igaz történetek szülésről, születésről

1229. nap: Bálint csodálatos születése (Átjáróházban)

1229. nap: Bálint csodálatos születése (Átjáróházban)

Hajnalban kezdődött a közös utazásunk, bár akkor még nem voltam biztos benne, hogy ez már AZ. Mátét nem is ébresztettem, gondoltam, ha szülünk, jó, ha legalább az egyikünk kipihent. Az összehúzódások kezdtek egyre egyértelműbbek lenni, nedvesség is szivárgott, de még mindig nem gondoltam, hogy teljesül Apa vágya, és hétvégén megérkezik hozzánk a kisfiunk. Szívem szerint én még hangolódtam volna egy hetet az anyaságra, és élveztem is, hogy magamban érezhetem a gyermekünket olyan biztonságban és védettségben, amit itt kint a nagyvilágban már sokkal nehezebb biztosítani a kis csöppség számára.

Fél hétkor azonban már nem volt kérdés – ez már nem szivárgás, eláraszt a magzatvíz, kiugrom az ágyból, és a földre csorgó víz hangjával ébresztem Mátét, aki rögtön tudja, mi történik. Izgatottság és nyugalom száll meg egyszerre – nem hiszem el, hogy szülni fogok! Máté segít a praktikus dolgokban – fürdés, pakolás, reggeli, vasárnap reggeli ébresztő telefon a bábának, öltözés, indulás. Persze, a nagy izgatottságban és készülődésben az összehúzódásoknak szinte nyoma vész, de megyünk a kórházba, bízva abban a lehetetlen gondolatban, hogy ott majd ellazulok, és újra beindulnak.

Persze, nem így lett – a liftbe beszállva idegesség lett úrrá rajtam: félek és nem akarok egyedül maradni! De innen már nincs visszaút. Az ötágyas vajúdóban kapok én is egy ágyat, hárman vagyunk – nagyon zavar, hogy nem lehetek egyedül… Az orvos megvizsgál, majd lefekszem és próbálok magunkra figyelni, de nem lehet: átjáróház a szoba, ki-be mászkálnak, amikor épp elszunnyadnék, hangosan beszélgetve behoznak CTG-re egy kismamát, a következő alkalommal pedig rám teszik; mellettem sóhajtoznak, nyögnek, kérdezgetik, hogy vagyok, mit érzek; telefonon hívnak… – és ha mindez nem lenne elég, ott vannak még a fejemben cikázó gondolatok, amiket szintén nehéz lecsillapítani.

Néhány óra múlva a bába is érdeklődik, hogy mi újság: Semmi! Egy-két óra múlva újra hív: Semmi! Mindketten tudjuk, hogy ha így megy, illetve nem megy tovább, akkor jön a csodás oxitocin, amit egyikünk sem szeretne. Fiatal vagyok, egészséges, a várandósság alatt minden rendben volt – nem kell ennél jobb alap egy természetes szüléshez.

Vannak praktikák, a bábakoktél mellett döntök, bár vannak kétségeim – tényleg szülés alkalmával kell életemben először pálinkáznom? A ricinusolaj „áldásos” hashajtó hatásának következtében be kellene költöznöm a mosdóba, de hárman vagyunk a szobában… Nem baj, próbáljuk meg! Máté elkészíti a lekváros finomságot, kis üvegben átadja, tíz percig beszélgetünk, ez alatt már két erősebb összehúzódás is jelentkezik.

Visszabotorkálok az ágyamhoz, a „koktélt” egyelőre leteszem, elfogyasztás előtt még emésztgetem a gondolatot, de úgy tűnik, elindult valami. A kint érzett összehúzódások folytatódnak és erősödnek. Már látszik rajtam, hogy szülni fogok, mert az ügyeletes szülésznő elkezd sürögni körülöttem, még egy CTG, branül a könyökhajlatba két összehúzódás között, vizsgálat. Azt mondja, szóljak az apukának, ő már hívta a bábámat. Hú! Most tényleg szülni fogok!

Átmegyek a szülőszobába, mindent egyre erősebben érzek, már kezdem elveszíteni a külvilággal való eddig megszokott kapcsolatom. Megérkezik Máté, összeszedem magam, és még elhadarom neki, hogy most már képtelen vagyok bármit mondani vagy beszélgetni, csak legyen itt. Persze, két perc múlva számára is látható, mi történik – ezek az összehúzódások már nem olyanok, mint reggel. Fekszem az ágyon, érzem, hogy nem jó így, de nincs erőm megmozdulni, és nem tudom, mit kéne tenni…

De szerencsére jön a bába, és segít nekünk. Minden együtt történik Mátéval, a bába jelen van, figyel, javasol. Sétálok, térdelek, guggolok, egyre nehezebb átadni magamat, és engedni a kisfiunkat kifelé. Néha az egész testem összerándul egy-egy összehúzódással szemben, ilyenkor olyan érzésem van, hogy szegény kicsikénk most centiket csúszott vissza miattam, és én csak akadályozom a folyamatot.

Eljön a mélypont, amikor semmit sem akarok csinálni, se a kórházban lenni, se szülni, se gondolkozni… semmit… Szerencsére hamar túljutok ezen, de nem a saját jóvoltamból, hanem Bálint segít nekem, mert meg akar születni, és újra felerősíti a legyengült folyamatot.

A szülőszékre ülök, Máté tart, tol, bíztat, velem van, érez engem, támaszt, bíztat, jelen van. Próbálok nyomni, de az erők nem jó helyre összpontosulnak, a fejem majd szétrobban, de hárman is segítenek, hogy jobban menjen: bába, apa, baba – mindenki ugyanazért van itt, hogy a mi kisfiunk és családunk megszülessen!

És sikerül is – érzem, hogy feszít, csíp, éget, de nem érzem azt, hogy szétszakadnék, már nem is fáj. Egyszerűen csak érzem fizikailag, hogy perceken belül megszületik a mi kis babánk – elhinni még mindig alig tudom. Pedig már látszik a haja – meg is nézhetném, foghatnám, de nem merem. Kint a feje, és jön az utolsó kitolás – mielőtt kicsusszanna, még érzem az utolsó rúgását a hasamban, a következő pillanatban pedig már a kezembe is adják!

Érzem a meztelen testét az enyémen, még most is fel tudom idézni, milyen volt. Remélem, sohasem fogom elfelejteni ezt az érzést, ezt a földöntúlit, soha meg nem ismételhetőt, világon legcsodálatosabbat! Az ágyra fektetnek, de egy pillanatra sem kell a babám nélkül lennem, még össze vagyunk kötve, kint van, de még mindig egyek vagyunk. Megszületett a mi világunk közepe, hárman maradunk a szobában, alig szólunk, nem hisszük el.

Köszönöm Nektek, Bálint, Kata és Máté! Csak Veletek sikerülhetett!

S. B.

Véletlenül kiválasztott mesék.