatt ott pánikhangulat lett, hívtak ügyeletes orvost, gyerekorvost, mindenki becsődült a szobába, nyomnom kellett, mint az őrült. Ezek után az előzmények után azt hiszem, érthető, hogy jól megijedtem Matyi gyengülő szívhangjától. Kérdeztem, hogy baj van-e. Mondták, hogy kicsit alacsony, de ez még normális. Én pedig nem hittem el. Mert azt hittem, biztos csak meg akarnak nyugtatni, de baj van. Úgyhogy tettem, amit múltkor. Nyomtam, mint az őrült.

Akkor is nyomtam, amikor már azt sem tudtam, hogy van-e még inger, vagy nincs. És nagy nehezen kijött Matyi feje. Annyira aggódtam, hogy folyton kérdeztem: „minden rendben?”. Mondták, hogy igen, és kezdtem elhinni. Láttam, ahogy a két kis kezét kisegítették a világra, kicsúszott a kis halacska teste. Azt hiszem, kérték, hogy azért nyomjak én is, úgy könnyebb kivenni. Az már gyerekjáték volt, úgy csúszott.

Azonnal felhozták a levegőre, nem volt lubickolós jelenet, de örülök is neki, mert ott győződtünk meg végleg (legalábbis én), hogy minden rendben van. Azonnal felsírt, és odaadták nekem. Én állapítottam meg, hogy fiú! – ahogy sejtettük. Próbáltam elcsitítani a síró babámat. Rossz érzés volt, hogy sírt. Sikerült is pár perc alatt komfortérzetet teremteni neki a vízben. Locsolgattuk, úsztatgattuk Andrissal, és egyre jobban el tudtam engedni magamat, és átadni a találkozásnak.

Volt pár perc, amikor a bábák kimentek, hogy élvezhessük az együttlétet hármasban, Bach zenére. Nagyon jó volt, de ez nem volt olyan tökéletes idill, mint amiket vajúdás alatt párszor megéltem, mert nehéz volt a medencében Matyit tartani úgy, hogy a feje kint legyen, kényelmes legyen mindkettőnknek, és a köldökzsinór se feszüljön, ugyanis a méhlepény még bennem volt. Időnként hoztak meleg vizet a medencébe, jó sokáig lubickolhattunk ott, megtartottam az első úszóleckét Matyinak. Szopizott is egyet ügyesen a medencézés alatt, természetesen tetszett neki.

Végül én kérdeztem, hogy el lehet-e már vágni a köldökzsinórt, mert vágytam valami kényelmesebb helyre, ahol nem kell folyton arra figyelnem, hogy ne nyeljen vizet a babácskám. Szétválasztottak minket Matyival. Érdekes volt ebbe tudatosan belegondolni. Nem volt szomorú érzés, inkább tárgyilagos. Meg örültem, hogy nemsokára kimászhatunk. Kérdezték Andrist, hogy szeretné-e ő vágni a zsinórt, vicces volt, hogy egybehangzóan rávágtuk Andrissal, hogy „NEM”, mert már olyan menekülhetnékünk volt a vízből. (Legalábbis nekem).

Így a gyors elvágás után nekiláthattunk a lepény megszülésének. A vízben guggolva javasolta Judit. Matyit addig Móni dédelgette a kanapén. Hálás vagyok, hogy nem sírt, mert úgy rossz lett volna méhlepényt szülni. Érdekes tapasztalat volt ez az „utószülés”, mert múltkor egyáltalán nem kellett ezzel foglalkoznom, valahogy kijött magától. Ezúttal azért kellett nyomni, de volt is hozzá néhány kis összehúzódás, ami segített, úgyhogy rendben és gyorsan megszületett a lepény.

És akkor jöttek a meglepetések. Kezdjük először a köldökzsinórral, amin egy nagy hurok díszelgett. Ez akár várandósság, akár szülés során végzetes is lehetett volna, ha Matyikám úgy mozog, hogy a csomó meghúzódik. Aztán elkezdte vizsgálni Judit a lepényt. Első reakció: „A Jóisten jól vigyázott erre a babára”. Második reakció: „Hű, gyere csak ide, Móni! Ez nagyon érdekes, ilyet még nem láttam!”. A méhlepény nagyon intenzív érellátottságát mutogatta. Tényleg nagyon piros volt egy részen, látszódott a sok kis ér. A szakkifejezésre nem emlékszem, hogy ezt hogy hívják. De arra igen, hogy ebbe beletalálni egy tűvel (szintén) végzetes is lehetett volna. „Ennyit a burokrepesztésről.” Aztán ahogy hajtogatta Judit a lepényt, egyszer csak előkerült egy melléklepény! Ez a kis ikertestvérkéé volt, aki kb. négy hétig fejlődhetett együtt Matyival, aztán valamiért elmaradt.

Végre átmehettem a hálószobába, a gondosan előkészített ágyba (vízzáró alátét került a lepedő alá, Tena alátét a lepedő fölé – ez Móni műve volt valamikor időközben). Judit vizsgálta meg a gátamat, és egyre erősebb gyanúja beigazolódott: bizony történt egy kis repedés, és mint kiderült, nem is olyan kicsi. Engem a „másodfokú” kifejezés eléggé megijesztett, de aztán megtudtam, hogy a skála négy fokozatú. A varrás fizikailag nem volt kellemes, de szerencsére nem tartott sokáig. Három öltést mondtak, aztán csak kettő kellett, de ez igazából kétszer négy öltést jelent. Ezt szerencsére csak közben tudtam meg… Az első szülésemkor ejtett gátmetszés mentén történt a repedés.

Lelkileg, azt hiszem, terápiásan hatott ez a varrás, mert a múltkori szülésem után a varrás borzalmas élmény volt. Mert a szülésznő és az orvos a gátam fölött vitatkozott, hogy milyen módszerrel varrjon a szülésznő, és folyton vissza kellett bontania. Nagy feszültség volt a levegőben, én borzasztó kényelmetlenül feküdtem. Remegett (volna) a lábam, de tartanom kellett magam. Most pedig remeghettem, sóhajtozhattam, annyira jólesett! Móni tartotta a lábamat, nagyon jólesett, hogy fizikailag és lelkileg is igyekeztek a lehető legelviselhetőbbé tenni ezt a kellemetlen utóműveletet.

Utólag azt beszéltük Mónival, hogy bár nagyfejű volt Matyi, de ha nem ijedek meg annyira a csökkenő szívhang hallatán, és/vagy ők jobban megnyugtatnak, és nem nyomok gőzerővel, főleg tolófájás híján, akkor szerinte sikerült volna a gátvédelem. Egyébként ez a három öltés egyáltalán nem fájt utólag, csak függőleges helyzetben éreztem, felállások után. Ez egy kellemes dolog ahhoz képest, hogy múltkor szerintem begyulladt a gátsebem, és egy hónapig fájt (két hétig nagyon).

Végül hálámat szeretném sorokba önteni. A szülést megelőző önismereti tréningért Matyinak, a szülés alatti tökéletesnél is tökéletesebb testi-lelki támogatásért Andrisnak, a kilenc hónapig tartó figyelemért, széleskörű gondoskodásért, sok-sok válaszért és állandó készültségért Juditnak és Móninak, és végül szüleimnek, hogy állandó Fülöp-készültséget vállaltak és teljesítettek, és akikről fél éve nem gondoltam, hogy (otthon)szülés után három órával velünk fognak örvendezni.

S. M.

Fülöp > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.