igaz történetek szülésről, születésről

908. nap: Nem háborítatlan, de szép (Marci születése)

Megjelent: 2013. márc. 31.

Messze kell visszaásnom az emlékeimben. Le van írva valahol, de most el akarok mélyülni… Marci majd’ tíz éve született, de a története jóval előbb kezdődött.

Tizennégy éves koromban porckorongsérvvel műtöttek. Ez elég ritkaság volt akkoriban, nagyon fiatal voltam hozzá. Utólag már szerencsémnek tartom, hogy akkor közölték, hogy majd ha arra kerül a sor, csak császárral szülhetek, és csak altatásban, mert a műtéti területbe majd nem fognak tudni gerincérzéstelenítést adni. A császár még önmagában nem is riasztott volna el annyira, bár már akkor is úgy gondoltam, hogy szülni akarok…, de hogy én átaludjam a gyerekeim születését, és ne tudjam, mi történik velük, amíg rendesen magamhoz nem térek? Na, azt nem.

Tizennégy éves voltam, nagyon messze még a szüléstől, de azt már akkor is tudtam, hogy én anyának születtem. Biztos, hogy lesznek gyerekeim, fiatalon szeretném az elsőt, és négyet szeretnék. Úgyhogy már akkor elkezdtem utána olvasni a dolgoknak. Internetről még nem is nagyon hallottunk akkoriban, magazinokról, könyvekről azonban igen. Rengeteget segített az akkori Kismama magazin a szüléstörténeteivel, kórházbemutatásaival, és már akkor lehetett benne otthoni szülésekről is olvasni. Nagyon szépnek találtam, de nem gondoltam, hogy én otthon akarnék szülni, ellenérzéseim sem voltak, csak egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem az a szokás.

Mire kilenc évvel később úgy fordult az életem, hogy kinyitottuk a kaput az első gyerekünknek, elég jól tájékozott voltam. Elhittem, hogy nagyobb az esélyem a császárra, mint az egészséges gerincű kismamáknak, részben ezért, részben mert a férjem családja generációk óta orvoscsalád volt, az otthonszülés gondolata fel se merült. De nagyon szerettem volna olyan kórházat, orvost választani, ahol megvalósulhat a kórházon belül valami hasonló.

Ekkor már net is létezett, meg Születéskalauz, szóval sikeresen kiválasztottam egy intézményt tőlünk olyan 60 kilométerre, ismerős ajánlott orvost is abban a kórházban. Körülbelül tízhetesen jártunk nála először, rögtön közölte, mennyi nála a tarifa – korrektnek gondoltam, legalább előre megmondja, nem kell utólag bénázni a borítékkal. Akkor még nem tudtam, hogy egy normális szülésnél gyakorlatilag semmi szerepe nincs az orvosnak…

A várandósság szépen zajlott, imádtam, hatalmasakat sétáltam, életem legnyugodtabb időszaka volt. Harmadika lett volna a céldátumom, jó dátum, de szép lett volna! Anyukám születésnapja negyedikén volt, előtte hétvégén meghívtuk hozzánk, hogy már ne mi menjünk mindenórásan hozzájuk. Volt torta, ajándék, vacsora, köszöntés, lefotóztak, ahogy a nagy pocakommal anyukám ölében ülök. Elmentek, elpakoltunk, elmosogattam, zuhany, lefeküdtem.

A párom zuhanyozott, én meg hirtelen megmerevedtem, és az órára néztem. Ma is látom magam előtt a piros számokat: 21.32, ez egy összehúzódás volt? Na, figyeljünk csak… Visszafeküdtem, hoppá, megint az órára. Tíz perc telt el. Aztán még tíz perc. Vécére kellett mennem: hasmenés. Közben őrült remegés jött rám, nem tudtam leállítani a combjaimat. Ez már az lehet? Így kezdődik? Fogalmam sincs… De megint tíz perc, megint vécé. Tisztul a szervezetem, de jó, erről olvastam, úgysem szeretnék beöntést… Már ilyesmikre gondolok? Akkor ez biztos tényleg az, az agyam tudja… Szólok a páromnak, zuhany után ne lefeküdni menjen, hanem öltözni. Én várok, amíg biztosan elmúlik a hasmenés, biztosan eláll a remegés. Már csak a hangom remeg, öltözöm én is, indulunk.

Jégbordákon autózunk, nyugi, nem kell sietni, de közben azért lejjebb csúszom az ülésben, mert kényelmetlen, és már kétpercenként nem tudok megszólalni. Ajjaj… Nem baj, megszülöm én ezt a gyereket az autóban is, megy ez.

Kórház, parkoló, kipróbált útvonal, lift, harmadik emelet. Jöttünk szülni… Vizsgálat: „Kismama, hát ez teljesen zárt, ez még nem egy megindult szülés.” Na, ne már, az autóban kétperces fájásaim voltak! Utólag olvasok róla, de magam is érzem már akkor is, hogy az idegen környezet, a kórház, a szabályok, a vizsgálatok… A baba visszahúzódik, a test visszakozik. Hagyjanak békén, majd akkor szülök.

Ha közelebbről jöttünk volna, hazaküldenének. Így kapok egy ágyat az osztályon, szegény férj meg a folyosón próbál pihenni egy kényelmetlen fotelban. A szoba egyedül az enyém, sötét van, lefekszem. Hát jó, azt mondták, akkor aludjunk. Tényleg nem indult volna meg…?

