igaz történetek szülésről, születésről

1098. nap: Nem tudom elhinni, hogy meg tudok szülni egy babát (Tivadar érkezése)

1098. nap: Nem tudom elhinni, hogy meg tudok szülni egy babát (Tivadar érkezése)

Minden karácsonyra készülődik, hideg, tél, és nekem nem is tudom, mióta késik. Olivér még szopizgat, soha nem is volt egy óraműpontos ciklusom, de valahogy mégis gyanús most ez a dolog Gergőnek is. Magas a pulzusom, folyton fázom. Húgoméknál belenyilall a mellembe egy ismerős, feszítő érzés… és felmerül bennem a kérdés, hogy mi van, ha nem csak késik?

Pár nappal később Gergő vesz tesztet. Én csak másnap reggel csinálnám meg, az a biztosabb, de férjem azt mondja, csináljam meg most, ha már itt van. Nyugodtnak tűnik, mintha biztos lenne benne, hogy negatív lesz, én is inkább arra fogadnék… Vécé, pisilés, és az a helyzet, hogy előbb jelent meg tesztcsík, mint a kontrollcsík… Elsötétül a világ, egyetlen dolog fogalmazódik meg bennem, SZÜLNI FOGOK! – és nem is készültem fel rá. Bementem, és egészen tényszerűen annyit mondtam, hogy pozitív. Elsötétült az arca… Nem így terveztük, és semmi, de semmi nem tűnt alkalmasnak erre a dologra, de tudtuk, ha mégis pozitív ez a teszt, akkor valahol minden alkalmas az új élet fogadására.

A karácsony eltelt, fárasztott és megterhelt, de úgy döntöttünk, hogy az ünnepekben még nem terheljük magunkat a helyzet megoldásával, ráérünk. Orvoshoz is csak utána mentem el. Első tervem az volt, hogy itt járok az SzTK-ba, és lesz, ami lesz, szülünk, ahogy alakul, és hiszek benne, hogy ahogy a baba is jött, amikor akart, a szülés is pont így fog menni… Már az első látogatáskor kiderült, hogy oda többet vissza nem… Következő útnak azt választottuk, hogy apósom keresett egy dokit a kórházban, ahol dolgozik. Amikor a doktornővel először találkoztunk, nagyon kedves, figyelmes és együttműködő volt. Megnyugodtunk. Jártunk vizsgálatra, tettük, amit kért.

A terhességgel minden rendben volt, de számomra mégis testileg és lelkileg nagyon megterhelő volt. Gergővel nagyon eltávolodtunk egymástól, és sokat dolgoztam azon, hogy ezt helyreállítsuk. Sikerült. Az élethelyzetünket tarkították anyagi és családon belüli egészségügyi kihívások, de a hasam nőtt, az idő telt, és ha nem is kezdtek elsimulni a dolgok látványosan, a hitem töretlen maradt abban, hogy ha tesszük a dolgunkat, a legjobb irányba fog haladni az életünk.

Hosszabb szünet után újabb látogatásunkat tettük a doktornőnél. Sejtettem, hogy ki fogok kapni a nagy szünet miatt, de gondoltam, ezen a dolgon is túl leszünk. Túl lettünk, de 32 hetes terhesen egyértelművé vált, hogy ha nem is az orvossal van gond, az biztos, hogy ez az egészségügy egyszerűen nem felel meg nekünk. Más út kell.

Pontosan tudtuk, hogy szembe kell nézzünk azzal, hogy mi tipikusan azok vagyunk, akiknek az otthonszülés a legmegfelelőbb út. A körülményeink viszont olyan könnyen térítettek eddig el minket ettől a lehetőségtől, hogy nem néztünk ezzel szembe. Most egyértelműen megmutatta magát, nem lehetett félretenni az útból. Pontosan tudtuk, merre induljunk, kihez forduljunk.

Az élet is nekünk kedvezett. Egy héttel később kezdődött egy infóhét, ami havonta van. Ott voltunk, és engem kicseréltek. A kép letisztult, az út egyenes lett, és már nem féltem többé a szüléstől, vagy inkább attól, hogy mi fog ott rám várni. Megerősödhettem abban is, hogy az előző császárom, ha nem is fölösleges, de elkerülhető lett volna.

Teltek a hetek, tettük a dolgunkat, és élveztük, hogy biztonságban érezzük magunkat. Merünk telefonálni, ha kérdésünk van, megnyugtatást és megoldást kapunk egyszerre.

