igaz történetek szülésről, születésről

1100. nap: Két világ találkozása (Johanna érkezése)

1100. nap: Két világ találkozása (Johanna érkezése)

Külön otthon, boldog család, minden rendben, jöhet a kistesó, épp, ahogy terveztem, amikor Tivadar született. Nem is kell sokat várni, szerencsére ő is így gondolja, és beköltözik a pocakba. Telnek a hetek, és amikor szóba kerül, hogy is kellene tervezni a szülést, Gergő csak annyit mond, hát majd szülünk, és kész, nem kell ezt agyon tervezni, úgysem úgy lesz.

Nekem ez valahogy mégiscsak kevés. Ott az a császár a múltban, és a szaksegítség praktikus és biztonságot adó dolog lenne. Persze, semmilyen szempontból nem férek bele a törvényes keretekbe, ki vállalna így…

Ellátogatunk Ágihoz. Az a szeretet, amivel fogad minket, hatalmas élmény. Ő biztos nem lesz ott… Ez fáj. Szerinte is minden a legnagyobb rendben várható majd a szülésnél, de segít, hogy merre indulhatunk tovább. El is indulunk az úton, minden szépen alakul. Nő a hasam, jó a kedvem.

Aztán elindulnak a kismamaságaimmal járó csapások. Veszteség az állatok közt, veszteség emberekben, és költözni kell. Közben építkezni, és ez azt jelenti, hogy kétszer költözni. Késés, fennforgás, kihívások. Sok akadály, konfliktus és az ezekkel járó könny. A kismamaság is egészen más tüneteket hoz, mint eddig.

A 30. hét környékén járunk, mire sikerül birtokba venni „végleges” otthonunkat. Tetszik, szeretem, lelkesít, és jó itt. Azóta is. Persze, nem fenékig tejfel, és a késztől a mai napig messze van, de a miénk, és nagyon-nagyon jó helyen érezzük itt magunkat és a gyerekeket.

Hamar találunk barátokat, segítőket, embereket, akikhez jó itt szólni, és akikkel van közös pont. Egyre több. Doulát is találok a közelben is. Így már kettő van, amit nagyon élvezek, és nagyon-nagyon jó, hogy elsírhatom nekik minden búmat, bánatomat.

Telnek a hetek, a napok, nem is nagyon számolom. Egyik este azon kapom magam, hogy sétálok körbe-körbe a szobában. Gergő kérdezi, jól vagyok-e. Nem tudok egyértelmű választ adni. Minden jel arra utal, hogy egyre mélyebbre megyek abba, ami történik, akármi is legyen. Nem tudom, mennyi az idő, nem tudom, mi van. Andi doulámmal csacsogunk neten, kérdezget, felelgetek. Végül beülök a dézsába, döntse el a dolgot a meleg víz. Végül jön Andi és a másik doulám is. Bábát várnánk, nem fog jönni… Én értem is, nem is, telefonos konzultáció. Vége. A fájásnak tűnő valamik elmúlnak. Testileg és lelkileg is fáradt vagyok, és nem tudom, mi volt ez az egész. Megismétlődik még egyszer, egy héttel később. Nyolcórányi, mindenkit megtévesztő vajúdás után az egész szülőstáb összeáll, de a végeredmény még várat magára. Értetlenül állunk minden előtt.

Két nappal később levél érkezik a bábámtól. Nem érzi maga számára biztonságosnak a helyzetet. Nem jön el. Úgy érzem, a súlytalanság állapotába kerültem. Semmit nem érzek… Nem tudom, mi lesz. Összenézünk Gergővel, konzultálunk Ágival, és várunk, várjuk, hogy kivilágosodjon előttünk az út.

Újra kezdetét veszi egy álvajúdás. Már nem dőlök be. Előzetes terveinknek megfelelően megyünk bevásárolni. A hatalmas központban Gergő vásárol a fiúkkal, én futkosok föl-alá, a fájások közt lavírozva. Néha olyan helyen térek magamhoz, hogy komoly kihívás visszatalálni a családhoz. Rémes… De már tudjuk, többször nem szeretkezünk a szülésig, mert annak ez az eredménye… Ki kell mondanunk a kettő közötti kapcsolatot. Utálom, de ez van. A nap végére négy kilóval könnyebb vagyok és nagyon fáradt.

Ólomlábakon ballag az idő. Rengeteg hatás ér, rengeteget beszélgetek sokakkal. Várótermi beszélgetés, segít. Női kunyhó, minden terhet levesz rólam. Hétköznapok. Olivér beteg, hány… Nem megy oviba…

Hogy lesz a szülés? Állandó jelenléttel nem múló kérdés. Csak tologatjuk magunk előtt. Nem engedem, hogy nyomasszon. Mindent meggyőződésem, tudásom szerint tettünk végig, mindig tudtam dönteni, amikor kellett. Most még nem kell, és nem is teszem. Gergő sem feszült, ez segít.

Átlagos este, ovi még nincs holnap, nem tudok elaludni, aztán mégis. Valahogy egyszerre ébredünk hajnalban Gergővel. Nem emlékszem, ő miért volt fent. Én a szokásos pisikanosszámat járom, duzzogva, durrogva, nagyon fáj a hasam. Miért, még ez is, haragszom… Aztán jobb lesz, visszafekszem. Megint fáj. Dühöngök, hogy mi a fene ez. Jó pár elmúló, majd újra jelentkező fájdalom után felmerül bennünk, az egyértelmű… Lehet hogy szülünk?

