igaz történetek szülésről, születésről

1329. nap: Első vendégeskedésem egy kisbaba születésénél

1329. nap: Első vendégeskedésem egy kisbaba születésénél

Mikor B. a második babáját várta, már felmerült a lehetőség, hogy elhív arra a feladatra, hogy a vajúdás óráiban foglalkozzam a nagyobbik gyerekével. De akkor olyan gyorsan érkezett a kisbaba, hogy még a bába is lekéste a szülést. A nagytesó így végignézte a kitolást, míg az édesapa fogadta a kezével az újszülöttet. Bár a kisfiú ezt a nem hétköznapi élményt teljesen természetesnek élte meg, B. mint a szinte tökéletes szülésélmény egyetlen negatív mozzanatként emlékezett vissza arra az érzelmi vívódásra, amit a tolófájások és gátfeszülés közepette a nagyobbik gyermeke érzelmi biztonsága feletti aggodalma okozott.

Így, amikor a harmadik gyermekét várta, ismét felkért. Én ekkor már három különböző kórházi szülésélmény tapasztalatának birtokában voltam, és egyre komolyabban foglalkoztatott a gondolat, hogy a másik oldalról – kívülálló segítőként – is segítsek a világra készülődő embereknek megérkezni az édesanyjuk ölelő karjaiba.

B-vel megbeszéltük többször is, hogy tőlem csak azt várja, hogy nyugtassam meg a gyerekeit, ha felébrednének, válaszoljak a kérdéseikre, ha B-t zavarja a jelenlétük, vigyem el őket otthonról. Doulai segítséget tőlem nem vár, sőt, ő kifejezetten nem bírja, ha hozzáérnek, amikor vajúdik. Én sem éreztem magam akkor még túl komfortosnak az érintés művészetében – ezért is furcsálltam, hogy miért is vonz annyira a vajúdástámogatás.

December 13. péntek, Luca napjának kora hajnalán megszólalt a telefonom. B. kért, hogy menjek át hozzá vigyázni a gyerekeire, hátha felébrednének. Gyorsan felöltöztem.

Amikor megérkezem, B. férje, A. nyit ajtót. B. már az átmeneti szakra jellemző „tüneteket” mutatja. A fürdőszobában vajúdik, vele a bába, aki masszírozza a derekát, a másik bába vizet forral. Kettéhasadt bennem a világ: testem húzott B. felé, vitt felé a lábam, nyúlt felé a karom. A tudatom viszont próbált megfelelni a bábák vélt elvárásainak: Hogy néz az ki, hogy én csak úgy befurakszom? Tőlük is engedélyt kéne kérnem, hogy ott legyek B. mellett. A kezem még hideg. A vajúdástámogató könyv szerint ellenjavalt a hideg érintés. Kicsit melengetem a radiátoron, de nem marad veszteg: visz B -hez, rátelepszik a derekára, meg az alhasára. Közben kattog a fejben a szakirodalom: Engedélyt kérni az érintéshez. De már olyan mélyen van a folyamatban. Csak annyit kérdek: „Baj, hogy itt a kezem?” B. csóválja a fejét. Összeszorított foggal küzd a hangok ellen. Bátorítom, hogy nyugodtan adjon hangokat, laza, nyitott szájjal, itt vagyok, ha felébrednének a gyerekek. Közben a tudatom a bábára pillant, vajon mit gondol, hogy ide jön ez a képzetlen senki, aki még csak nem is szült otthon soha, és ő oszt tanácsokat a szülő anyának. A bába B. bugyiját nézi, de mintha rám is nézne, hogy oké, rendben van, amit csinálok, nem zavarom vele a munkáját.

B. közben inni kér. Öntök neki, fogom a haját, hogy ne menjen a szemébe, amíg iszik. Közben domborul a „rombusz” a tenyerem alatt a derekán, hamarosan jön a baba. A bába hallgat. Akkor én sem szólok. Magam is az az anyatípus vagyok, aki megrémül és elakad a kitolás közelségétől, hátha B. is ilyen, jobb nem kockáztatni. A bába óvatos célzást tesz a bugyi levételének aktualitására. Segítek B-nek kibújni belőle.

Jönnek az első bátor „bőgő” hangok, és a tudatom vívódik, ő vajon ilyenkor szeret „elmenni a babáért”, vagy megijeszti a tudatának a testével való kapcsolatvesztése? A bába hallgat és védi a gátat – ő biztosan jobban tudja, hogy kell most segíteni… De a hangom rezdül, a nyugtató szavak folynak ki az ajkaim közül. A kezem a kezére teszem, de nem szorítom meg. Ez olyan kompromisszum. Ha akar, „elmehet”, ha nem, én tartom a hidat a fizikai síkhoz. Hirtelen megváltozik az arca. Olyan lesz, mint anyukámé. Hirtelen egészen pontosan érzem, amit édesanyám érzett ezekben a pillanatokban, pedig sosem mertem erről beszélgetni vele.

Eddig szakmailag korrekt mondatokat duruzsoltam, hogy „minden rendben”, „itt vagyok veled”, „csak nyugodtan ereszd ki a hangod” stb. Most hirtelen elkezdem csitítani, mint egy vigasztalhatatlan újszülöttet: „Cssss!”

B. a túlsó világ felé mered, anyám rémülten rám tekint, segítséget remélve, és olyan közel enged magához, mint soha, én pedig szeretem őt. A mesterséges fénytől szikrázó zöld csempék között világra jön közben egy magzatmázas, síró-rívó kisbaba. Tekintete rám téved egy pillanatra. A szememmel felelek neki, hogy nem hozzám jött, de sorsként üdvözlöm a napvilágon. Más anya szülőcsatornáján keresztül, de ugyanonnan jövünk, és ugyanoda tartunk.

B. ránéz a babára, és beleszeret. Átsegítjük őket a heverős szobába, ide én most nem megyek be, de betessékelem a szülésből kiszorult édesapát. Közben a másik szoba ajtajában megjelenik a friss „nagytesó”, aki legkisebbként feküdt le, de középsőként ébredt. Besegítem őt is az oxitocinban úszó szobába.

Nem voltam magamnál aznap. Másnap, mintha főbe lőttek volna, akkorát zuhantam a szürke hétköznapokba. Harmadnapra elöntött az eddig csak hírből ismert „lelki béke”. Közben megjött a havi vérzésem, de életemben először nem gyászoltam a meg nem fogant babát. Hálás voltam, hogy ott lehettem B. szülésénél, mert várandósan bizony nem lett volna ugyanaz az élmény. Életemben először úgy éreztem, hogy túlélem azt is, ha egyszer már nem szülök többet. Mert szülnek mások tovább, és születnek babák folyamatosan. Az élet győz minden felett.

Nekem pedig – immár tudom –, van helyem ebben a csodában, amibe B. által beavatást nyertem, és ezúton is örök hálával köszönöm neki.

K. N.

Véletlenül kiválasztott mesék.