Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 374. nap: Kaptam még egy esélyt – Benedek születése

374. nap: Kaptam még egy esélyt – Benedek születése

Megjelent: 2011. okt. 14.

Szerda délelőtt 11.15 körül ‒ CTG Áginál a kórházban. A két és fél éves Julcsi mellettem trappol föl a lépcsőn a szülészetre, ahol zajlik az élet, orvosok, nővérek, szülésznők jönnek-mennek szélsebesen, egy népes család várja izgatottan az új jövevényt. Az ajtóban toporgunk, várjuk Ágit, Julcsi nyűgös, de aztán minden elrendeződik. Ági felszabadul, s bár sokan vannak a CTG-s szobában, nekünk is jut hely. Mindenki feszült, egyedül Ágiból sugárzik a nyugalom, s így én is rögtön megnyugszom. Figyeljük a CTG-t, s közben beszélgetünk, Ági mesél, öröm hallgatni, Julcsi kérdezgeti, mi történik, jól vagyunk.

Ági kicsit magunkra hagy, s ekkor tűnik fel, egy férfi is van a szobában. Felesége sóhajtozik, föláll, s kéri, hadd nyissa ki az ablakot. Hirtelen rádöbbenek: az asszony vajúdik! Megpróbál befelé fordulni, csukott szemmel lélegzik, férje zavartan a hátát masszírozza. Körülötte zaj, ajtócsapódások, még Julcsi is elkezd nyafogni. Elszégyellem magam. Azt szeretném, hallgassunk el mindannyian, kapcsoljuk ki a gépeket, s lélegezzünk együtt, meditáljunk, vagy mindegy, csak legyünk jelen! De csak Julcsit intem csendre, aki szerencsére szót fogad. Nézem őket, s csak magamban mondom, Istenem, hát hogy lehet így szülni! Ha így kéne szülnöm, én is csak azt akarnám, legyen vége mihamarabb, mindegy, hogy hogyan, csak legyen már kint az a gyermek! Istenem, kérlek, ne kelljen, nem akarom, nem akarok kórházba jönni!

Dél körül hazafelé tartunk. Felhívtam Lacát, hogy beszámoljak, az imént folyt el a nyák, most már nemsokára szülünk. Négy nappal vagyok túl a terminuson, s arra gondolok, el kéne már engedni ezt a gyereket. Pedig nem félek attól, hogy ne tudnék normálisan szülni. A második gyerekemet várom, s az első szülés annyira természetesen haladt, csak… S mint már annyiszor, újra lejátszom magamban Julcsi születésének történetét…

Sok-sok keresgélés után egy olyan kórházat választottunk, amely híres volt „alternatív” módszereiről, és arról, hogy ott, ha nem kell, nem végeznek semmilyen beavatkozást, s minden az anya akarata szerint történik. Annyira bíztunk abban a kórházban, a választott orvosomban s a választott szülésznőmben! Bár zavart, hogy az utolsó időben egyre gyakrabban hangzott el, hogy „természetesen, ha baj van, vagy nem jól halad a szülés, akkor azonnal beavatkozunk”. De én bíztam magamban, s egy éjszakán át egyedül, békében vajúdtam.

Hajnalban mentünk be a kórházba, s szerencsénk volt: szabad volt az alternatív szülőszoba, az orvosom pedig ügyeletes volt, így békén hagytak minket. Igaz, hogy időről időre felajánlottak egy-egy „gyorsító” beavatkozást, de szerencsére mindet sikerült elhárítanunk. Egészen a magzatvíz elfolyásáig csak ketten voltunk Lacával, aki fáradhatatlan masszőrnek bizonyult. Amikor elfolyt a víz, behívtuk az orvost és a szülésznőt. Akkor változott meg minden.

Bár a szülési pózt megválaszthattam, s ez az ülőhelyzet volt, onnantól kezdve „vezényelték” a szülésemet, egyébként ugyanúgy, mint bármelyik más kórházban, csak mi itt nem erre számítottunk. Én meg ‒ félholtan a fájdalomtól ‒ nyomtam ész nélkül. Aztán azt mondták, hogy nincs mit tenni, muszáj gátat metszeni. Rábólintottam.

