igaz történetek szülésről, születésről

1263. nap: Ez igen, ez már kézzelfogható (Zsófi születése)

1263. nap: Ez igen, ez már kézzelfogható (Zsófi születése)

Otthonszülésem története ott kezdődött, hogy 21 éves koromban vettem egy könyvet, amelyet a katolikus egyház Természetes családtervezés címen adott ki. Ez a könyv részben arról szólt, hogy a nők önmegfigyeléssel (hőmérőzés, nyák vizsgálata stb.) miként tudják „szabályozni”, „segíteni” a gyermekáldást. Nekem ekkor még nem volt szexuális kapcsolatom (későn érő típus vagyok), de a vizsgálatok már teljesen jól működtek magamon. Még arról is írt a könyv, hogy a várandósság és a szülés milyen természetes és csodálatos folyamat. A környezetemben élő hölgyek nem ilyennek festették le ezt a két állapotot, főleg nem a kórházi szüléseket. Már akkor úgy gondoltam, hogy amit ott csinálnak, az teljesen ellentéte a természetességnek (indított szülés, borotválás, oxitocin, a gyereket elviszik szülés után stb.). Az ezotéria és a természetgyógyászat útját járva sok ismeretet gyűjtöttem be ezzel kapcsolatban. Későbbiekben két könyv (Otthonszülés és A születés művészete) erősített meg abban, hogy amire én gondolok, az megvalósítható, működik. És ebben a hitben teltek az évek. Ugyan a gyermekáldás különböző oknál fogva későn érkezett el hozzám, de a hit, hogy ha gyermeket várok, én otthon fogom megszülni, rendíthetetlenül bennem volt.

Novemberben ismertem meg a páromat. Nagyon hamar éreztük mind a ketten, hogy összetartozunk. Akkor én már 38 éves voltam, párom 48. Nem vártunk sokat a gyermekáldásra. Mindig természetes módon, a tanult módszer alapján védekeztünk, pontosan tudtam, mikor kell együtt lennünk ahhoz, hogy áldott állapotba kerüljek. Ezt mindig is éreztem, tudtam, ha egyszer eljön az ideje, elsőre sikerülni fog. Így is történt, gyermekünk augusztus 17-én megfogant. Férjem és családom is nagy örömmel fogadta hírét áldott állapotomnak.

A várandósság ideje nem volt teljesen nyugodt, mivel a nőgyógyászom a 16. hét körül minden áron el akart küldeni magzatvízvizsgálatra, mondván, az ultrahangechofokozódást mutat a magzatban, és különben is elmúltam 35 éves. Azzal riogatott, hogy ha nem végeztetem el a vizsgálatot, lehet, hogy beteg gyermeket fogok a világra hozni. Ezek a pillanatok nagyon megviseltek. Ahogy kiértem a rendelőből, felhívtam Geréb Ágit, aki nyugodt hangon beszélt hozzám. Csak megerősíteni tudott abban, amiről magam is meg voltam győződve. Ha a jó Isten nekem azt a sorsot szánta, hogy egy beteg gyermeket neveljek fel, akkor nem térhetek ki előle, sem abortusszal, sem a legbiztosabb kórházi környezettel, sem egyébbel.

És hazaérve, erre még párom tette fel a koronát, amikor átölelve azt mondta: ha beteg gyermekünk születik is, ugyanúgy szeretjük majd és gondoskodunk róla, mint ha egészséges lenne, ő a miénk és nem dönthet felőle senki, nem veheti el tőlünk senki. Nem akarta ő sem, hogy alávessem magamat egy ilyen vizsgálatnak. Mind a ketten tudtuk, mit vállalunk ezzel, és hogy sorsunk Isten kezében van. Mi ezzel a döntésünkkel még közelebb kerültünk egymáshoz.

A várandósság további részében minden a legnagyobb rendben ment. Jó érzéssel simogattuk párommal a hasamat, és beszélgettünk a mi kis pocaklakónkhoz. Egy pszichológus ismerősöm segítségével többször találkoztam meditációs állapotban a kislányommal. Már akkor ott kézben tarthattam, bemutathattam neki, kik várják idekint (szülők, nagyszülők, dédi, unokatestvérek), és megbeszélhettem vele, hogy akkor jöjjön a világra, amikor ő a legmegfelelőbbnek tartja, mi idekint szeretettel várjuk őt.