Szüleimmel is sikerült a döntésünket annyira elfogadtatni, amennyire erre nekem szükségem volt. Ami az extra ajándék volt, hogy anyukám boldogan mondott igent arra, hogy a helyszínen vigyázzon Olivérre, és a közelünkben legyen.

A 37. hét betöltése után, valahogy az idő ólomlábakon kezdett vánszorogni. Időm többségét az ágyban töltöttem, semmire nem vágytam, csak arra, hogy ha még nem is szülök, legalább a hatékonyságomat visszakapjam. Persze, ez nem így működik… és abban, hogy ezzel megbékéljek, férjem és az ő mérhetetlen segítsége és támogatása rengeteget segített.

A 37. heti vizsgálaton még nem volt a helyén a baba. Egy héttel később sem. A következő héten már igen. HALADUNK!!!, de biztos, ami biztos, még elhangzott, hogy semmi nem utal arra, hogy a terminus előtt számítanunk kéne a baba érkezésére. Ez történt tizenhetedikén. A bábámmal – a bő hüvelyfolyásra való tekintettel – megbeszéltük, hogy párnapos fokhagymakúra következzen.

Ahogy komótosan gurultunk hazafele a vizsgálat után, száz méterrel előttünk egy autó pár szaltó után az árokban landolt. Azonnal megálltunk, Gergő telefonált, egyre többen megálltak, az események zajlottak, és éreztem, hogy hatnak rám… (Komoly személyi sérülés nem történt.) Egy óra múlva indultunk tovább.

Itthon ebéd, és be az ágyba. Folytonos keményedések, semmittevés, bizonytalanság. Kiborított. Egy ideig teret engedtem a durcásságomnak, amivel kora délután álomba durrogtam magam. Ébredés után tudtam, hogy ki kell zökkentsem magam. A tévéből elegem volt, olvasáshoz túl sok a saját gondolatom. A varrás jó megoldásnak tűnt. Napok óta szemeztem a szoba egy szabaddá vált sarkával, hogy azzal valamit kezdeni kéne, és széppé, hasznossá kéne tenni. Ébredés után megálmodom oda a szoptatósarkomat, egy babzsák párnával, szőnyeggel, polccal, faliszőnyeggel. Gergőt felküldöm a padlásra, pelyvajelentés céljából. Van egy zsák kölespelyva. Remek. Egy óra múlva már hatalmas szabott és szabatlan darab anyagok között ollóval a kezemben ülök a földön. Még egy óra, és kész a fotel. Kell majd még bele töltelék, de szép ott a sarokban, és a munkaterápia bevált, a kedvem is jobb.

Az esti készülődés során a fokhagyma is a helyére kerül, és valahogy azonnal azt érzem, hogy ez nem egészen azt a munkát végzi most, amit az egy hónappal ezelőtti kúra alkalmával. Szemet hunyok, elalszom. Az éjszaka nyugodtan telt. Öt után ébredek, és indulok a szokásos vécé felé vezető túrámra. Pisilés után azonban valami még folyik. Mindegy, volt ilyen máskor is. Megyek kezet mosni. Megint folyik… Nem érdekes, tuti csak a fokhagyma teszi a dolgát. Ballagok befelé, és hát muszáj lenne felmosni magam után… Előtte még veszek egy vastag pamutgatyát, akármi is jön belőlem, az sokat magába tud szívni… Kiveszem a fokhagymát, felmosok. Folyik.

Nem tudom ezt a helyzetet tovább egyedül elviselni, és inkább anyukámnak szólok, mert Gergőt nem akarom potyára kelteni, anyáék meg úgyis rögtön kelnének. Anya lejön velem. Törölközőt teszünk alám. Mély levegőt veszek, egy a szokásosnál erősebb keményedés jelentkezik. Eddig ilyesminek nyoma sem volt. Anya azonnal papírra veti az időpontot. Feleslegesnek érzem, úgyse szülünk ma… Hamarosan megint szusszanok, Anya azonnal kérdezi, hogy megint fáj? Mondom, hogy hát az túlzás, hogy fáj, de erős érzet, azt tuti… Felírja, nyolc perc telt el. Lelkemre köti, ha még kettő jön nyolc percre, akkor szóljak Gergőnek. Nem hiszek a szememnek, de jönnek, pontosan… Szólok…

Gergő annyit mond, hogy hívd fel a bábát. Telefonálok, ekkor hat óra van. A telefon túloldalán nyugodt hang, összeszedi magát, és fél óra múlva indul, ha nálam nem gyorsulnak az események nagyon, akkor egy óra múlva induljunk el, készüljünk össze nyugodtan. Gergőnek jelentek. Pár perc múlva előbújik. Kicsit zavar a ráérőssége, annak ellenére, hogy tudom, hogy igaza van, és hogy ez a nyugalom csodákat fog tenni, mint mindig. Természetesen én még minidig nem gondolom, hogy szülni fogok… Pedig már a törölközőben is komoly vízmennyiség van, és a kontrakciók már négy-öt percesre váltottak.

