Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1573. nap: A teljesség, a béke (Sára születése)

1573. nap: A teljesség, a béke (Sára születése)

Megjelent: 2015. jan. 25.

Milyen furcsa érzés: járok a vizsgálatokra időnként az ismerős doktornőnél, akinél már szültem… végül is rendben volt a kórházi szülés… meghitt volt… sikerült elérnem, hogy ne bámuljanak közben orvostanhallgatók a főosztályvezetőnek intézett néhány levelemnek köszönhetően… és az a szülőágy is bírható volt… a több mint egyórás kitolással… szóval járok… teszem a dolgom… készülök a szülésre… már a szülésznővel is megismerkedünk… igen, de jó… szereti a homeopátiát…

Csak valami nem stimmel. Nem tudom, mi. Belül… Nem vagyok békében a hellyel. Nem a kórházzal van a baj, az állítólag a legalternatívabb kórház, hanem, hogy én… talán… otthon… nem, de nem merem mégsem, ne is gondoljunk rá, mondom magamnak, amikor felmerül. Hiszen az nem biztonságos, mindenhol halljuk.

De a lelkem feszült. Telnek a hetek… 36., 37., 38. hét… egyszer csak nem bírom tovább a feszültséget, úgy érzem, szétrobbanok. Felkeresek egy idősebb asszonyt, nagymamám lehetne… akiben bízom… pár nap múlva, kedden elmegyek hozzá… és segít… hogy kimondjam magamnak, hogy tulajdonképpen legbelül mit szeretnék… hogy otthon szeretném… és csendben… egyszerűségben… és azt szeretném most, hogy ne legyen ott szinte senki… Milyen nehéz most is időnként, hét év távlatából írom, még mindig, nemcsak meghallani, de ki is mondani azt a legbelső szót.

A beszélgetésünk után, délután öt órakor, ahogy eljövök tőle, meghoztam a döntést: másnap felhívom Ágit, egyáltalán vállalná-e, hogy csak a vajúdásra velem lesz, hiszen négy éve jártunk csak a szülésfelkészítőre. De ha a lelkem kérdezem, csak őt tudnám most elviselni a szülés körül. Megyek haza… megnyugodtam… robog a vonat vidékre… és egyszer csak érzem, hogy húzódik… és megint… otthon hamar elalszom, és az éjszaka közepén felébredek, és a húzó érzés csak jön… egyre erősebb… nem tudok aludni… félek… nem hittem volna, hogy ilyen hamar jön… lélegzéssel sikerül csak visszaaludnom.

Másnap reggel folytatódik, hívom Ágit, megbeszéljük, jön. Menjünk be Pestre, a kis fabódéba a távoli család kertjének a végében, mert nekem az pont tetszik szülésre… amikor elgondoltam, így gondoltam el a biztonságot… és most hirtelen meghoztam a döntést, és jött ez a lehetőség. Bemegyünk, a családnak nincs sok választása. Szülni jöttünk, ha tetszik, ha nem, segítsenek, álljanak most mellém. Elmagyarázom nekik, hogy közel van a kórház, de vajúdni jó lenne itt. Aranyosak, félnek. Hogy ugye bemegyünk majd a kórházba. Mondom, igen. És úgy is gondolom.

Szerda éjjel meditálunk Lacival. Hogy mi lenne igazán jó. Arra jutunk, hogy csak be kéne menni a kitolási szakban a kórházba.

Rengeteg kamillateát iszom, és jó, hogy tudok éjjel aludni. Csütörtökön igazán délben kettőkor indul intenzívebbre az egész. Már nem megyünk ki a kis bódéból. Doktornőnek telefon a kórházba, hogy mi van, mondja, jó lenne, ha indulnánk… ő tart attól, hogy nem érünk be. Mondom neki, minden rendben van, nem érzem, hogy indulnom kéne. Még az aggodalmaskodó szülésznőt is meg kell nyugtatni. Van egy humora a helyzetnek. Még nevetek.

Egy kis idő elteltével már nem nevetek. Zuhanyozni esik jól. A víz alatt látom, hogy rendesen jön a véres nyák… ismét elfog a bizonytalanság: biztos, hogy be szeretnék menni? Olyan gyönyörűen folyik ez az egész itt, nincs indíttatásom bemenni. A zuhany alatt felhívom az idős asszonyt: emlékszem, ahogy mondja: „végül is szereted azt a doktornőt…” így van… szeretem… tehát eldöntöttem, bemegyek és kész.

Jövök ki a zuhanyból, hogy felöltözzek, hogy indulunk… vér csöpög, kis tócsák alattam… és… jön… éles, feszítő… igazi… ki kell menni a szabad levegőre… kint már fent van a telihold, Laci nyakába kapaszkodva táncolom át ezt az összehúzódást… hold, Laci, én, tánc, sötétség… Bemegyünk… érzem, nem megyek már sehova… hívom Ágit… kutyát sétáltat, mondja, indul akkor… és ekkor jön egy akkora összehúzódás, hogy előrebukom az ágyra tett párnákra… kiabálni kell… de jó… nagyon jó… akkora erő… aztán szünet… „Hozd az olajakat…”

Laci elindul az olajok felé… újabb erő… feszítő nyomás… hopp… víz jön… „Gyere!” – kiabálom… „Ez már a baba…” Azt mondja: „Dehogy a baba… pisi…” „De… ez a baba… nincs idő olajakra…” még néhány erős húzódás… és szinte alig nyomok… kiengedem… közben két nagy húzódás között telefon Áginak: „Ági, mit csináljak… jön a baba…” kiáltom… mintha valami olyat mond, hogy „próbáld visszatartani”, vagy ilyesmi… mondom, nem tudom… ekkor csak azt mondja: „Takarjátok be a babát!”

Nyugodt a hangja… és a következővel kicsusszan… sír… hangosan a baba. Laci épp hogy elkapja. Rám teszi… még nem eszméltem fel az egészből. Megjönnek Ágiék. Megnézzük. Kislány. Szopik. Várunk a lepény születésére. Megszületik. Nincs erőm elmenni zuhanyozni. Lefekszem az ágyra, Sárát magam mellé veszem, valaki betakar, Sára szopik. A teljesség, a béke… semmihez sem tudom hasonlítani, amit érzek… és kislány, csak most fogom fel… a női vonal…

Ági lassan szedelőzködik, hogy akkor megy. Ránézek: …Ismeretlen, itthoni, nincs kórházi segítség, mi van, ha stb., stb., még nem született kisbabám otthon… ilyen gondolatok… „Félek” – mondom Áginak. És ő erre valami olyat csinál, amire azóta is sokszor gondolok. Nem kezd el nyugtatgatni. És talán arra sem emlékszem, hogy valóban elmosolyodott volna. Csak arra emlékszem, hogy a lénye mosolygott. Nem elfogadta azt, hogy féltem, hanem rámosolygott az egészre… olyan volt, mintha egy ismerőst üdvözölt volna egyszerűen, kedvesen. Megcsókolta a homlokom, és elmentek.