igaz történetek szülésről, születésről

1234. nap: Máshogy is lehet (Ármin születése)

1234. nap: Máshogy is lehet (Ármin születése)

Ármin a 41. héten született (3350 g, 53 cm). Csoda, hogy él! A terhesség ötödik-hatodik hetében úgy tűnt, hogy elvetélek. Az egy borzalmas nap volt. A munkahelyemen kezdtem vérezni, nagyon megijedtem, ezért én balga, gyorsan bementem a kórházba:

A kartonozóba küld a nővér, miután elsuttogom neki, hogy mi a helyzet, járóbeteg-ellátás, végigvár, orvos 1: megvizsgál, durván, egy eszközzel is, miközben dől belőlem a vér, átküld egy másik épületbe az ambulanciára, a papíromon az áll, hogy fenyegető vetélés. Ultrahang, orvos 2 azt mondja, hogy „még megvan a petezsák”, kérdezem, az mit jelent? Hümmög, kiküld, hogy várjak egy másik ajtó előtt. Orvos 3: kérdezem, hogy a természet elintézi-e, rám rivall, hogy akkor döntsem el, kérdezem, hogy mit, erre felcsattan, hogy őt várják, nem ér rá, akkor felvesznek, mert úgyis visszajönnék szerinte, hiszen vérezni fogok, ügyeletben műtétileg befejezik, altatnak, ne egyek, ne igyak már, látja, hogy közel lakom, egy óra múlva legyek ugyanitt. Akkor már a párom is velem volt, haza- és visszakísér.

Kora délután felvesznek az osztályra, befektetnek: „inkomplett ab. vagyok az ötösben”. Este hatig semmi nem történik, csak hallgatom a szobában lévő két kismama fecsegését. Folyamatosan vérzem, éhes és szomjas vagyok. Szeretnék beszélni egy orvossal, hogy megkérdezzem, tényleg kell-e ez a műtét, hiszen látom, hogy mi távozik belőlem. (Az abortusz kapcsán olvastam korábban, hogy a terhes méh felpuhul és sérülékeny. A papírok szerint az enyém most tyúktojásnyi. Falának felsértése nem minősül műhibának.) Aggódom, hogy soha többet nem lehet gyerekem, néha kiráz a hideg, érzem a lázkiütést a szám sarkában. A nővér, aki egyébként szülésznő, nem válaszol a kérdéseimre, feküdjek vissza, nem akar velem beszélni, X főorvos ide küldött, tehát maradjak nyugton.

Felhívom egy jó barátnőm, bőgök, beszél a bábájával, akit aztán én is felhívok. A bába ismeretlenül is több figyelmet szentel nekem, mint az orvosok bármelyike. Higgadtan kikérdez, és azt mondja, hogy a vetélés magától is le szokott zajlani, pihennem kell, legyen mellettem valaki, és szeretné, ha őt is felhívnám még egyszer.

Mire visszamegyek a telefonálásból, a nővér szól, hogy készüljek, de én már eldöntöttem, hogy nincsen maradásom. Mire összepakolok, ott terem orvos 4, aki egy darabig erősködik, és ilyeneket mond, hogy nem emlékszik, hogy együtt jártunk egyetemre. Szövődményekkel ijesztget, felelőtlennek nevez, a nővér pedig kontrázik neki, hajthatatlan vagyok. A nővér nem akar elengedni, „rendészt hívok, ha nem várja meg az orvost, alá kell írnia a papírt”. Kérdezem, hogy milyen papírt, én aláírom most, és megyek. Viselkedjem már felnőttként, várjak. Várok még egy órát, mire megint előkerül a doki, és csodálkozik, hogy én még mit keresek itt. Szerinte ő ehhez nem kell, a nővér szerint igen. Végül aláíratnak velem egy olyat, hogy saját felelősségre, a kifejezett utasítás ellenére eljövök.

Néhány napot otthon töltöttem, szomorú voltam és gyengének éreztem magam. Továbbra is véreztem, de már nem annyira. Magam alatt voltam hetekig, újra cigiztem, és abban a hitben voltam, hogy elvetéltem. Aztán elmerészkedtem ultrahangra, ahol kiderült, hogy él és virul, a szívhangjait hallva még a szemem is könnybe lábadt.

Akkor még nem tudtam, hogy a legjobb várni és pihenni, az Egy meg nem született gyermek történetét sajnos csak később olvastam.

A szülés nem olyan volt, ahogy szerettem volna, sőt kb. minden bekövetkezett, amit elkerülni igyekeztem.

Sajnos mégsem sikerült az itthonszülés. Rendszeres méhösszehúzódásaim voltak napokig, de minden próbálkozás dacára csak hét centiig tágultam, és nem tűnt el a méhszáj. Hiányzott az a bizonyos végső határátlépés. Hiába jöttek az erős fájások, és reménykedtem az utolsó pillanatig. A vajúdás azért maradandó élmény, a baba végig jól volt, a bábák és a párom pedig odaadó partnerek voltak, hálás vagyok nekik, és próbálom úgy felfogni, hogy jó, hogy legalább idáig eljutottam, és az is, hogy hüvelyi úton szültem.