Fél nyolckor indulunk el, Anya, Olivér, Gergő, én. Süt a nap, élvezem. Nagyon melegre vágyom. Fájogatok, Anya írja. Haladunk Pest fele. Minden békés. Én is.

Megérkezünk, bemegyek, bábám megmutatja, hogy hol üljek le, és mondja, hogy akkor ő most átöltözik, mert azt hitte, még jobban rá fogunk érni, de jobbnak látja, ha felkészül. Hallom, hogy telefonál a másik bábának, akit szeretnék, hogy ott legyen. Neki is elmondja, hogy előrébb vagyunk, mint ahogy gondolta, induljon el ő is. Figyelem magamat, mit is vált ki belőlem a körülöttem zajló világ, és leginkább semmit. Gergő hozza-viszi a cuccokat a bába utasításainak megfelelően. Aggódom, hogy minden meg van-e. Nem találják az olajakat. Sikerül megmondanom.

Következő kép az, hogy elképesztő erős kontrakciók alatt szorítom Gergő kezét. Egy nagyon brutális, nyilalló fájás után megkérdezem a bábát, hogy nincs-e veszélye a hegszétválásnak. Annyit mond, hogy nem lát aggodalomra okot, de ha én aggódom, akkor megvizsgál. Kérem, hogy vizsgáljon meg (és közben minden erőmmel próbálom elnyomni magamban előző szülésem egyik borzalmas alakját, aki alacsony fájdalomküszöbömről biztosított). Megteszi, utána megmutatja, mit tapasztalt. Engem ez megnyugtat.

Ekkor végre van valami, amiről úgy gondolom, hogy jólesne. Beülnék a kádba. Elkezdik előkészíteni a fürdőt. Azt hiszem, közben már borogatjuk a hasamat, és masszírozza a bába a hátamat. Gergő készíti a kádat, de ordítok neki, mert érzem, hogy jön egy fájás, kell a keze. Jön. Utána már megyünk is együtt a fürdőbe. Jólesik a víz hullámzása. Valami kezd megváltozni.

Két síkon figyelem az eseményeket. Próbálom felmérni, hogy hol is tarthatunk az információs héten tanultak alapján. Ettől bűntudatom van, nem kéne nekem most ezzel törődni…

Másfelől azért szenvedek, vagy már nem? Jó a hullámzás, jönnek a kontrakciók, de hirtelen minden más lett. Az eseményeket tárgyilagosan követő felem megállapítja, hogy felszabadult az endorfin, tehát elsimult a méhnyak, és innentől gyorsulnak fel az események, és már könnyebb lesz, de ezért a gondolatért még most is leszidom magam. De közben hullámzik a víz, de most már zárjuk el. MOST, MOST!

Van egy pillanat, amikor felismerem, hogy minden kontrakciónak van egy frekvenciája, vagy inkább dallama, amit ha követek, akkor kifejezetten élvezetes minden. Gergőnek mondom is, hogy jólesett ez a fájás, és hogy jól vagyok. Érzem, hogy nem vagyok egészen magamnál, de hagyom. Minden kontrakciónál keresem a dallamot, és meg is találom, és hagyom, hogy jöjjön. Fokozódnak a fájások, és a hangerő is.

Kiszállok a kádból. Egyfolytában azt mondogatom, hogy jól vagyok. Meg hogy jólesett! Aztán fájások alatt operaénekeseket meghazudtolóan engedem szabadjára a hangomat. Valami azonban el kezd változni, már nem tudom annyira jól koordinálni a hangot a fájások alatt, egyre inkább torokból jön, mert a fejemmel tudom, hogy segít, és még mindig segít, de már nem annyit. Hányingerem van, pedig nem is ettem, kakilni kell.

És megint bejönnek az iskolás gondolatok, hogy elérünk a következő fordulópontig, ami a kitolási szakaszt jelzi. Látom, hogy a bábáim is készülődnek a baba fogadására (valamikor, amikor a kádban voltam, megérkezett a másik bába is, és talán csak annyit mondtam neki, hogy már nagyon jól vagyok… De nem biztos). Kimondom hangosan, hogy kakilnom kell, erre azt a választ kapom, hogy számítottak rá, hogy ez is eljön hamarosan.