Egy órán át varrták össze a továbbrepedt gátmetszést. Julcsit csak egy pillanatra kaptam kézbe, szó sem lehetett arról, hogy megszoptathatom. A kórházban csak derékszögben tudtam közlekedni, hetekig csak feküdtem, s körülbelül fél év után jöttem helyre, igaz, akkor teljesen, le a kalappal, szépen összevarrtak.

Mikor a hathetes kontrollon megkérdeztem az orvosom, miért történt mindez, s legközelebb hogyan kerülhetem el, azt mondta, én rontottam el, nem működtem együtt a bábával, meg ülő helyzetben nagyobb a repedés veszélye. Azt is mondta, biztos, hogy legközelebb is vágni kell. A szülésznő azzal biztatott, még így is jól jártam, ha nem vágnak, összevissza repedtem volna. Én szilárdan hittem mindezt, pedig ez a kis malőr egy sor problémát, fizikai és lelki válságot okozott.

Julcsi három hónapos volt, mikor nyolc napot töltöttem kórházban, négy és fél, amikor nem szoptathattam tovább. De biztos voltam benne, hogy én, úgy látszik, alkatilag vagyok hibás, s hiába mondják Ágiék, hogy gátmetszésre nincs szükség, nem nagyon hiszek nekik. Majd meglátják, hogy én vagyok az az egy, kivételes eset, akinél mégis.

Julcsit feszes izomzata miatt egy évig járattuk gyógytornára, mozgása csak akkor jött helyre. Sokáig nem tudtuk, mi okozhatta ezt, s ha oxigénhiány, akkor az mikor alakulhatott ki. A tanfolyamon derítettük ki, hogy valószínűleg túl korán vált le a méhlepény (mivel Julcsival együtt rögtön kijött), csak erről nekünk akkor senki egy szót sem szólt. Pedig jó adag aggodalomtól és bizonytalanságtól megkímélhettek volna minket.

Tél vége van, melegfront, jön a tavasz. Szülni kéne már.

Szerda este ‒ Jóslófájások jönnek-mennek, nem tudom, mi ez. Még az éjjel? Vagy holnap? Telefonálgatunk, nevetgélünk.

Csütörtök, hajnali öt körül ‒ Ez már „az”. Nézem az órát, nyolc-tíz percenként jön egy, és eltart 30-40 másodpercig. Lehetséges, hogy délre megleszünk? Akkor egy másik bábával szülünk, Geréb Ági délelőtt csoportot vezet. Laca felébred, jellemzően azonnal szeretné tudni, hogy akkor mi van, mire számítson, hogyan szervezze a napját. Mit tudom én!

Reggel nyolc után ‒ A fájások szünetelnek, felhívom Geréb Ágit. Megbeszéljük, hogy egykor hívom megint, ha addig nem szülök meg. Laca kicsit ideges, most azonnal mondjam meg, mi van, mert neki délben tárgyalása van, háromkor meg a könyvelőhöz kell mennie. Kicsit hisztis leszek, ez nagyszerű, itt állok szülés előtt, és senki nem ér rá! De a fájások leállnak, rendben, szerelmem, menj dolgodra, majd hívlak. Ketten maradunk Julcsival. Szórakozik velem ez a magzat!

Délután egy óra ‒ Ági telefonál. Panaszkodom, nem értem, mi a baj, miért nem indul már ez a gyerek? Ági válasza: „Ezt a folyamatot nem te irányítod, hanem történik veled. Ha ez nem tetszik, menj kórházba és indíttasd meg!” Istenem, honnan tudja mindig, hogy mit kell mondani? Oké, carpe diem, kimegyünk Julcsival szánkózni. Julcsival felváltva húzzuk a szánkót, én néha megállok lihegni és nézem a lányomat. Nézem az embereket. Nem tudják, nem tudja senki, hogy odabent már készülődik valaki, csak én vagyok részeg az örömtől, csak én ölelném át a világot.

Délután négy óra ‒ Julcsi alszik, már nehezemre esett lefektetni. Jó lenne már Lacával lenni, nyugiban. Lihegek, támasztom a konyhapultot, közben megpróbálok összedobni egy sütit. Egy bábasütit. A fenébe, nem találom a sütőport! Ettől teljesen bekattan az agyam. Hívom Lacát, már hazafelé tart, nyugtat, hogy mindjárt otthon lesz. Valahova eltette a sütőport, de nem emlékszik, hova.

