igaz történetek szülésről, születésről

1001. nap: Bulcsú születése a felelősség vállalásának a kezdete

1001. nap: Bulcsú születése a felelősség vállalásának a kezdete

Az orvosok szerint nehezen fogok megfoganni. Sokat aggódom rajta. Végül párommal rágondoltunk, hogy babát szeretnénk, és a korábbi jóslatokkal ellentétben egy hónapon belül meg is fogan egy veszélyes és erős májusi vihar alatt. Nézem a villámokat és arra gondolok, ha most, ha most fogan meg a babám, ugyanilyen elemi erővel teli, félelmetes és mégis vonzó lesz.

Naiv vagyok, azt hiszem, ha nem osztok lapot valakinek, nem is fog húzni. Beszélek dúlával, szülésznővel.

A várandósság unalmasan eseménytelen, átlagos és normál. Aztán befordulunk a célegyenesbe.

Reggel arra ébredek, hogy egy tócsa van alattam. Annyira nem ijedek meg, kicsit lehangoltan veszem tudomásul, hogy már megint bepisiltem álmomban. Sajnos, az utolsó harmadban már volt rá példa – persze, akkor rémülten hívtam a szülésznőt, aki megnyugtatott, hogy ez normális, a baba már nyomja a hólyagot, és lehet, hogy álmomban a teli hólyagot megnyomta. Most mindenesetre nem aggódom, álmosan elslattyogok a vécé fele, közben folyamatosan csorgok. Mire elérek a vécére, ijedten realizálom, hogy ez VALÓBAN magzatvízelfolyás.

Rémülten ücsörgök az ágyon: „Szülök, szülök, szülök!” – dörömböl az agyamban. Nézem az órát, hajnali négy óra, fogom a telefont: hívhatom-e a dúlát? Végül felhívom, ő végtelenül kedvesen, de tárgyilagosan elmondja a lehetőségeim: vagy most berongyolok a kórházba, ott hat órám van fájást produkálni, vagy saját felelősséget vállalva otthon maradok kétóránként mérve a hőt (ha megindul, azonnal kórház), és otthon várva a fájásokat. Ülök az ágyon, nézem, ahogy a hajnal elborítja az eget, és döntök. Átmegyek a nagyszobába, leülök, befejezem a munkám.

Nyolc órára elkészülök, elküldöm a bevallást, felébred a párom. Odaülök mellé, mondom: „Szülök.” Rémülten néz rám, elmondom a tényeket, a döntésemet. Megreggelizünk. Egy barátnőm épp nálunk éjszakázik, neki is elmondjuk, épp szülök. Rémülten néz rám, nem ezt várja. Az ő képe is más a szülésről. Aztán elmegyünk boltba, töltött káposztát főzünk, ebéd után lefekszem, alszom egyet, ki tudja, mikor jön el a fájás. Persze, kétóránként mérem a hőmet, semmi változás.

Délután nő az aggodalom, bemegyek a védőnőkhöz, hogy mérjünk egy szívhangot. Senki nem vesz észre semmit, hallom a dobogást. Megnyugszom.

Este nyolc körül már aggódom, iszom egy bábakoktélt. Várjuk a fájásokat. Semmi. Este tíz óra, mintha valami lenne. Éjfélkor már nem bírjuk tovább. Kocsiba ülünk. Megyünk az éjszakába. Sötét van, csak a műszerfal világít. Nézem az órát: ötpercesek.

Beérkezünk a kórházba, bánt a fény. Felveszik az adatokat (el is írnak három adatból kettőt). Kezembe nyomják a nyilatkozatokat – maciját vesztett kisgyermeknek érzem magam. A dúla, a férjem az ajtón kívül. Mondom, azt szeretném, hogy együtt olvassuk át, legyintenek, formaság, tanácstalan vagyok, és nagyon-nagyon magányos: aláírom, hogy szabaduljak.

Visznek beöntésre, mondom, nem akarom, nem akarom, győzködnek, ahogy egy kisgyermeket szokás. Meg is történik. Belém töltik a halálfélelmet: most már biztos vagyok, hogy végem, be fog darálni a rendszer, esélyem sincs szabadulni. Kristályosan látom, innen már nem fogok szabadulni. Remegek a félelemtől: „Haza akarok menni, haza akarok menni!” – vinnyogok. A doki leint: „Innen már csak kettőben megy el, kismama!” Végül kimehetek a páromhoz: halál fehéren fogom a kezét: „Haza akarok menni, haza akarok menni!” Virág, a dúlám letörli a könnyem: „Most már nincs más út, végig kell csinálni.”

Bevezetnek az alternatív szobába – fél óra múlva menni kell, más, előbbre járó kismama jön, át kell adni a helyet. Hagyományos szobába kerülök át, végül ülünk a földön, beszélgetünk, fájásoknál előrehajolok, Virág masszírozza a derekam. Érdekes, csak a derekam fáj, de az kegyetlenül. Hat óra: orvosváltás.

Reggel nyolc órakor megjelenik a szülésznő, mentegetőzik, tudja, nem akarom, de már ki vagyok fáradva, nem haladunk, bekötik az oxitocint. Tiltakozom. Ki fogok fáradni, nem fogom tudni megszülni, császármetszés lesz. Megijedek. Beleegyezem. Hatékonnyá válik. Vakarom a falat fájdalmamban. Sehogy se jó, végül lemászom az ágyról, térdelek az ágy mellett, fogom a vaságy rácsát – így jó, nem fáj a derekam olyan őrülten.

Jön a szülésznő: nem fogom bírni, tudja, nem akarom, de már ki vagyok fáradva. Adnak fájdalomcsillapítást. Mondom, nem kell EDA. De igen. De nem, erre sose fognak meggyőzni, a gerincem nem adom. Jó, akkor adnak mást. Mert különben belefáradok, és mehetünk a műtőbe. „AZT nem!” Rezignáltan beleegyezem. Hat. Fájások között alszom az ágyon.