Én egészen pánikba esem. Fáradtnak érzem magam, nem tudom elhinni, hogy meg tudok szülni egy babát, és félek, nagyon félek. Két bába a két oldalamon, Gergő talán valahol máshol a szobában. Valaki azt mondja, hogy nem baj, hogy fáradt vagyok, lesz erőm, amikor lennie kell. A pánik nem múlik. Fájások vagy nyomás inger, nem tudom, semmit nem tudok.

Az elmúlt időszak tökéletességének nyoma sincs. Tanácstalan vagyok. A bábám azt mondja, hogy megvizsgálna. Természetesen rábólintok, de nem érdekel, mit tapasztal. Furcsa szürkeség szalad át a bábám arcán, nem tudom, mit jelenthet. Annyit mond, hogy hoz nekem homeós bogyót. Arra is rábólintok. Egyetlen egy dolog miatt zavar, hogy utána nem ihatok tíz percig, ami nagyon nem esik jól. Rengeteget iszom. Gergő folyamatosan csinálja nekem a terhesség alatt is sokat igényelt teát. És most nem ihatok tíz percig.

Az események valahogy elfújták a pánikot, nem kell szüljek, most még nem. Újra az ágyon vajúdok, fogynak a golyók a számból, és úgy döntök, megint elmegyek a kádba. Hamar megint a kádban találom magam, és jólesik. És megint kezd kellemessé válni minden. Ettől megkönnyebbülök. Kiszállok a kádból.

Ülök a kanapén, énekelek, táncolok, már szövege is van a dallamoknak. Rendszeresen visszatérő taktus a laza-puha szavak ritmusos ismételgetése. Van, hogy ennél sokkal hosszabb önmegerősítéseket mondok, az anyaságról, a szülésről, bármiről, hogy erősítsem magam. Csak mondom, ami jön. Nézem a képet a falon, a kanyargó vonalakat, az anyát, a színeket, és élvezem, ami zajlik. És lelkesen mondom Gergőnek, hogy élvezem.

Hallom, hogy Anya és Olivér megint visszajöttek. Szólok, hogy ne engedjék be Olivért, mert valahogy feldereng bennem, hogy az előző holtpontnál is benn volt, és lehet, hogy köze volt a kizökkenésemnek a megjelenéséhez, bár ezt akkor nem vettem észre, de nem akartam kockáztatni.

Nem sokkal később azért mégis megint változni kezdett minden. De most nem pánikoltam már be, olyan természetes volt, hogy nyomásingerek kezdenek lenni, de az endorfinnak megint nyoma sincs, és én vergődöm, hánykolódom a kanapén. Eljön egy pillanat, amikor nyomdafestéket nem tűrő éhségem tényét közlöm a segítőimmel. Ági mondja, hogy akkor egyek, és anyósom nagyon finom szilvássüteményéből hoz nekem. Kapok két falatot, és nagyon jólesik, testileg és lelkileg is. Meg is fogalmazom, hogy most olyan, mintha egy kicsit ő is itt lenne. Ez a momentum megint hoz valami változást magával.

A vergődés folytatódik, de már valahogy kezdem látni valami értelmét. Megint készülődés. Közben a bábám minden fájás alatt, után figyel, nagyon. Egyszer csak azt mondja, hogy meg kell vizsgáljon, mert jött pár csepp vér. Ennek több okból sem örülök, de természetesen nem ellenkezem. A vizsgálat alatt már nem vagyok ennyire együttműködő. Kiderült, hogy amitől tartott, az most bebizonyosodott, miszerint a méhszáj nem simult el teljesen, és a következő fájás alatt ezt muszáj rendeznie. Rettenetes percek jönnek, nagyon nehezen viselem a beavatkozást, de sikerül, túl vagyunk rajta.

Javasolják, hogy próbáljam ki a szülőszéket. Kényelmes, és jól érzem magam rajta, egyetlen egy probléma, hogy a szívhang nem igazán megfelelően jön vissza egy-egy fájás után jobb, ha hanyatt fekszem. Nem érzem megnyugtatónak a helyzetet, mondják, hogy minden fájás után engedjem vissza a babát, amennyire akar, és hogy ne nyomjak tovább, mint ahogy jön. Az iskolás agyam azonnal kapcsol, és tudom, hogy nyilván a köldökzsinórt a pici nyakán sejtik. Teszem, amit mondanak, és bízom bennük. Egy-két kontrakció után komoly feladat a szívhang megtalálása, kellemetlen pillanatok ezek, de nyugodtnak tűnnek: „Ilyenkor már nehéz megtalálni.”