Este hat óra ‒ Már sül a süti, Julcsit készítjük össze, megy a sógornőmékhez aludni. „Mit csináltok? Buliztok? Moziba mentek?” Egy ideig megpróbálunk kitérő válaszokat adni, de érzem, hogy nincs ez így rendjén. Búcsúzóul elmondom neki, mi készülődik. Nem nagyon érti, de rám hagyja. Elmennek. Máris hiányzik ez a kiscsaj.

Hívom Ágit, nem sürgős, de azért lassan indulhatnak. Egyre erősödő fájásaim vannak, átlag nyolcpercenként.

Este hét óra ‒ Minden előkészítve, épp fürdeni indulnék, mikor Laca lehozza a laptopot, és beindítja a kedvenc bulizene válogatásunkat. Táncolni kezdünk, együtt, egyre felszabadultabban, egyre vidámabban. Szólnak a kedvenc zenéink, ezekre táncolunk évek óta, minden bulin. Legutoljára szilveszterkor. Itt volt egy csomó ember, akiket szeretünk. Most ketten vagyunk, ha jön a fájás, egymásba kapaszkodunk. „Csináljunk egy hatalmas bulit ma éjjel, állítsuk a falhoz az agysejteket!” Hát ez lesz. Hatalmas buli. Később Laca kimegy, egyedül táncolok tovább a sötétben. Itthon vagyok. Jó helyen. Nem is értem, hova kéne innen
mennem.

Este nyolc óra ‒ Megjöttek Ágiék, megvizsgáltak, kétujjnyira nyitva a méhszáj, de engem a tánc annyira lelazított, hogy teljesen elmúltak a fájások. Ágiék nincsenek zavarban, én annál inkább. Beszélgetünk, teázgatunk, én meg úgy érzem magam, mint a kisdiák, aki nem csinálta meg a leckét. Hiába tudom, hogy ez hülyeség, hiába mondja Ági, hogy ha kell, azonnal elmennek, vagy lefekszenek aludni, mégis úgy érzem, ez tiszta ciki.

Kilenc óra ‒ Ágiék kapnak egy hívást, Solymáron valaki szül! Én megkönnyebbülök, mint utólag kiderül, Laca megijed, Ágiék pedig biztosítanak, hogy asszonytársam nagyon gyorsan szül, máris jönnek vissza. Gyorsan elmagyarázzuk, hogy jutnak legkönnyebben Solymárra, s már el is tűntek.

Kilenc és tizenegy között ‒ Aludni nem tudok, nyolcpercenként fölébreszt egy fájás. Ilyenkor fölkeltem Lacát, hogy masszírozza a derekam, de mire elkezdené, már késő. Inkább csinálok néhány jógagyakorlatot és beülök a kádba.

Közben jön az SMS Ágiéktól, Solymáron megszületett a baba, hova menjenek, haza vagy hozzánk? Én azt mondanám, haza, de Laca aggódik, elhangzik az est poénja: „Egyszer védtem gátat, az is átszakadt.” (Ha jól tudom, ez a nagymarosi gát volt.) Először kezdek komolyan félni attól, hogy valami baj van velem, és kórházba kell menni. Mégis félnék otthon szülni tudat alatt? Újra telefon, újra megnyugtató szavak, nehéz elhinnem, hogy valóban semmi sem sürgős.

Fél tizenkettő ‒ Mire megjönnek Ágiék, már nem kérdés, hogy maradjanak-e. Ráz a hideg, és követelem, hogy valaki masszírozzon. Máig sem értem, hogy kerül minden pillanatok alatt a helyére: megágyaznak a szivacson, már kész a forró vizes borogatás, bekapcsolva a hősugárzó. Azt előre éreztem, hogy Ági és Laca fognak tudni együttműködni, Edinával, a doulámmal is rögtön megtalálják a hangot, pedig csak egy-két szó hangzik el, mit hol találnak, mit hogyan helyezzenek el.

Péntek, negyed egy után ‒ Már majd’ egy órája szinte szünet nélkül jönnek a fájások, vinnyogok már kicsit, de még eszemnél vagyok. Edina csodálatos, csak ránézek, és adja a forró borogatást, amit Ágival ketten szorítunk a hasamhoz. Laca rájött, hogy most kevesebb munkája lesz, mint az előző szüléskor, leül egy kisszékre a fejemhez.

Aztán egy jó nagy fájásnál elfolyik a magzatvíz, annyira örülök, innen már csak tolni kell!

