igaz történetek szülésről, születésről

425. nap: Szinte otthon ‒ Első gyermekem születése

Megjelent: 2011. dec. 4.

Ha ironikus akarok lenni, akkor azt kell mondjam, szinte otthon született meg az első gyermekem.

Amikor várandós lettem, felkerestem Ágit. Addigra már egyértelművé vált, hogy meglévő cukorbetegségem miatt inzulint kell kapjak a várandósság idejére, és mindezt megbeszélve arra jutott Ági, hogy jobb, ha ilyen helyzetben nem otthon szülök. Ági tehát nem vállalt, mely szakmai döntését teljes mértékben elfogadtam.

Így hát maradt a kórház. Annak is a legkórházabbika, az I. Női Klinika, mert a diabetológusom is azon klinika belgyógyászatán dolgozott, és azt mondta, hogy ha nem annál a szülészorvosnál szülök, akivel ő munkakapcsolatban van a nőgyógyászatról, és akiben ő megbízik, akkor nem vállal engem tovább. Itt épeszű ember elbúcsúzott volna egy ilyen orvostól, de én maradtam, mert fontosabbnak éreztem a jó gondozást a kilenc hónap idejére, hogy egészségesen jöjjünk ki mind a ketten a végén, mint magát a szülést. A diabetológussal egyébként a mai napig jó viszonyban vagyok, és sokat köszönhetek neki, de ma már máshogy döntenék.

Elfogadtam hát, hogy jó kezekben leszek a szülészorvosnál is, aki emberileg valóban szimpatikus volt, szakmailag pedig kifogástalan, csak éppen nem a bábaság volt a szakmája. Nagyon odafigyelt, hogy mindent a szakmai protokoll szerint csináljon (nem véletlen, nem sokkal később ő lett a klinika vezetője), még azt is, hogy inzulinosoknak egy hónappal a szülés várható ideje előtt be kell feküdniük, hogy szem előtt legyenek. Hát én meg hittem neki, hogy erre szükség is van.

Így hát egy hónapot eltöltöttem a klinikán, ezalatt az idő alatt ismerőssé vált a hely, közben szobatársak jöttek-mentek, babák születtek és haltak meg, átéltem várakozást, örömöt, elkeseredést, aggódást, gyászt. Mindent, ami körülöttem akarva-akaratlanul is jelen volt.

Aztán eljött a szülés napja. Az én babám születésének napja! Az én szülésem napja! Nem valamelyik szobatársamé vagy akárkié a terhesosztályról.

Hajnalban kezdődött. Körülöttem hárman aludtak, és érthetetlen volt számomra, hogy hogyan is lehet ez, mikor itt egy nagy dolog történik éppen.

Aztán reggel hét körül csapódott az ajtó, jött a szokásos takarítónéni, kezdődött a nap, megjöttek a munkába az orvosok, és én meg inkább elvonultam egy folyosóra, hogy ne is tudjanak rólam, bár a szobatársak már nagyon izgultak, hogy szólnom kéne a nővéreknek.

Összepakoltam egy kis innivalót, papírokat stb., aztán amikor már nagyon sűrűn és egyértelműen jöttek a kontrakciók, akkor szóltam, és lementünk a szülőszobára. Csak úgy, mintha egy nagy lakásban lementem volna egy emeletet, nem is kellett kilépjek az ajtón. Szinte otthon…

Hívtam a párom, hogy jöjjön. Aztán jött a szokásos rutin, majd egy valamilyen színű egyszemélyes szoba, majd sok-sok ember, vizsgálás, CTG, infúzió, fekvés, könyöklés, gátmetszés, minden, ami dukál.

A babát sajnos rögtön elvitték (ez is a cukrosprotokoll része, pedig nem volt semmi baja), a méhlepényre kaptam 15 percet, de mivel nem született meg ez alatt, így altatásban kiszedték.

Mire felébredtem, körülöttem sehol senki, egyedül feküdtem a valamilyen színű szobában szépen betakargatva, semmi nyoma szülésnek, és mintha sose vártam volna gyereket, egyszer csak nem volt bennem, de kint sem…

Pár óra múlva már találkoztunk a nagy rengetegben, és onnantól kezdve már együtt maradtunk.

J. N.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.