Hetedikén hajnalban arra ébredtem, hogy bizonyos időközönként menstruációs görcshöz hasonló fájdalmaim vannak. Csendben feküdtem tovább, mivel nem volt túl kellemetlen, fájó, a férjemnek sem szóltam. El-elaludtam a fájdalmak szünetében. Reggel teljes nyugalommal, jó közérzettel ébredtem, nyoma sem volt az éjszakai fájásoknak. Telefonon beszéltem Ágival, és mivel nem volt semmi különösebb fájdalmam, abban maradtunk, hogy majd hívom, ha szükséges.

Aznap vasárnap volt, Anyák napja, jól telt a napom, délután még túros pogácsát is sütöttem. Este nyolc óra körül újra el kezdett fájni a hasam, akkor éreztem, hogy ezek a fájdalmak már valódiak. A reggeli beszélgetés után most újra hívtam Ágit, elmondtam a történteket. Megbeszéltük, hogy folyamatosan tájékoztatom majd a hogylétemről.

Egyedül voltam otthon, a férjem még nem ért haza. Ültem a kemencének támaszkodva, hátam kellemesen átforrósodott, ami nagyon jólesett. Szembe volt velem a falióra, amin követni tudtam a fájdalmak gyakoriságát. Akkor kezdődtek az első igazi fájdalmak. Addig még soha nem éreztem ehhez foghatót. Olyan fájdalmakat éltem át abban a pillanatban, hogy úgy éreztem, le tudnám kaparom a falat. Én, aki szent meggyőződéssel vártam azt, hogy otthon szülhessek, minden szándékomat feladva azok a gondolatok futottak át az agyamba, hogy most azonnal mentőt hívok, vigyenek azonnal a kórházba, adjanak be epidurális érzéstelenítőt, mert ezt nem lehet elviselni. Aztán lassan hozzászoktam a fájdalom erősségéhez, és a férjem is hazaért. Onnantól felpörögtek az események.

Férjemmel elkezdtünk készülődni, pakolászni. Mindenünk megvolt, amire szükség volt az otthonszüléshez, csak éppen nem egy helyen. A szükség esetére összekészített táskámból is még hiányzott egy-két dolog. A nagy készülődésben nekünk fel sem tűnt, hogy a lakás minden helyiségében egyszerre ég a villany. Ez úgy este tíz körül viszont nagyon feltűnő volt a testvéremnek és feleségének, akik száz méterrel arrébb laknak, és átláttak hozzánk. Felhívtak minket telefonon, hogy mi van velünk. Szerencsére éppen két fájás szünetében csörgött a telefon, így nyugodt hangon tudtam nekik elmondani, hogy nincs semmi különös, alváshoz készülődünk.

A bátyám volt az, aki semmiképpen nem tudhatta meg, hogy otthon akarok szülni. Ő az a típusú ember, akinek teljes meggyőződése az, hogy csak maximálisan felszerelt kórházban, a legjobb körülmények között lehet szülni. Attól tartottam, ha beszélek neki a tervemről, lebeszél róla. De így voltam az egyik barátnőmmel is. Nem szerettem volna, ha ez a két személy a sok negatív félelmeikkel összedönti bennem azt a biztos hitet, amelyet számomra az otthonszülés jelentett.

Így igazából a családomból csak édesanyám tudott a szándékomról, az utolsó napokban mondtam el neki. Kissé tartottam attól, mit fog reagálni, ha megtudja, mire készülök. De kellemes meglepetés volt, amikor teljes megértést és nyugodtságot sugárzott felém. A mai napig is úgy érzem, ő az, aki mindig mellettem áll, bízik a döntéseimben, és mindezt joggal teheti, hiszen ő nevelt fel engem, mellette váltam olyanná, aki vagyok.

Tíz óra körül újra hívtam Ágit, hogy nagyon erősek a fájásaim. Azt mondta, még Ajkán vannak egy szülésnél, hívjam őket óránként, adjak jelentést az állapotomról. Miii??? Óránként??? Meddig fog ez még tartani???

