874. nap: Az első – kisfiam

Gyönyörű, problémamentes várandóság volt, tényleg meseszerűen zajlott minden: esküvő, nászút, első gondolatra fogantatás. Úgy a nyolcadik hónapig gond nélkül dolgoztam, majd egy kicsit több pihenésre volt szükségem. Úgy terveztem, hogy egy alternatív, szüléspárti kórházban fogom megszülni gyermekem. Ennek megfelelően találtam orvost, akihez majd’ kilenc hónapon át jártam gondozásra. A kismamajógán megismerkedtem egy dúlával, aki szívesen vállalta, hogy velem lesz a szülésnél. Úgy gondoltam, mindent sikerült elrendezni.

Egy téli napon a délelőtti orvosi vizsgálaton a terminus előtt pár nappal orvosom azt mondta, hogy akár még egy hét is eltelhet a baba születéséig. Kicsit csalódott voltam, de ám legyen, akkor még egy hét. A napot eseménytelenül töltöttem, szinte egész nap az ágyban voltam, nem volt semmihez se kedvem. Még enni is alig ettem.

Este viszont elkezdődtek a fájások, hihetetlen sűrűséggel. Bementünk a kórházba, megvizsgáltak, és azt mondták, hogy ugyanaz a helyzet, mint délelőtt, menjek haza nyugodtan. Hát biztos ők tudják, akkor ez még nem a szülés.

Hazamentünk, férjem lefeküdt aludni, én meg csak róttam a köröket a lakásban, ki-be másztam a kádba, talán néha egy-egy percre elszenderedtem a háromperces fájások között. Vajúdtam, de nem tudtam róla.

Reggel mondtam a férjemnek, hogy menjünk be gyorsan a kórházba, mert már nem bírom. Beestem, alig bírtam a szülésznőnek elmondani, hogy mi a helyzet, a dúla elindult, orvosom éppen megkezdte a műszakot. Reggel hétkor azt mondták, hogy négy ujj a tágulás, és két óra múlva meglesz a baba. Ó, micsoda boldogság!

A kórházban haladgattak a dolgok, de az orvos azt mondta, hogy kicsit lassabban megy minden, mint ahogy kellene. Végül bekötöttek oxitocint, fektettek így-úgy, oldalamra, hátamra. Néha még állhattam is.

Aztán az egyik vizsgálat során elfolyt a magzatvíz, állítólag nagyon mekóniumos volt (én nem láttam, csak a férjem), majd azt mondták, hogy romlik a baba szívhangja. És hiába tűnt el a méhszáj, kisfiam nem jött le (állítólag), és a császármetszést javasolták. Fáradt voltam, megijedtem, nem vitatkoztam.

Műtét, csalódás, szomorúság. Jött a szülés utáni depresszió, millió könyv és néhány csoportfoglalkozás a szülés feldolgozására, és kisfiam éveken át tartó kezelése.

Egy dolgot viszont már nagyon hamar tudtam, hogy még egyszer meg szeretném próbálni.

K. G.

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1473. nap: Hanna Hollandiában – szülni, születni tanulni
• 1863. nap: Engem ott és akkor megerőszakoltak (Léni születése)
• 1090. nap. Kórház? Orvos? Köszönöm, nem kérek többet a jóból, a biztonságból
• 1730. nap: „Itt fáj, ITT FÁJ?” (Adél Dominika születése)
• 1103. nap: A kis „Középső”