Nyomunk, pihenünk, bíztatnak, haladunk, ez sokszor ismétlődik. Nem érzem terhesnek a dolgot. Csinálom. A bábám felajánlja, hogy tegyem oda a kezem, hogy érezzem, mi történik. Nincs kedvem. Pár tolással később ez megint felmerül, és akkor az számomra olyan ellentmondást nem tűrő javaslat volt, így teljesítettem. És ott volt a pici hajas feje. Hihetetlen érzés volt, leírhatatlan. Valószínű ez a tapasztalat adott annyi erőt, hogy a következő kontrakciónál meg is lett a baba, és ezt nyilván a tapasztalt bába sejtette.

A gátat profin védték, kis repedés, de említésre sem érdemes. Baba kinn van, meseszép, csak éppen még levegőt nem akar venni, az egyik bába leszívja szájjal, a másik a szívét nézi, szívhang jó. Nyekeregni már kezd, de még mindig dolgozik vele a bába, hogy rendesen felsírjon. Megtörténik, és így már a hasamra kerülhet, és próbálom felfogni, hogy meg tudtam szülni a babát. Állítólag nagyon nagy… Hát szerintem nagyon pici, de kit érdekel.

Bejön anyukám és a nagyfiam is. Olivér megállapítja, hogy „kinn”, majd közelebb jön, és hozzáteszi, hogy „hangos, kakis”, és megsimogatja. Felejthetetlen, ahogy csillognak a szemei.

Azt hiszem, hogy még mielőtt ők bejöttek, a következő kontrakciónál a lepény csak úgy kicsusszant, és még a bábát is meglepte ezzel. Megmutogatja, mi merre, és hogyan működött. Nem érdekel, de azért igyekszem figyelni. Kérdezgetem, hogy velem minden rendben van-e, nem vérzek-e jobban, mint kéne, és a nagyon megnyugtató válaszok ellenére ezt még sokszor megkérdezem.

Tivadar megtalálja a cicit, minden remek, Gergő fotókat készít, én meg utálom a vakut, de hagyom. Hamarosan én elmegyek megfürdeni, többiek kinn elpakolnak. A fürdés nagyon kimerít. Aggódom megint a vérmennyiség miatt. Ismét megnyugtatnak. Mikor kimegyek, Tivadar a már összecsukott kanapén békésen vár engem. Ő cicizni kezd, én meg enni kérek, és még enni és inni és még és még.

Békés pár óra következik, majd lassacskán összepakolunk, és hazainduláshoz készülődünk. Már csak én nem vagyok a kocsiban. Nagyon szédülök, a bábám hozza a széket mellettem, és talán háromszor ülök le útközben. Még mindig megkérdezem, hogy aggodalom nélkül enged-e haza, és próbál igazán biztosítani arról, hogy abszolút úgy vagyok, ahogy kell. Megkérdezi, hogy bejönni vagy most elmenni könnyebb. Egyértelmű hogy bejönni. Ez meglepi, de én nagyon gyengének érzem magam, zúg a fülem, de menni akarok haza.

Kiérek a kocsiba, elbúcsúzunk, és a telerakott kocsiban már eggyel többen megyünk hazafele, mint ahányan jöttünk. (Nagyon fááááááj a torkom.)

…Vissza a jelenbe. Tivadar jelenleg a három órát alvó nagykönyvi baba, most is itt alszik mellettem. Olivér oda van érte, bár néha elkedvetleníti, hogy az Öcsi nem játszik még. Gyerekorvos nagyon rendes volt, a mienk épp szabin van, így a másik jött, és intéz mindent, nagyon együttműködő, a védőnő is. Minden remek felénk. A tejem, a szopási kedv bőséges, és az élet mosolygós. Komoly önfegyelem az ágyban maradnom, de ma is megerősítést kaptam a bábámtól, hogy egy hétig szigorúan ágy, utána meg még egy hétig lakásfogság. Hiányozni fognak a doulák, pedig hamarosan lezárul a szoros együttműködésünk szükségessége. Csoda, amit tőlük, általuk kaptam ebben a hat hétben.

Anyukámék hozzáállása a szülésemhez 180 fokos fordulatot vett, Anya nagyon büszke rám, és pontosan tudja, hogy kórházban esélyem sem lett volna. Apukám is máshogy áll a dolgokhoz.

Szinte már tökéletesen jól vagyok, gátamat már nem is érzem. Szeretnék főzni, sétálni, takarítani… Hát ez van.

R. I.

Olivér > > >
Tivadar születése apaszemmel > > >
Johanna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.