igaz történetek szülésről, születésről

800. nap: Hátulgombolós történet (Hanna születése)

Megjelent: 2012. dec. 13.

Az első gyerekre nagyon régen vártam már. Húszéves voltam, úgyhogy ez eléggé röhejesen hangzik. Várakozás közben dolgoztam, egyetemre jártam, ápoltam a férjem nagyanyját, ha éppen hagyta. Miután kamaszkorom óta benne volt a fejemben, hogy „otthoni szülés”, amikor végre várandós lettem, viszonylag határozottan ki tudtam állni a vélt igazam mellett. Vagyis inkább az volt a fejemben, hogy olyat nem akarok, ahogy én születtem. Meg olyat sem, amit a többség mesél. Borzasztó részletesen elő tudták adni a környezetemben, hogy kit miért kellett megmenteni. Az anyukám nem mesélt ilyesmit. A történet szép oldalát minden szülinapomra megkaptam, hogy „napfényes novemberi nap, sárga garbó és kötényruha, délelőtt be az M. kórházba, és este tízre már meg is született, valami Moustafa nevű fiatal doki volt ügyeletben”. Felnőttként hallottam Nagyitól, hogy anyukám nagyon-nagyon nehezen épült csak föl, és vagy fél évig kezelték gyermekágyi depresszió miatt ilyen-olyan gyógyszerekkel, és hogy csak folytak a könnyei, hogy miért nem tud nekem örülni.

A sorsfordító élmény gimnazista koromban ért (hogy mik nem történtek a Bartók konziban…). Kitaláltam, hogy vagy testnevelésből, vagy biológiából fogok érettségizni a kötelezők mellett. A testnevelést elvetette a tantestület, maradt a biosz. Kellett ehhez járni fakultációra, már harmadikban. Elég lazán kezeltem a dolgot, de arra az alkalomra pont eljutottam a szolfézs-összhang-zenekar szünetében, amikor egy filmet vetítettek. Egy szülésről. Nem történt a filmen semmi különös. A nő szült, az orvosa kiabált vele. És belevágott. Meg összevarrta. A gyereket közben lesikálták, aztán odaadták az anyjának, amikor az már hellyel-közzel magához tért. Mondom, semmi megrázó… Aztán nem tudtam elaludni. Nem ment ki a fejemből, hogy bántották azt a nőt meg a gyerekét. Onnantól kinyílt a szemem, fülem a dologra, és elkezdtem keresni, hogy hogyan lehet másképp.

Szóval, akartam gyerekeket. Az első emberemtől, akinek majdnem tíz évre a hivatalos felesége lettem, mígnem ki nem mondták, hogy ennyi volt. Hogy jön ki a tíz év? Korán kezdtem ‒ volna, ha lehetőségem lett volna rá. Merthogy olyan családba csöppentem, ahol nincs együttélés, csak házasság. Meg előtte szerelem is csak kézen fogva és nyilvános helyen maximum. Hozzámentem. Tizenkilenc voltam épphogy, Nagyi meg az anyukám rettentően aggódtak. Én meg példálóztam, hogy ők sem voltak idősebbek, amikor összeházasodtak. (Nagyi ötven év házasság után özvegyült meg, az anyukám meg az apukám a mai napig nagyon szeretik egymást. A legtöbb dologban rájuk szeretnék hasonlítani.)

Miért gondoltam, hogy be tudok illeszkedni katolikusékhoz? Nem is a vallásosság volt a baj, hanem az élet problémáihoz való felemás hozzáállás. Azt láttam belőlük, hogy sok gyerek, szeretik egymást, járnak templomba… Azt nem láttam, hogy a valós gondok megoldatlanok maradnak, szőnyeg alá söprődnek, elfojtódnak. Imádkozzunk!

A születés, meg ami előtte történt

Sok minden homályos már, annyira Hanna, a nagylány van a középpontban azóta is. Szóval hozzámentem D-hez. Béke, boldogság, innen oda költözés. Mikor már a negyedik helyen laktunk két éven belül, megérzésem támadt. (Ja, családtervezés: véletlenül közös nevezőn voltam, vagyok katolikusékkal. Jól kiszámoltam mindent, még naplót is vezettem róla. Peteérés a ciklus huszonkettedik napján? Ááááá, dehogy. Szóval Hanna egy véletlenül tervezett, régóta várt gyerek. Akinek még jó darabig halogattam volna az érkezését, ha az életkörülményeinken múlott volna.)

Megérzés. Két, negatívnak látszó teszt. Fura álmok. Csengery utca, szakrendelő. „Nincs ott semmi… És különben is, az első hónapban a természet szelektál.” Az enyémet??? Soha.

