igaz történetek szülésről, születésről

422. nap: A fény (Mirci születéstörténete)

Megjelent: 2011. dec. 1.

Mikor Míra beköltözött a hasamba, azt éreztem, hogy fény költözik vele az életembe. Ez a fény kísért végig a várandósság alatt. Külső megnyilvánulásai is voltak a jelenlétének, régről táplált gondolatok öntöttek valós formát. Valaki egyszer megjegyezte, nem hiába mondják áldott állapotnak, igaz. Egyre mentünk a télbe.

Még a 34. hét körül voltam, amikor már kinyílt a méhszáj. Pihenjek. Pihentem. Aztán lehullott a hó, és a hegyünk hetekig fehérben ragyogott. A jósló fájások is elindultak már a 38. héten, néha akár tízpercenként is, órákon keresztül. („Maga ezt nem érziiiiii?!” ‒ Mondták az NST-vizsgálaton. Igen megnyugtató volt…) És én azon morfondíroztam, hogy honnan tudom majd, hogy eljött az idő. Micsoda naív gondolat, így utólag.

Várakoztunk, kétnaponta gyúrtam egy kenyeret ‒ valahogy ez is az élet születésével lehetett kapcsolatban. A 39. hét végén aztán lehullott a méteres hó, az utcánkon még hólánccal sem lehetett volna lemenni. A párom egy délutánon keresztül csak havat lapátolt az utcában, hogy ha valami lesz, hát legalább kimenni ki tudjunk. Aztán február első hétfőjének hajnalán, épp a 41. héten, elkezdett folyni a magzatvíz. Sokszor átolvasott jegyzetfüzet elő. Szép a színe, jó az illata. Visszafeküdni, megpróbálni aludni. Nem lehet. Inkább felkeltem, a párom csak aludjon.

Én valahogy mindig azt hittem, hogy magas a fájdalomküszöböm, nem lesz itt ordítozás, mit nekem egy szülés, meg se kottyan. Reggel hat körül már azt gondoltam, hogy ha már most nem bírom, mi lesz itt még ezután. Hiába minden, leültem, felálltam, földre ültem, fotelba ültem, mindhiába csak fájt és fájt szakadatlanul. Azt hiszem, elkezdtem félni – talán ez normális első szülésnél, nem tudom. Sokat ittam. Jószerivel döntöttem magamba a vizet.

Aztán mikor már sehogy sem bírtam (a fájdalommal vagy a félelemmel?), leültem az ágy sarkára, jógaülésbe, és behunytam a szemem. Csak ültem ott, továbbra is jöttek s múltak az egypperces fájások, de én már kikerültem valahova máshova. A fájdalom ennek a másik világnak csak a legszélét nyaldosta, odabenn hatalmas nyugalom és csend uralkodott. Sokáig ültem így, egy órát talán. Ekkor jöttek Ágiék. Ezek az egyperces fájások…?! Első pillantásra inkább tűnhettem valamiféle meditáló aszkétának, mint vajúdó nőnek. Pedig ezek.

Gyors szülésnek ígérkezett a vizsgálat alapján, de sajnos, a reggel megivott víz literjei már a hólyagot feszítették, nem hagyva elég helyet a szülőcsatornában előre haladó babának. „Nem tudok pisilni, egyszerűen nem tudok. Nem tudom jobban elengedni magam. Nem tudom, mit tegyek…” A végtelen türelem, ami Ágiékból áradt, az csodálatos volt. Keveset szóltak, de azt akkor és úgy, ahogy kellett, ahhoz, hogy tovább bírjam. A kitolási szakasz nagyon hosszú volt, talán másfél-két óra is. A szívhangot minden tolófájás után meghallgatta. Csüngtem a szemén, emlékszem, vajon átsuhan-e rajta a kétely egy szikrája is. Nem suhant. Szabad ordítani is. Tudom. Szabadott.

Aztán egyszer csak végre nagy nehezen előbújt Míra. És akkor minden átváltozott, minden fájdalomnak vége szakadt, és csak ő volt.

Gátseb is keletkezett, sajnos, pedig otthonszülésnél ilyesmi ritkán fordul elő. Négy tűszúrást fogok érezni, szóljak, ha szükségem van érzéstelenítőre. Magamban azon mosolyogtam, hogy ezek után ezt tényleg komolyan kérdezik…? Éreztem kissé, de immáron semmi sem számított: a kislányom a hasamon békésen elaludt, és én semmi mást nem láttam-éreztem, csak őt.

Ami ezután következett, olyan volt, mintha kezdettől belém lett volna vésve pillanatról pillanatra: az anyává válás első napjaiban-heteiben minden tökéletesen egyértelmű volt. Hogy Míra estig meztelenül rajtam aludt. Hogy akkor sírt először, amikor a gyermekorvos este kilenckor kijött megvizsgálni. Hogy mindent tudtam, hogyan kell tennem az új babával. Hogy a tej a harmadik nap reggelére kősziklává dagasztotta a mellemet. Hogy az anyaságba úgy léptem be, mint egy szélesre tárt kapun a nagyvilágba.

Azon elmélkedtem utólag, hogy mindazt, amit a kórházi anyukáktól hírből hall az ember, az számunkra ismeretlen. Hogy nem éreznek egyszeriben szeretetet a baba iránt, hogy képtelennek érzik magukat az anyaságra és hasonlók…? Ez nem volt kérdés. Az óriási szeretet, amit addig is éreztem iránta, míg benn lakott, sokszorosára növekedett a születésével. Az első pillanattól tudtam, hogy foggal-körömmel megvédeném a külvilágtól. Így érezhetnek a vadállatok, amikor kölykük születik.

A fény így tovább élhetett töretlenül a születés után is, a kinti világban, és immáron Mírának hívtuk.

B. N.

Sámuel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.