igaz történetek szülésről, születésről

1316. nap: A gyógyító erő (Annabori születése)

Megjelent: 2014. máj. 13.

Sokszor hallottam már, hogy egy szülésnek lehet gyógyító ereje, ugyan nem értettem, ez konkrétan mit jelent, mindaddig, amíg engem meg nem talált ez a gyógyító erő.

Manka lányunk születése először nagyon pozitívan csapódott le bennem. Több mint fél évnek el kellett telnie ahhoz, hogy felmerüljön bennem az első rossz érzés. Nem tudtam összeszedni magam, nem volt erőm, bátorságom elmenni a nőgyógyászomhoz vizsgálatra. Csak ment az idő, és lassan már egy év is eltelt, de továbbra is féltem. A vizsgálattól. És tudtam, hogy ha újra várandós leszek, másképp akarok majd szülni. Nem akartam, hogy ügyeletes szülésznők erőszakosan vizsgáljanak, nem akartam, hogy sürgessen bárki, hogy fenyegessenek infúziókkal és határidőkkel, hogy diktálják nekem, mikor és hogyan hozzam világra a babámat.

Így hát, amikor megtudtam, hogy úton van Manka testvére, bár konkrét bajom nem volt a nőgyógyászommal, nagyon sürgősen megkerestem egy másik orvost, akiről csupa jót hallottam (annyira másképpen akartam szülni). Leinfóztam másoknál, meglátogattam személyesen is. Meg voltam elégedve. Megosztottam vele a félelmeimet, és ő azt javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a független szülésznők egyikével, akik abba a kórházba járnak be szüléseket kísérni. Úgy biztos lehetek majd abba, hogy nem fog egy idegen vizsgálni beérkezéskor sem. Ezt meg is tettem, és szorgalmasan el is jártam a találkozókra a szülésznővel, a vizsgálatokra a választott orvoshoz. Telt az idő.

Valamikor a harmadik trimeszterben elkezdett egyre jobban foglalkoztatni az otthonszülés. Ez annak is volt köszönhető, hogy az orvosomba vetett bizalmam megingott közben, de annak is, hogy legbelül otthon szerettem volna szülni, de „bátorságom” nem volt hozzá – mint utólag kiderült, nem kell ehhez bátorság.

Decemberben sajnos nem tudtunk elmenni az információs hétre, januárban épp karácsony volt szüleimnél, így maradt a februári hét. A várandóságom 36. hete elején tartottam. Az információs hét azon kívül, hogy sok hasznos tanácsot és információt adott, lelkileg is elindított egy újabb úton, egy – a számomra – jobb megoldás felé. Úgy voltunk vele, hogy úgysem tudunk minden nap ott lenni, de annyira vitt magával, főleg a szerdai nap, hogy végül a hat napot végigcsináltuk.

Ágival „szerződtünk”, ha minden jól alakul, akkor őt hívjuk majd az otthonunkba. És annak is eljött az ideje, hogy ezt elmondjam a választott orvosomnak és a szülésznőnek. Nem akartam titkolózni, őszinte akartam lenni, mert ezt éreztem helyesnek. Mindketten pozitívan fogadták a döntésemet (mely bár még nem volt végleges, de mégis azt jelentette, hogy akkor, ha otthon maradok, őket nem fogom hívni)…

A következő vizsgálaton viszont az orvosom elkezdett „aggódni”, hogy kevés a magzatvíz, kicsi a baba, öreg a méhlepény… És ha egy hét múlva is ez lesz a helyzet, be kell indítani a szülést. Ezen kívül még olyan mondatok is elhagyták a száját, amelyeket egy, a 38. hetében járó kismamának nem jó érzés hallani: túl magas a rizikó, annyit vártunk erre a babára, ugye, nem akarunk most kockáztatni…

Mindezt nem írta fel a papíromra, így gyanús lett a diagnózis. Ezért megkerestünk egy magánklinikát, ahol megnézettük a babát, a méhlepényt, a magzatvíz mennyiségét, az áramlást. Minden tökéletes volt, az ultrahangos orvos hozzátette, hogy ne hagyjuk indítani, hiszen semmi baja… Fültől fülig érő mosollyal hagytuk el a klinikát, magunkban elköszöntünk a választott orvosunktól.