Később újra hívtam, a fájások egyre sűrűbbek lettek, kétpercenként jöttek, húsz másodpercig tartottak, de ez olyan pontos volt, hogy az órát hozzá lehetett volna állítani. Ekkor már azt a választ kaptam, hogy hamarosan indulni fognak, de beszél Geréb Ágival is, ők Pesten vannak egy szülésnél, lehet, hogy már végeztek. Ágival ezután már nem beszéltünk. De ahogy mondta, feltettük a vizet forrni, hogy gyógynövényes borogatást tegyünk a hasamra. A fájdalmak csak jöttek és jöttek, férjem minden alkalommal nagy erővel masszírozta ilyenkor a derekamat, csak így tudtam elviselni az akkor oly hosszúnak tűnő húsz másodperceket.

Negyed 12, fél 12 lehetett, amikor megállt a házunk előtt egy autó, a férjem egy nagy bőröndöt segített becipelni. Megérkezett Geréb Ági és egy doula. Ági kért egy pólót és nadrágot, mert az előző szülésnél összevérezte a sajátját. Mindketten átöltöztek. Ági megvizsgált, a doula forró gyógynövényes borogatást tett a hasamra, bemasszírozta olajjal a gátat. A férjem továbbra is segítette masszírozásával a fájdalmamat csökkenteni.

Ági újra megvizsgált, és már annyira ki voltam tágulva, hogy jelezte, itt az idő. Letérdeltem, ráborultam az ágyra, és vártam az utolsó percek eseményeit. Két tolófájás között megérinthettem gyermekem feje búbját. Ez igen, ez már kézzelfogható, már érzem azt a piciny lányt, akiért ennyi fájdalmat elszenvedek, és aki, tudom, ugyan úgy szenved velem együtt, hiszen még a „nagyja” hátra van.

És harmadik tolásra megtörtént a csoda, megszületett lányunk, Zsófia magzatburokban. Amikor megfordultam, Ági éppen a köldökzsinórt csavarta le a pici nyakáról, kétszer volt körbetekeredve. Kicsit kékes-lilás volt, de gyönyörű, mint minden kisgyermek, akit szeretettel várnak.

Mikor a kezembe adták, az első szó, amit mondani tudtam neki, hogy „Isten hozott!” Csodálatos érzés volt a mellkasomon érezni azt a kis embert, aki kilenc hónapig a hasamban növekedett. Zsófi éjfél előtt öt perccel született, nagyon sietett, hogy az ő születési dátuma hetedike legyen. Áginak ki kellett javítania a dátumot a születésnyilvántartó lapon, mivel ő már nyolcadikát írt be. Ő sem számolt ilyen gyorsaságra.

Nem sokkal Zsófi születése után megérkezett másik Ági és a doula, az előre megbeszéltek alapján velük kellett volna szülnöm. De számukra is ritka alkalom, hogy egy napon három szülést kell kísérniük.

Férjem áttelefonált a szomszédba édesanyámnak, elmondta az örömhírt, pár perc múlva már együtt sírtunk örömünkben. Innentől már gyorsan repültek a percek, amíg én megszültem a méhlepényt, a férjem is megtapasztalhatta, milyen érzés a meztelen mellkasához ölelni egy izgő-mozgó, kicsit síró-rívó parányi apró testet, az ő vérét, a lányát.

Egy-két órát még velünk voltak az Ágiék, aztán, ahogy mindent elrendeztek, elmentek. A lámpák elaludtak, a ház elcsendesedett, Zsófi a mellkasomon aludt. Így feküdtünk reggelig, igaz, nem sokat aludtam, de a szuszogását, lélegzését hallgatni számomra a legpihentetőbb, legnyugtatóbb érzés volt. Megélni ezt a pillanatot, melyre oly régóta vártam, csodálatos volt. Ott tarthattam gyermekemet a karjaimban.

Köszönettel tartozom Geréb Áginak és egész csapatának, hogy itthon hozhattam világra gyermekemet. És köszönöm lányom és férjem nevében is, hogy itthon együtt élhettük át ezt a csodát.

K. A.

Zsófi születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.