Továbbra is a földön jó. Jön a fájás, mászom le az ágyról, térdelek az ágy mellett, elmúlik, felsegítenek nagy kedvesen az ágyra, hogy a következő fájásnál újra ész nélkül másszak le róla. Iszonyatosan fáj a derekam, és ha ráfektetnek, az a pokol. De ráfektetnek, hiába sírok, könyörgök, hogy: „Ne, ne, nagyon fáj!”

Virág összeveszik a fejem felett a szülésznővel: „Tudod, mit szeretne E., miért nem lehet az ágyon térdelve, mi meg támogatjuk két oldalról?” A szülésznő ingerülten válaszol: „Igen, de most olyan orvos van, aki ezt nem tűri.” Félti a helyét, állását, az egészségügyi hierarchia foglya leszek. Virág, a dúlám: „Az van, amit a doki mond.” Peches vagyok. Sírva könyörgöm a szülésznőnek, hogy ugye, ugye, vigyáz rám, nem engedi, hogy megvágjanak, ugye, ugye, lesz gátvédelem.

Jön az orvos, kiabál velem, hogy viselkedjem már felnőtt nő módjára, feküdjem nyugodtan, míg megvizsgál, sírok, hogy fáj a derekam, oldalra próbálok fordulni. A doki kiabál, hogy így töröm el a gyerek nyakát. Nem érdekel, így meg az én gerincem törik el. Végül megszán, oldalra fordulva pihegek, míg ő a várost nézi az ablakon.

Betolnak egy csomó mindent. A doki hátamra fordít újfent, kiabál velem, hogy nyomjak. Valamit magyaráz, de nem értem. Hallássérült vagyok, normál esetben nem zavar a kommunikációban, de ez most nem normál eset. Valóban fáradt vagyok, és a doki csak dünnyög, nem artikulál. Jókislány módjára próbálom kivenni, mit mond: figyelem a száját. Nem tudom leolvasni. A szememmel fizetek érte – csúnyán bevérzik. Valamit magyaráznak, hogy így meg úgy, lábak ide, úgy nyomjak. Nem értem, fáj a derekam, őrülten fáj. A doki belekönyököl a hasamba, és egyszer csak vége.

A kicsi fiút ideadják – mint egy csodálatos piros tulipán: ott nyílik ki előttem. Figyelem a kis kezét, lábát, ahogy bontogatja. Egyszer csak elkapják és elviszik.

Tekerik az ágyat így meg úgy, iszonyatosan fáj a derekam, persze, hogy azt gyötrik. Rezignált vagyok, csak szabaduljak innen. Virág fogja a kezem. Legalább ez van. Sírok.

A férjem egyszer csak behoz egy hófehér csomagot: mosolyog és integet. Megnézem én is. Egy baba fekszik ott. Állítólag az enyém. (Később nagyon-nagyon sokáig, hónapokig az volt a fixa ideám, hogy ezt a gyereket kölcsön kaptam a kórháztól, és vissza kell adnom. Sok-sok időbe telt, mire valóban elfogadtam, hogy nem kell visszaadni.)

Megyek zuhanyozni. Próbálnak támogatni, de ingerülten ellököm mindenki kezét. Hős vagyok, erőm összeszedem, próbálom nem nézni az imbolygó folyosót – nem kell a segítség. Állok a zuhanyzóban, nézem a piros vizet a lefolyóban, támasztom a falat. Bevillan egy kép: az amerikai börtönökről szóló dokumentumfilmekben állnak így az elítéltek a zuhanyzóban, miután jól megverték őket. Én is így érzem magam: mint akit megvertek, megaláztak és megerőszakoltak. Elvették a testem tőlem.

Felöltözöm és kitámolygok. Le akarok sétálni a lépcsőn a kórterembe, a szülésznő int, lifttel megyünk. Ismételten hiába tiltakozom. Ahogy a lift elindul, fordul a gyomrom. Kiadom tartalmát. Megfeszítem utolsó erőtartalékom: legalább méltósággal jussak el az ágyig. Elájulok.

Utószó: tulajdonképpen nincs okom sírni. Ez – sajnos – egy átlagos szülés a mai magyar szülészeten. Más ugyanezért súlyos tízezreket fizet.

Ami valóban fáj, az a hosszabb távú következmény: nem tudom szoptatni a gyermekem. Hiába hiszek benne, segítséget kérek, a védőnő azt javasolja, hogy maximum 20 perc. Meg is indokolja, elfogadom indokait. Ésszerűek. Sajnos, a gyerekek nem ésszerűek. Egy hónap után tápszer és bőgés. Kínlódás. Nem adom fel. Soha nem adom fel.

Három hónap múlva szoptanítozunk. Félévesen megkezdem a hozzátáplálást. Egyévesen elhagyjuk a tápot és a szoptanítot. Két és fél évesen újra teherbe esem. Azt hiszem, hogy mindent megteszek, hogy tudjak szoptatni. A valóságra azonban nem készültem fel. A valóságra, azt hiszem, senki nem tud felkészülni.

Végül Bulcsút három és fél évesen beszéltem rá, hogy nem kell a tejcsi neki már. De soha nem bocsátom meg magamnak, hogy amikor igazán, valóban szüksége volt rám, megtagadtam magam tőle. Erre nincs bocsánat.

(Most, hogy újra leírtam, újra és újra végigsírom, azt hittem, már rég túl vagyok rajta, de tévedtem. Még mindig ugyanúgy fáj a lelkem, mint akkor. A testi fájdalom mindegy, a lelki megmarad.)

K. E.

Luca > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.