Nem mondom, hogy nem voltak bennem továbbra is félelmek, de egy dolog biztos volt. Mindaddig nem éreztem, hogy a jó okokból kifolyólag akarok otthon szülni (például nem akartam három napot bent tölteni a kórházban, nem akartam, hogy ügyeletesek vizsgáljanak, nem akartam, hogy sürgessenek stb.), de akkor egyértelmű lett, hogy a babánk miatt a legfontosabb a háborítatlanság.

Féltem. Féltem, hogy vajon meg fogom-e tudni szülni a kisbabámat. Igen, tudtam, hogy egyszer már szültem, de mégis féltem. Mint utólag kiderült, ez egy jogos félelem volt. Manka születése vezetett szülés volt, nem kísért szülés, így nem volt alkalmam megérezni, hogy kettőnk munkája ez a nagy csoda, úgy éreztem, ehhez kell az orvosi segítség.

Részletesen már nem megyek bele abba, hogy milyen fogadtatásban volt részünk a háttérkórházban, amikor bementünk körülnézni, hogy ha be kell majd menni, hova is kell becsöngetni. Ahogy a doktor úr, akivel akkor volt szerencsénk találkozni, fogalmazott: „Ide inkább ne jöjjenek, ellátjuk ugyan, mert kötelességünk, de nekünk ez csak szarlapátolás.” Köszöntük az őszinteségét.

Tizedike volt a kiírt napunk. Három nappal előtte még szereztem magamnak egy arcüreggyulladást, az éjszaka folyamán semmit nem aludtam, kínok kínját éltem át, miközben a dobhártyám berepedt. A következő napokban levegőt nem igazán tudtam venni, azon aggódtam, hogy fogok én így szülni… Kilencedikén sem voltam sokkal jobban, bal fülemre változatlanul nem hallottam semmit, közben vártam, hogy induljon már el a kisbabám, és egyszerre azt is reméltem, hogy megvárja, amíg meggyógyulok. A természet ezt megoldja helyettünk amúgy, a szülés idejére szépen meggyógyultam, majd aztán visszajött minden.

Estefele már csak magamra tudtam igazán figyelni. Anyukámat nyugtattam, hogy hát ez még nem az, csak tíz másodpercig fáj, és rendszertelenül jönnek… De anyukám felfedezte a rendszerességet, hiszen tízpercenként hallgattam el és nem tíz másodpercre. Ákos megfürdette Mankát, elindultunk altatni őt, ami egészen fél 12-ig eltartott.

23.38-kor aludt el, és azonnal ki kellett vonulnunk, nem tudtam már halkan vajúdni. Anyukámat felébresztettük, beküldtük Mankához, mi meg befoglaltuk a hátsó szobát. És hívtuk Saroltát, aki meg is jött egy óra felé – nagyon gyorsan telt el ez az idő kettesben, már nem is tudom, mit csináltunk közben Ákossal. Nagyon meghitt volt a hangulat. Bennem még azért volt félelem bőven, kérdeztem is többször, hogy mi most mit csinálunk itt éppen, de Ákos nagyon nyugodt volt, és így egyre jobban a háttérbe szorult ez a félelem, egyre jobban csak arra tudtam figyelni, ami éppen zajlik bennem.

Nem tudtam ledőlni – pedig pihenni akartam. Csak térdelve, előredőlve volt jó. Én, aki a fájdalmat nagyon nem tudtam elviselni soha, függőlegesben éreztem csak jól magam, így éreztem, hogy dolgozik a testem igazán. És fájt, nagyon, de fogadtam, szeretettel. Ákosra dőltem előre, nagyon jó érzés volt belefúrni az arcomat a vállába fájások alatt.

Sarolta finom olajjal masszírozta a derekamat, egyszer kis késéssel kezdte, már majdnem üvöltöttem, hogy hol van már, annyira jólesett, szinte azt éreztem, meghalnék, ha abbahagyná. Éreztem én, hogy nagyon jól haladunk, de nem mertem elhinni, és mivel nem akartam túl korán hívni Ágit, így olyan fél három körül hívtam csak, de akkor is csak azért, mert Sarolta kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem hozzá. Túl sokat nem tudtam vele beszélni, útra keltek. Közben volt masszírozás, borogatás, literszámban vízivás… Enni nem tudtam már. És fogalmam sem volt, mennyi az idő, csak azt figyeltem, hogy nincs-e már világos kint.