A következő hónapokban „Földalatti Mozgalom” végigküzdötte magát a terhesgondozáson, meglátogatta fenyegető vetélés okán, jóindulatú rokonai tanácsára a P. kórházat, ahol bezsuppolták az abortuszosok közé, aztán kitalálták, hogy vérszegény, meg súlyhiányos is, a gyerek meg kicsi marad. Később kerekperec közölték, hogy ha nem fekszem be a 40. héten akárhová, akkor többet ne is menjek terhesgondozásra.

Nem is mentem. Gyermekorvos és védőnő tudtak a terveimről. Ha már otthon nem is, mert az csak egy kilenc négyzetméteres cselédszoba, és a fürdőszobát sem használhatom mindig, és ott lakik D. nagyanyja (az ápolandó, jóindulatúnak a legkevésbé sem nevezhető), hát akkor is relatíve békében és biztonságban. Hogy honnan gondoltam, hogy az nem egy szép, tiszta kórházat jelent? Hát informálódtam előtte.

Az ismerős kismamák szerint a két legjobb a Szent I. és a másik Szent I. (valami rokoni lobbi, gondoltam én). Elmentem mindkettőbe. Az egyikben mindent megmutattak. Mondták, hogy milyen beavatkozásokat mikor végeznek el, hogy van rooming-in, és hogy ki mikor mit kap enni. Tök jó, gondoltam, és megkérdeztem, mit takar a rooming-in. Meg is mutatták tüstént. Három kismama egy szobában, mindenkinek ott van az ágyán bicikliskosárban a gyereke. Kevés dolgot tudtam akkor még a szülésről, de hogy nem szeretném visszapörgetni a kollégista éveimet ennek okán, abban biztos voltam.

A másik legjobb helyen kismamatornáztam is egyet. Szuper volt. A végén légzőgyakorlatokat is lehetett tanulni. Hanyatt fekve. Hogy milyen az a lihegős légzés, meg hogy vissza lehet vele tartani a tolófájást. És hogy fontos a belső combizmok erősítése, mert sokáig kell majd felhúzott lábakkal… Mondom, kevés volt, amit tudtam, de ez valahogy nem stimmelt. Majd erősítem én azt máshogy…

Ami jó történt közben, az Nálatok volt, az információs héten. Csak belül mardosott a kétség, hogy miért vagyok én olyan nagyon bizonytalan, miért kell a Ti ki nem mondott megerősítésetek, hogy igen, többnyire minden rendben van. Miért nem vagyok képes ezt egyedül, belülről elhinni? És miért tart olyan rövid ideig a hatásotok, hogy utána minden hülyeséget a lelkemre veszek, és úgy érzem magam, mint aki hullámvasúton ül?

Még szerencse, hogy nem voltam az érzéssel egyedül, elkezdtem beszélgetni egy másik kismamával, akit ott ismertem meg, a Batthyány utcában. Amikor pár napos volt a babája, fölhívott, hogy van-e kedvem megnézni. Hát hogyne lenne! Kiderült, hogy az N. utcában lakik… Én mellette, a D-ben, mondom, már megyek is. Onnantól jött a nyugalom. Láttam, hogy milyen egy újszülött meg az anyukája. Semmi vészhelyzet, elhárítandó bonyodalom.

Elérkezett a…

40. hét. Addigra már kiderült, hogy a „fasor 2” lesz a legalkalmasabb hely. Ha épp nincs ott tanfolyam. Vagy szülő nő. Vagy ilyesmi. És ha mégis? Jaj. Ne is gondoljunk rá. Egyelőre maradunk otthon.

41. hét. Túlszervezett ez a szülés, gondolom én. Minden csomag kész. Minden este fájások, lelkesen drukkolok, hogy rendszeresedjenek. Van, hogy kitartanak hajnalig. Akkor, mivel meghallom D. nagyanyjának a konyhába csoszogását, leállnak.

42. hét. Fölismerem, hogy „itt én nem tudok szülni”. Azért még várok pár napot. Szülésindítási próbálkozások: hosszú séta kettesben, borozás, forró zuhany, ágymeleg…

42 hét pontosan. Elrakok vagy harminc kiló meggyet, befőttnek, lekvárnak. Ha ez sem segít, akkor semmi.

42 hét és két nap. Nekem elegem van.

42 hét és három nap. Nekem szülésem van. Induljunk. Egy fájás a D. utcában. (Telefon ide-oda.) Következő a körútra kiérve. Művész mozi. Kis szünet, Oktogon. Jászai. Budai hídfő. Széna tér. Moszkva tér. Fasor.

Sosem volt órám. Nem tudom, hogy ezek hány percesek voltak. Örültem, ha jöttek, aztán egy idő múlva inkább annak örültem, ha mentek.