Tíz perccel később ‒ Istenem, hogy én mennyire gyűlölöm ezt! Én marha, hülye, állat, hogy nem császárral szülök vagy érzéstelenítéssel!

… Minden fájásnál mintha ördögi hatalmak rángatnának, kerítenének hatalmukba, s én csak tűrhetem, nem állhatok ellen, nem mehetek el, nem szabadulhatok.

… Lassan engedem a babámat, tudom, érzem, most nem siethetek. Még fölegyenesedni sem merek, maradok négykézláb, csak egy-egy pillanatra térdelek föl. Közben pedig dühöngök, káromkodok, miért nem jön már ez a gyerek? Ági csak annyit mond: „Mindjárt jövök, mama.” Hát persze, hiszen mindjárt jön. Mindjárt jön.

Néhány másodpercig csak Julcsira gondolok, meg a reggelre, ahogy jön majd, üdén és vidáman, ahogy meglátja majd a kistestvért, ahogy megilletődik majd, ahogy majd megérti, mi történt.

… Mint valami függönyön át, hallom, kiderül, hogy a fájás közben Laca kezét harapdálom. Ági javasolja, hozzon egy fakanalat, harapjam azt. Muszáj magamban mosolyognom ezen, annyira előttem van, ahogy fakanállal a számban küzdök, mint valami kiskutya. Szerencsére Laca nem támogatja az ötletet, én meg lemondok a kezéről. Fifti-fifti.

… Nem bírom én ezt már. Nem tudom, de érzem, félek, félek tolni bátran, elengedni, kiengedni. Kapok bogyókat, ismerős íz, ismerős gyógymód, ez megnyugtat. Aztán Ági javaslatára változtatunk, nagy nehezen fölállok, egy jó erős fájás Laca karjaiban, aztán Ági azt mondja, guggoljak le az ágy elé. Ekkor értem meg, hogy most már lehet, most már engedhetem, jöhet a baba.

Fél kettő ‒ Iszonyú, iszonyú forróságot érzek, fejhangon sikítok, igen, ugrik be, így volt a filmeken is, de nem fáj már, jön már, egy utolsó kétségbeesett mondat: „Vegyétek ki belőlem ezt a gyereket!”, de érzem már, a nedves kis testét, ahogy kicsúszik, milyen távol kerül hirtelen ez a kicsi test, aztán jön, közelít, teszik a hasamra, sír egyet, aztán csak nyöszörög, itt van, itt van, nem értem, nem értek semmit, és megint Julcsira gondolok, az első mondatom: „Mit fog szólni ehhez a nővéred?”

Fél kettőtől négyig ‒ Pihegek, pihegünk. Ági is, Edina is odaül mellénk egy kicsit, de Benedek kommunikatívabb, mint én, aki inkább csak nyafogok. Aztán Lacára nézek, áll az ágy fölött, szótlanul. Nem szól, és nem szólok, csak biccent egy alig észrevehetőt. Ilyen pasi ez, még sohasem láttam sírni, úgy tűnik, most sem fogom, mégis, már megint értem, persze, itt vagyunk, sikerült, többet mond ez minden szónál.

Csendben folynak az utómunkálatok, Ági addig ügyeskedik, míg Benedek szopni kezd, én mozdulni sem tudok, félálomban búcsúzkodunk, félálomban hallom, ahogy Laca rendet rak.

Hajnali hat óra ‒ Benedek fölsír, mellre teszem. Fekszik mellettem meztelenül. Hajnalodik, furcsa, földöntúli fények, s valami csendes, süppedős béke mindenütt. Laca egy szivacson fekszik, de nem alhat túl mélyen, rögtön fölkel. Keveset beszélünk, felöltöztetjük a babát, aztán Laca kitámogat zuhanyozni. A pici sírdogál, nyugtatgatjuk. Talán fölfogjuk lassan, igen, megtörtént. Igen, itt vagyunk, élünk. Kezdhetünk telefonálni.

S ami utána jött, a három hét boldogság, amit együtt élt át kis családunk, a gyors regenerálódás, az egymásra hangolódás, makkegészséges kisfiam segítettek abban, hogy végre fel tudjam dolgozni az első szülés utáni gyerekágy rossz tapasztalatait.

E. K.

Benedek születése bábaszemmel/doulaszemmel > > >