Kicsit később (fél négy körül) megérkezett valaki, pillanatra hátranéztem, és bár életemben először akkor találkoztam Adriával, nagyon jó érzéssel töltött el, hogy látom. Hamarosan Ági is megérkezett, és kuncogva megjegyezte, hogy hát ezek nem négyperces fájások ám… Engem továbbra is csak az érdekelt, hogy feljött-e már a nap. Nem mertem azon gondolkodni, hogy hol tartunk, mennyi van még hátra. Az fel sem merült bennem, hogy be kellene vonulni a kórházba, pedig ettől is féltem, hogy majd feladom, megijedek. Mindenki szorgoskodott, tette, amit tennie kellett, minden ott volt és akkor volt ott, amikor kellett, semmit nem kellett kérnem. És nem vizsgálgattak, nem háborgattak.

Nagyon rövid idő telt el, Adria szólt, hogy nem kell semmit sem tennem, ha nem akarok, csak jelezné, hogy a nadrágom még rajtam van, az esetleg útban lesz a babának. Hát ekkor jöttem rá, hogy már itt tartunk, mindeddig nem mertem erre rájönni. Keressem meg a számomra legkényelmesebb pozíciót, csupán ennyi volt a feladat, de nehezen tudtam megoldani, így se jó, úgy se jó, nem tudom visszatartani, de ne jöjjön még, hát belehalok, szétszakadok, ez nem fog menni.

Ági hallgatja a szívhangot, szól, hogy ne így, forduljak meg, háromra már ki is bújt kis Annaborikánk, hajnali 4.25 körül, óriási öröm a szobában, nem hiszem el, nem hiszem el…

Békésen szuszog, én meg ugyanúgy, mint Mankával két évvel ezelőtt, nem merem megnézni, nehogy bajt okozzak. Jaj, milyen pici, milyen tökéletes, itt van rajtam és csak szuszog. Aztán cicizik is meg minden egyéb, ami ilyenkor van.

A méhlepény is megszületik végül, ismét fájdalommentesen, csak úgy kicsusszan, a jó kis puha, meleg érzést hozva magával. Ági megvizsgálja, megmutatja, gyönyörű.

Zuhanyzás, ágyazás, minden szépen tisztán várt ránk a nappaliban. Anyukám pitét süt hajnali ötkor, eszünk, iszunk, papírokat töltögetünk.

Ági és Adria hét körül elmentek, fura érzés volt hagyni őket elmenni. Nagyon velünk voltak, egységben, kis szomorúságot éreztem, megtört az egységünk, de nem kérhettem, maradjanak.

Mi maradtunk, továbbra is csak néztük a kisbabánkat, és csodáltuk, örültünk. Fél nyolckor felsírt röviden, felébresztette nővérét, aki nagy mosollyal az arcán üdvözölte. Nyolc órával előtte még a pocakos anyukája mellett aludt el, most meg már itt egy baba. Leírhatatlan öröm volt számomra is látni őket együtt, és ez az érzés nem múlt el, csak erősödik.

A „felépülés” hihetetlenül gyors volt, erőltetni kellett a fekvést, a pihenést. Egy héttel később elkapott egy szomorúsághullám. Egy furcsa érzés, pici gyász, hogy Manka lányunkkal nem adatott meg az a leírhatatlan folyamat, amikor a szülő nő és a baba dolgoznak együtt, annak érdekében, hogy kibújjon, amikor nem csak tolunk, hanem ő is jön – és jön, nincs mese, minden apró mozdulatát érezni lehet, ahogy igyekszik kifele. Közben rájöttem, hogy oké, szabad gyászolni, picit, de aztán engedni kell, mert az volt Manka útja, és az is tökéletes volt a maga módján. Akkor nem voltam még erre kész, mostanra érett meg minden.

Hálás vagyok mindenkinek, aki az utam bármely szakaszán megjelent és támogatott, akár tettekkel, akár szavakkal, akár csak azzal, hogy megjelent. Nagyon sok változáson mentem keresztül, hogy oda jussak, ahova jutottam, saját erőből futottam neki, de amikor szükségem volt valakire, valamire, mindig rám talált. Megtudtam, hogy erős vagyok, és közben nem kellett tennem semmit, amit nem akartam, nem kellett hagynom, hogy csináljanak velem bármit, míg a fogaimat szorítom. Nagyon jólesett, hogy mindenki, aki ott volt velünk, megbízott bennem. Talán jobban, mint én magam, és pont ez kellett akkor nekem, így kerültek helyükre a dolgok, így nyertem vissza egy kis önbizalmat, sok bátorságot a mindennapokhoz.

N. J.

Manka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.