Áh, dehogy, engem már nem csap be semmi, meg amúgy is ilyet még nem éreztem soha, pedig azért kettőt csak világra hoztam így vagy úgy. Telik az idő, inkább mégis menjünk a másik szobába, jobban esne ordítani, és itt alszanak a fiúk. Jobb lenne, ha így maradna… Gergő vizet melegít, fájásnál ordítok, jöjjön segíteni. Nem válogatom meg a szavaimat, és a hangerővel sem spórolok. Végül bekerülök a dézsába, és átadom magam a szülésnek. Újrahallom a meghatározó mondatait az eddigi vajúdásoknak, laza váll, laza száj, laza torok, engedd el. Amikor fáj, nagyon fáj. Hagyom. Amikor nem, rendezem magamban a gondolataimat, eseményeket, órára pillantok, figyelem magam és a babám.

Találtunk itthon muskotályzsálya-olajat. Andit nem érjük el. Ágit elérjük, mondja, hogy szóljunk, ha valamit ilyen távolról tud segíteni. Andit nem érjük el. Hisztizni akarok, azonnal legyen itt, és mi az, hogy nem érjük el? Aztán rájövök, erre most nincs mód, sem alkalom, más dolgom van, és most nincs itt senki, aki a lelkemet ápolgathatná. Gergő vizet melegít, készíti elő a cuccokat, reggelit ad a fiúknak a másik szobában. Egyedül vagyok, és élvezem. Figyelek, repülök, nem rendszeresek. Borogatást még így ne tegyünk, majd a végén, akkor kell a pihenés.

Gergő jön, engedi a meleg vizet, reflexből, nem kérem. Nem kérem?? Az nem lehet, próbáljuk újra. Tényleg nem kérem. Még nem tarthatunk ott, még el sem kezdődött, vagy mégis? Nagyon figyelek, összeszedem az összes dolgot, amit a kitolási szakról tudok, figyelem magamon a jeleket, és sorra kerülnek a pipák a tünetek elé. De lehet, hogy megint csak becsapom magam.

Egyszerre azon kapom magam, hogy majdnem alszom a hűvös vízben. Nincsenek fájások. Pihenek. Lehet, hogy vége, megint? Lehet, hogy ez a kitolás előtti pihenés? Nem tudom, nem is érdekel. Majd kiderül, úgysem rajtam múlik. Gergő áthozza Tivadart, kíváncsi a kicsi. Megbeszéljük, hogy jól vagyok, de most maradjon ott inkább. Gergőt kérem, hogy jöjjön vissza, amint tud.

Jönnek a fájások. Minden más, ordítok, mélyen… Kezd valami szivárogni is… Jön a baba, ez már tuti. Jön Gergő, mondom neki, hogy kitolunk. Nem igen hisz nekem szerintem, de együttműködik, teszi, amit kérek. Elérjük Andit. Jön, bár mondom, hogy kitolunk, és nem tervezek helyváltoztatást. Azért idenéz.

Ágit akarom, tele leszek gyűlölettel, hogy nem lehet itt. Gergő menti a helyzetet. Hívjuk Ágit, aki amint meghall, meglát, megerősíti, hogy tényleg mindjárt itt a baba. Valami rémesen fáj minden fájásnál, mintha szét akarnék szakadni. Első kérdésem Ágihoz, hogy mikor simul már el a méhszáj, mert ezzel múltkor, Tivadarnál gond volt. Ő simított el, és ez aggaszt. Azt feleli MOST. Nem értem, de nem is érdekel. Kéri, hogy nézzem meg, elérem-e a babám fejét. Hitetlenül állok a kérés előtt, de ha ő kéri, megteszem. Alig nyúlok be, és ott a kemény fejecske, hihetetlen élmény, hatalmas ajándék. Következő fájásnál nézzem meg, érzem-e a burkot. Újabb kompetenciámon kívüli feladat. De ha ő mondja, megnézem, és érzem, érzem a testemet, pontosan tudom, mit érzek, pedig sose tanultam… És mégis. Még mindig nagyon fáj… Repedjen már meg a burok.

Befut Andi. Reped a burok. Minden könnyebb. Minden eltávolodik. Nem tiszta a víz. Ági valami fontosat mond Gergőnek, hogy majd mit tegyen, ha kibújik a baba (első levegővétel előtt szívja le a száját és orrát egyszerre). Gátvédelemről beszélnek körülöttem, nem akarom. Andi pozícióváltásra biztat. Emlékeim szerint elzavarom, ne érjen hozzánk senki. Andi tényleg elmegy, de nem ezért, a törvények… Könnyű lélekkel engedem el.

Jön a baba. Fogom a fejét. Gergő kérdezi, merre lesz az arca. Senki nem tudja. Én sem, pedig fogom a kezemben, de ötletem sincs…

Megszületik. Fantasztikus. Gergő teszi a dolgát… Élvezem a babánkat. Kérdezem, hogy fiú-e vagy lány. Kiscsaj, hangzik a felelet Gergőtől. A hangja nyugodt, mint mindig, hihetetlen. Nem tudom, a lepény vagy a fiúk jönnek előbb.

Névválasztás, Johanna, Janka vagy Jázmin. Kérdezem a fiúkat. Egyik Johannát, másik Jankát mond. Ági meg szól, hogy az ugyanaz a név. Akkor eldőlt.

Vagyok, pihenek. Hívom Anyát: „Szia! Megszületett a kislányom!” „Miért csak most hívsz?” – mondja elcsukló hangon, és szerintem ő is érzi, hogy fura kérdés. „Mert eddig más dolgom volt.” – felelem mosolyogva. Jön, amint tud… Jó nekem…

R. I.

Olivér > > >
Tivadar születése anyaszemmel > > >
Tivadar születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.