Aztán Ti is megérkeztetek. El is múlt minden rögtön, ez nem volt jó. Talán dél körül járhatott, akkor most elmentek ebédelni. (Jajdejó, gondolom, megint egyedül!)

Nem tudom, mikor jöttetek vissza. (Jajdejó, gondolom, végre nem egyedül!)

Víz, rengeteg és nagyon forró. Azóta is szeretem. De ez már olyan forró, hogy zúg tőle a fejem. Eszembe jut a nagyapám, aki pár hónappal azelőtt halt meg, hogy tudomást szereztem volna a gyerekünk létezéséről. Ő mesélt valamit, hogy bement valahová egy csatornába fürödni, aztán nem találta a kijáratát… És azóta zúg a füle. Ilyenek miért jutnak az eszembe?

Nem repedt meg a magzatburok. Pedig az egész várandósság alatt ettől féltem. Hogy majd jól megreped, folyik a víz, bekerül valami fertőzés, és nézhetünk. Dafke nem reped. Meg is tapintom, igencsak erősnek tűnik. Hanem akkor mindjárt megszületik, ez jó!

Két fájás között beérünk a nagyszobába. Innentől hirtelen nagyon gyorsan történik minden. Nemcsak visszaemlékezve, ott, akkor is. Hogy hol tartunk a napban? Fogalmam sincs. Arról sem, hogy Hanna mikor született pontosan. És hogy hány centi, meg hány kiló… De sokan kérdezték utána! Előtte meg, hogy vajon fiú lesz-e, vagy lány. Nem tökmindegy?

Sok, sok fájás. Sikítok is, jólesik. Aztán jön két olyan, amitől nem tudok már kiabálni se, semmit.

Ha van olyan kép az életem történései között, amit sose fogok elfelejteni, biztos köztük lesz az, ahogy kibújt. Egyszerre csak kicsusszant, rengeteg sok magzatvízzel. A színe is teljesen normális volt. Nyöszörgött egy egészen kicsit, aztán…

„Akarod megfogni?”  ‒ kérdi Ági. (Ha mostazonnalnemadjákoda, én nagyobbat sikítok, mint eddig bármikor.)

Fél szeme nyitva, azzal nézeget. És kúszik fölfelé. Eléri a nyakamat, húzza a köldökzsinórt. Vágjuk el. Valahogy kijön a lepény is (annyira mellékes volt, hogy persze erre sem emlékszem, mikor).

Átmegyünk a másik szobába ‒ amit eredetileg kinéztem, hogy hűdejó lesz ott szülni. Szemügyre veszem a gyereket. Ráncos, fölázott bőre van. Hosszú körmei. Iszonyú nagy lába. Ennél szebbet én még nem láttam. (Mármint egyben, nemcsak a lábát, de az azóta is nagyon nagy…)

Telefonok, sürgés-forgás. Valaki szül. Vagyis szülne, ugyanitt. Hát akkor mi legyen? Vissza nem mehetünk a D. utcai cselédszobába, itt nem maradhatunk, mert valamelyikünknek biztosan nagyon rossz lenne.

Óbuda? Ott lakik a Nagyi. Menjünk. Taxihívás, közben Anyus is megérkezik. Nem hiszi el, hogy nem fázom, pedig július van, koraeste. Rám teríti a kardigánját. D. hozza a holmikat, meg a becsomagolt méhlepényt.

A taxisnak a lelkére kötöm, hogy óvatosan vezessen, mert a gyerek két órája született. „De hol az anyja?” ‒ kérdi. Az én vagyok. Néz értetlenül, de nagyon jól vezetett, tényleg.

Kiszállunk a Z. utcában. Nagyi ajtót nyit, később elmondta, úgy érezte magát, mint a betlehemi fogadós… És hogy nézték-nézték a babát, ő meg az anyukám, de ilyen kicsit még nem láttak. (Persze, mert az anyukám is meg én is kórházban születtünk, és csak másnap, felöltöztetve mutattak be az anyáinknak).

Az első négygenerációs este, legyen még belőle sok! Azóta, ha mi négyen összejövünk, mindig nagymama-unoka párokba szerveződünk. Ági-nagyi (Anyus) és a lányom, meg Magdi-nagyi (Dédi) és én.

Hová tegyük? Mit? A gyereket, mondják. Hát rám. Gyorsan lezuhanyozom, és alszunk. Micsináááálsz? Lezuhanyozom, mondom, jólesne. D. ügyel, hogy össze ne essek, de fölösleges, nincs semmi gond.

Az emeletes ágy alsó részére fekszem, mellétoljuk a fotelt, abban alszik Hanna. Tízpercenként fölébredek, hallgatom, hogy szuszog. Közben Hugi is befut.

Béke van.

L. R.

Dániel > > >
Misi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.