igaz történetek szülésről, születésről

1007. nap: Itt az egyik, itt a másik (Zalán és Bendegúz születése)

1007. nap: Itt az egyik, itt a másik (Zalán és Bendegúz születése)

Három szülésem közül a legkönnyebb az ikrek világrahozatala volt. Zalán és Bendegúz ötödikén születtek.

Amikor egyértelművé vált, hogy újra várandós vagyok, persze nagyon örültem, mert már egy ideje szerettünk volna testvért Nimródnak, de pár héten belül éreztem, hogy most valahogy nagyon „intenzíven” vagyok várandós. Még vicceltünk is Gáborral, hogy lehet, hogy ikrek, de nem gondoltuk komolyan. A tízedik hét környékén mentem először a nőgyógyászomhoz, akinek szintén elsütöttem viccből, hogy lehet, hogy ikrek, mert már most nő a hasam, aztán ő meg is mutatta az ultrahangon: „Itt az egyik, itt a másik. Még körülnézek egy kicsit.” – „Mi???” Többen nem lakoztak a pocakomban, de a viccet félretéve, ez volt életem egyik legkülönlegesebb pillanata. Várandósnak lenni mindig különleges, de amikor ikreket vártam, végig extra különlegesnek éreztem magam, és ebből az érzésből még mindig maradt.

Mindkét korábbi terhességemet jóval túlhordtam, így számítottam rá, hogy ők sem lesznek koraszülöttek, pedig nem feküdtem, tettem a dolgom itthon, kertészkedtem, sétáltam, játszottam Nimróddal stb. Az utolsó hetekben azért már kezdett sok lenni a szervezetemnek a teher, mert folyamatosan náthás voltam, egyszerűen nem tudtam kilábalni belőle, de éreztem, hogy a szülés után magától el fog múlni. Így is lett.

Előzőleg már kétszer otthon szültem, most sem tudtam máshogy elképzelni. Azért felmerült a lehetősége, hogy ikrekkel talán kórházba kellene menni, de mivel minden rendben volt, és amúgy könnyen szülök, maradtam otthon. A 36. héten voltam az utolsó vizsgálaton. Akkor már az volt a diagnózis, hogy bármikor és valószínűleg gyorsan szülhetek, mert nagyon fel volt puhulva a méhszáj. Még nem vagyok kész semmivel! Gyorsan nekiálltam, előszedtem a babaruhákat, a kiságyat. Végül nem késtem el semmivel, mert Zalán és Bendegúz 39 hétig élvezték méhem vendégszeretetét.

Hétfői nap volt. Nimród is hétfőn született… Épp előző nap vitte el Tünde mama Nimródot egy hétre magához nyaralni. Akkor este ültünk kint a hintaágyon, a teraszon, és arra gondoltam, hogy most lenne jó szülni. Minden körülmény ideális. Nimród is nagyon várta már a tesókákat. Állandóan reklamálta, hogy mikor jönnek már ki, máskor meg be akart mászni hozzájuk a számon keresztül. Mondtam is neki, amikor elment, hogy mire hazajön, már lehet, hogy lesznek tesókák. „Jó!”

Hajnali ötkor arra ébredtem, hogy elment a magzatvíz. Végre! Gyorsan rendet raktam, és figyeltem magam, hogy mikor szóljak Áginak. Felkeltettem Gábort is, hogy készüljön, ő persze morgott, hogy pont most kell szülni. Hatkor felhívtam Ágit, hogy ma számítson rám, ő azt mondta, hogy sejtette, hogy így lesz. Hétkor kezdődtek a fájások, az első intenzív fájdalomnál telefonáltam újra: „Induljatok!”

Valahogy nagyon tudatos voltam végig, miközben nagyon figyeltem belülre, azt is tudtam, hogy mi történik körülöttem. Nem tűrtem magamon a ruhát, csak egy trikóban voltam. Párpercenként jöttek a fájások, általában álltam a kiságyba kapaszkodva, rugóztam és hintáztam. A fájások között semmit nem éreztem, pihentem. Éreztem, hogy minden rendben lesz, pedig volt rizikó, hogy még az első kibújása előtt odaérjenek a segítők.

Fél kilencre megérkeztek öten. Egyből a helyére került minden, mindenki tette a dolgát úgy, hogy engem semmi nem zavart. Biztonságban vagyok. Valami ősi ösztön öntött el, hogy ez így jó, nők között lenni szülés közben, akárhányan vannak, és nem is ismertem mindenkit, jó volt, ahogy körülvettek.

Ági megvizsgált. Valami ilyesmit mondott: „Ott tartasz, ahogy kinézel.” Én is éreztem, hogy jól halad a dolog. Nimród születésénél elakadt a tágulás, ezért korábban féltem ettől, hogy újra bekövetkezik. De végig gondoltam rá, ahogy tágul a méhszájam, nagyra és gyorsan. Nem akartam sokáig elhúzni, mert a nátha miatt nem voltam jó kondiban. Kaptam a jó kis forró borogatásokat, ez nagyon jól ellazított, és csillapította a fájdalmat. Mindig megnyugtatott, amikor Ági megvizsgált, és megint nagyobb lett a méhszáj. Sokszor meghallgatta a gyerekek szívét is, és megnyugtatott, hogy jól vannak. Szinte végig előttem volt, sokszor rátámaszkodtam vagy ráborultam, olyan közel került hozzám, ahogy anyámat szerettem volna ilyen közel érezni magamhoz.