Persze, csalódott voltam, és motoszkált bennem, hogy magamtól, önerőből nem tudtam világra hozni a kisbabám. Nem is tudom, van-e értelme az okokat keresni, de azt hiszem, az engedéssel meg a spontaneitással vannak gondjaim, én valahogy inkább „csak” akartam, nem pedig hagytam. Biztos az sem használt, hogy korábban túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit nem akarok, és mi nem tetszik a kórházi gyakorlatban.

Szóval, amikor már harmadik napja csak a fájások szüneteiben aludtam öt-tíz perceket, és a választott bábám második napja dekkolt nálunk, bementünk a kórházba. Ott aztán volt minden, amnioszkópia, borotválás, burokrepesztés, nyúlkálás (kérdezés nélkül, fájás közben is), oxitocin, gátmetszés, hasamra támaszkodás.

A szülésznővel szerencsém volt, biztatott és képviselte az érdekeimet, merthogy már császárt emlegettek, meg betolták a vákuumot. Végül nem volt rá szükség. Tényleg minden maradék erőmet összeszedtem, még aranyerem is lett.

Nagy megkönnyebbülés volt, amikor a kisbaba kicsusszant végre, rögtön felültem, és láttam, ahogy egy-két másodperc után magához tér, olyan szép és aranyos volt, mindketten elsírtuk magunkat, aztán nevettünk, mert a fiúnevet tulajdonképpen nem is véglegesítettük, ezért az volt a végső sejtésünk, hogy lány lesz.

Az egyik orvost, akinél a terhesgondozás során voltam párszor, én hívtam reggel, hogy bemegyünk a kórházba. Ez az orvos a délelőtti rendelése után robbant be, és tisztában volt azzal, hogy otthonszülés volt az eredeti terv. Még kitolás közben is osztott, hogy ki van fáradva a méhem, meg kérdezgette, hogy a bába miért nem repesztett burkot. Először én, aztán a párom is kérte, hogy ezt ne most vitassuk meg.

Nem engedte, hogy velem maradjon a baba, mondván, hogy melegíteni kell, és sírja csak át a tüdejét. Így kb. tíz percet sikerült kiharcolni, pedig jól volt és direkt vittünk takarót meg sapkát. Az a tíz perc viszont feledhetetlen, ma is meghatódom, ha eszembe jut, ahogy először rám nézett, és pontosan fel tudom idézni azt az édeskés illatot, ami a bőréből áradt.

Az apukája elkísérte, amíg „rendbe tették” meg a melegítőbe, ezt furcsállták egy kicsit, de hagyták. Az újszülöttes nővér kifejezetten rokonszenves volt, a szülés közben a háttérben álldogált, és egyszer mondott nekem egy fél mondatot, ami igen jólesett akkor, valami olyasmit, hogy a magzat tudja, mi a dolga.

Aztán a méhlepény nem akart leválni, úgyhogy bealtattak, hogy kiszedjék, ezért csak hat óra múlva tehettem mellre, hiába tátogott szegénykém. A kórházban töltött napok alatt még vécére is alig bírtam kivergődni, de rá kellett jönnöm, hogy a „van-e panasza” kérdésre felesleges őszintén válaszolni, úgysem történik semmi.

Egyébként az F. kórházban tapasztaltakat osztom most meg. Bababarátnak mondják magukat, de szerintem érdemtelenül. Az intézmény túlterheltségéből fakadó problémákat megértem, de az agyatlan szabályokat, az anyukákkal és a babákkal szembeni tiszteletlenséget nem. Csak egy példa: mivel a kórtermek ajtajának nyitva kell lennie, a folyosói jövés-menéstől nem lehet nyugodtan szoptatni, pihenni, huzat nélkül szellőztetni. Meg kell azonban említenem, hogy a szülésznő, a kórházi védőnő és néhány nővér valóban kedves, segítőkész, és tudtak olyan tanácsokat adni, amelyek nagyon jól jöttek.

Sokszor hallottam már másoktól, hogy a baba kárpótlás minden rosszért, ami a szülés közben történt, és azt gondoltam, ez önáltatás. Lehet, hogy az, de tényleg így éreztem én is, hogy elfelejtem a megalázó kiszolgáltatottságot, amikor végre békén hagynak bennünket, és az ablak felé fordulva szoptatom a kisbabám vagy gyönyörködöm benne. A szobatársaimat hallgatva és megfigyelve arra kellett rájönnöm, hogy a szülésem „normálisnak” számít, csak számomra kiábrándító, mert én hittem és tudom, hogy máshogy is lehet. Továbbra is az otthonszülés híve vagyok, és örülök, hogy kapcsolatba kerültem Ágiékkal!

A kórház mindenestre jó volt arra, hogy még jobban értékeljem az itthonlétet. Minden megváltozott, amióta egy kisbabával gazdagodtunk. Ármin szépen fejlődik, öröm vele az élet!

B. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.