De, megindult. Ahogy kettesben vagyunk Marcival, jön újra. Húsz perc. Aztán tíz. Na, alvás itt nem lesz, akkor járkáljunk, úgy tudom, az jó. Vissza akarom hozni a folyamatot, ha már egyszer eljöttünk idáig. Járkálok, leülök, mikor hogy esik jól, néha nézem az órát kíváncsiságból. Aztán már nem nézem, csak a hasam simogatom, beszélgetek Marcival, figyelek, hogy mi a jó.

Egyszer csak, amikor felállok, valami placcsan a földön. Mi ez…? Sötét van, nem látom. Elmegyek vécére, véres váladék jön belőlem, kicsit megijedek. Nővérhívó. Elment a magzatvíz. Á, ez ilyen? Azt hittem, sok és folyik meg zubog. Kapok betétet, megyünk újra le az osztályra, ébresztjük a folyosón bóbiskoló férjet is.

Vizsgálat, ez igen, ez már valami! Kétujjnyi, és nincs magzatvíz. Fájások vannak? Azok voltak eddig is… Szülünk! (Hát igen, mondtam én, csak békén kell hagyni…) Kapunk szobát, egy nagyon kedves, angyali szülésznőt, vannak ötletei, puha az érintése, kedves a hangja. Állok, labdán ülök, álmosan pislogok.

Fájt, biztosan fájt…, de nemhogy tíz év után nem emlékszem a fájdalomra, már öt perc után sem emlékeztem. Mintha pillanatok lettek volna, pedig eltelt azért négy óra a magzatvíztől a babáig. Elmerülve az emlékekben, kívülről látom magam…

Nagy sárga labdán ülök, mögöttem a párom, masszírozna, simogatna, de nem, nem kell semmi. Csak legyen ott, de ne érjen hozzám, ne is beszéljen. Közben magamban meg is sajnálom, milyen gonosz vagyok vele… De most nagyon befelé fordultam, most ez kell.

Kettesben (hármasban) vagyunk, benéz a szülésznő. Székelési inger nincs még? Hááát, most, hogy kérdezi, valami halvány… Na, nézzük meg. Hm, ahogy felállok, erősebb. Igen, érkezik a babám!

Valamikor közben megkérdezték azt is, ki az orvosom, behívták. Vasárnap reggel van, legalább valami áldozatot hoz a tarifájáért. Mostanában érkezik, pont a kitolásra. Sok dolga nincs… Szétkapják az ágyat, az még nem jut eszembe, hogy én keressem meg magamnak a jóleső pózt, ők egy félig ülő, félig fekvő, felhúzott lábasat javasolnak, megfogom a térdem, a párom emeli a fejem-vállam, a szülésznő a vaskos csípőjére helyezi a talpam, támaszkodhatok, ez nagyon tetszik, meg maga a gesztus is. Ezt olyan igazi szülésznői dolognak érzem.

És nyomok. Jön a tolófájás, mint a gyorsvonat, ez megállíthatatlan. Nem tudom, mennyi jön, sose értettem, hogy mások hogy tudják számolni. Én csak megyek vele, emlékszem, olvastam otthonszüléses történetekben, hogy rá kell feküdni a hullámra, már vajúdáskor is eszemben volt, most meg igazán lovagolok a hullám hátán. Nem is hullám ez, gőzmozdony, megállíthatatlan.

Így érzem, és mégis valamennyire elhúzódik a kitolás, nekem fel se tűnik, a lábamnál aggódnak, nagy a baba feje. Az orvos a fejemnél, vizet adagol a számba, a szülésznő van a lábamnál, és ő dönt úgy, hogy legyen gátmetszés. Utólag ezt is úgy sejtem, biztos nem lehetek, de más pózban, váltogatva, gátvédelemmel talán kibújt volna a nélkül is. Itt aktív gátvédelem nem volt, csak esély, hogy nem vágnak mindenképpen.

A vágást nem érzem, jókor csinálják, én csak tolok tovább, és bluggy, mint egy kis – na jó, nagy – halacska, kicsusszan Marci. Nyúlok érte rögtön, adják is oda, máig a kezemben van az érzés, ahogy a pici popsiját fogom, szia, kisfiam, hát te vagy az, megszülettél…? Mosolygok, könnyezem, és már nem fáj semmi. Oldalra nézek, megint piros számok egy órán, így indultál, így érkeztél: 9.15.

Apa köldökzsinórt vág, picit elvisznek, mérnek, bugyolálnak, rögtön visszahoznak. Apa kérdezi, mikor fogsz először szopizni? Én meg mondom, most, mindjárt. Oldalra fordulok, a szülésznő segít, életemben először szoptatok. Büszke vagyok, boldog vagyok, jaj de jó! Valamikor össze is varrtak, ezek már kevésbé lényeges események, nem is emlékszem rájuk…. Fiam van.

Ez nem háborítatlan szülés. Volt beavatkozás, volt ritmusból kiesés, volt javasolt póz. De nem volt egy csomó más beavatkozás, ami máshol rutin és protokoll szerint lett volna. És ami a fő, amiért tizennégy évesen elindultam: nem volt császármetszés. Innentől a többi babámnak már szabad az útja. Megérkeztem.

Marci egy hónap múlva betölti a tízet. Másodikán, hogy ne legyen olyan szabályos a születési dátuma.

Köszönöm, hogy én is leírhattam:

K. T.

Regő > > >
Csongor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.