Gábor is ott volt. Őszintén szólva, nekem elég lett volna, hogy körülvesznek a női segítők, inkább miatta döntöttünk így, hogy legyen ott. Egyrészt mert ott akart lenni, másrészt meg talán számít a gyerekkel való kapcsolatában, hogy tanúja volt a születésének. De szegény Gábor nem tudott magával mit kezdeni, főleg miután megérkeztek a segítők. Addig még próbált hasznos lenni, kérdezgetett, hogy mit csináljon. Aztán állt velem szemben a szekrény előtt, miközben éppen fájásom volt, arcán a teljes tanácstalanság, annyira vicces volt. A szünetben kértem, hogy üljön mögém az ágyra, és tartson, mert guggoltam fájás közben. De nem tartott jól, inkább előre dőltem Ágira, aki előttem térdelt, figyelt és masszírozta a gátamat.

Nagyon hamar éreztem, hogy ezek már tolófájások. Máris? De hát csak most kezdődött, és alig történt valami. Talán a harmadikra ki is nyomtam Zalán fejét, most nem volt az a csípő, égő érzés, mint amikor Nimród feje született meg, alig fájt. Azt hiszem, guggolva, előrehajolva szültem, miközben Ági alattam volt. Zalán teste még bennem volt, de már sírdogált. A következő nyomásra megszületett a teste.

Minden jelenlévő valahogy ellágyult ebben a fantasztikus pillanatban. Felfeküdtem az ágyra, és megölelgethettem Zalánt, aki csupa máz volt. Pedig korábban azt mondta Ági, hogy gyorsan kell cselekedni a másik baba miatt, és nem lesz erre lehetőség. Másik Ági mellettem ült az ágyon, és olyan volt, mint egy jó testvér.

Miközben Zalánban gyönyörködtem, Ági kereste bennem Bendegúzt. Próbált magzatburkot repeszteni, de nem sikerült egyből, ez eléggé fájdalmas volt, át is adtam Zalánt valakinek. Eközben sikerült a burokrepesztés, elfolyt a másik magzatvíz is. Ági Bendegúz lábát tudta elkapni, valószínűleg elfordult, ahogy Zalán kijött. Ez nem volt spontán születés, tulajdonképpen kihúzta belőlem Bendegúzt 12 perccel Zalán után.

Nem sírt és szürkés színe volt. Akkor eszembe se jutott, hogy baj lehet, de így visszagondolva, ijesztő jelenet volt. Lefektették és lélegeztették, Ági mondta, hogy ver a szíve, mindannyian együtt aggódtunk. Aztán végre felsírt, és megkaptam őt is. Ági mondta: „Ha tudtam volna, hogy Bendegúz a neve, nem izgulok.”2

Mindketten szopiztak, és egymást nézték. Ez megint egy olyan pillanat, amiért érdemes élni, a kezemben két kicsi, gyönyörű élettel, akik most már mindig az életünk részei lesznek. Együtt feküdtünk négyen az ágyban Papával nyugalomban, nem zavart senki, nem várt ránk semmilyen feladat vagy vizsgálat, nem kellett sehova menni. Csak MI voltunk.

Zalán arca komoly volt, mint egy öreg bölcsé, Bendegúz arckifejezése már akkor is huncut volt, már akkor megmutatkozott a jellemük: Zalán nyugodtabb, türelmesebb, Bendegúz akaratosabb, hangosabb, igazi huncut.

Hamarosan megszülettek a méhlepények, vagyis egy nagy, mert összenőttek. Ági megvizsgálta, azt mondta, megint volt egy fantomiker, hárman indultak… Hűha, néztünk egymásra Gáborral, vigyáznunk kell…  A méhlepényt Gábor elásta a kertbe, ahova ősszel egy fűzfát ültettünk.

A segítők rendbe tettek minket, gyerekek bebugyolálva, én letörölve, szennyes elpakolva, aztán kimentek, és ennivalót csináltak maguknak. Olyan vidám hangulat volt, mint egy pikniken vagy egy bulin. Csak Nimród hiányzott, minél előbb meg akartam vele osztani a hírt, hogy megszülettek a tesókái. Ennek is eljött az ideje.

Én nagyon felszabadult voltam, hogy ilyen gyors és könnyű volt a szülés, úgy éreztem magam, mint aki egy hőstettet vitt véghez. Alul nem történt semmilyen sérülés, nem fájt semmim. Végre megnyugodhatott mindenki, aki félt, hogy nem lesz szerencsés kimenetel.

M. A.

Lara > > >
Nimród > > >
Zétény > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.