igaz történetek szülésről, születésről

1376. nap: Anyám öröksége (Ambrus meséje)

1376. nap: Anyám öröksége (Ambrus meséje)

Édesanyám nagyon jó emlékként tartotta számon a születésemet. A fájásokat nem ismerte fel, mert nem fájtak, ezért az utolsó pillanatban ért a kórházba. Irigykedő vajúdó nők között a folyosón végigtolva őt egyenesen a szülőszobába vitték, ahol születésem fájdalmas részén is nagyon hamar túl volt. „Még borotválásra se volt idő!” – szokta mondani. Gátmetszésre az akkori norma szerint természetesen igen, de ezt sem bánta soha. Milyen szerencse, hogy ezt mind már fiatal lányként megtudtam tőle! Amikor 22 évesen teherbe estem, és elkezdtem készülődni az én első szülésemre, sajnos őt már nem tudtam megkérdezni. A készülődéshez maradt hát a rengeteg szakirodalom és egy belső bizonyosság: amilyen könnyen születtem, olyan könnyen fog az én kisfiam is a világra jönni.

A babánk nem volt tervezett, friss jegyesek voltunk. Anyósom és apósom javasolták, hogy vetessük el. Ez nagyon bántotta ébredező anyai szívemet és büszkeségemet. Még inkább arra késztetett, hogy tegyek meg mindent a jó szülésért, és készüljek fel a lehető legjobban az anyaságra, hogy ilyen fiatalon(?) jó anya váljon belőlem. Jó hírű kórházat, fantasztikus doktornőt, mindenre elszánt szülésznőt választottam, és mellettem volt a férjem, aki bizalmával a végletekig támogatott. Jógázni is jártam, minden alkalommal éreztem, ahogy a gyakorlatok során nyúlik, tágul a csípőm, egyre beljebb fordul és megnyugszik a figyelmem.

Eljött a kiírt szeptemberi időpont, és tovább teltek a napok, várakoztam. Éreztem jósló fájásokat néha, de csak a combomban. A doktornőm nem akart sürgetni. Az utolsó vizsgálatnál egyujjnyira nyitott méhszájat talált, és megnyugtatott, hogy a kisfiam már készíti elő az útját, de még egy kis időre szüksége van, hogy elinduljon.

Eljött a hétvége, amit a férjemmel ideális időpontnak gondoltunk a szüléshez, ezért péntek este a magunk részéről mindent megtettünk azért, hogy beinduljanak a folyamatok. Be is indultak az éjszaka folyamán. Felkeltem pisilni éjfélkor, egykor, majd kettőkor már nem tudtam visszaaludni. Távozott a nyákgudó, és éreztem enyhe görcsöket. Alvó Barnám mellett feküdve mértem az időt: rendszeresen, tízpercenként fájdult meg az alhasam. Tudtam, hogy még jó ideig otthon leszünk, mert csak a szülésre szerettünk volna beérni a kórházba, vajúdni otthon szerettem volna.

Kimentem a konyhába, kivettem a mélyhűtőből a vajúdásomra bekészített jégkrémet, amire már egész nyáron vágytam, hiszen terhességi cukorbetegségem miatt nem fogyaszthattam ilyesmit egészen a vajúdás kezdetéig. Végre vajúdok, végre nassolhatok kedvemre! Nagyon élveztem minden falatot, szüléstörténeteket olvastam, és egyre inkább fájtak az összehúzódások.

Mire Barnát felébresztettem fél hatkor, már nehéz volt csöndben és nyugton maradnom a fájások alatt. Egész hajnalban hasmenésem volt, teljesen kiürültem (később nagyon örültem, hogy a természet ilyen szépen elintézte, mert az idő rövidsége miatt nem kaptam beöntést). Beültem egy kád meleg vízbe, és minden fájást végig búgtam, nyávogtam, óbégattam. Így Barna tudta mérni a fájások hosszát és a köztük eltelt időt a nappaliból is.

A fürdés hatására hárompercesek lettek, de még mindig csak fél percig tartottak. A szülésznőmmel néha telefonáltunk, tőle tudtuk meg, hogy az ilyen rövid fájások nem igazán tudják nyitni a méhszájat, még várnunk kell, amíg a vajúdásom igazán elkezdődik. Azt éreztem, hogy nincs igaza, és rosszul esett, hogy látatlanban ítél a statisztikák alapján. Első baba, délutánnál hamarabb nem lesz meg, tartalékoljam az erőm…

Lehetetlen volt betartani, amit mondott, nem tudtam nyugton maradni. Valami azt súgta, hogy nem szabad rá hallgatnunk, előrébb jár a folyamat, és már a kórházban lenne a helyünk. Felhívtam, és kiderült, hogy ő ezen a délelőttön nem tud velünk a kórházba jönni, de megadta egy kolléganője elérhetőségét, akit jó szívvel ajánlott. A kolléganője se hitt nekem, telefonon keresztül egy órára az ágyba küldött, takarók alá: lélegezzem ki a fájásokat!

Pokolian szenvedtem, nem segített Barna simogatása, kedves szavai. Csak az, amikor elfolyt a magzatvíz, és tudtam, most már nincs kifogás, indulnunk kell, a szülésznő se mondhat mást, elfolyt vízzel a kórházba kell menni.

Tíz óra előtt kicsivel elindultunk. Volt fájásom a liftben, a lépcsőházban, az autó előtt az utcán, útközben néhány, a kórház előtt, a lépcsőn, a szülőszoba előtt várakozva… Amikor beengedtek végre és megvizsgáltak, kiderült, hogy teljesen nyitva van már a méhszájam, a kisfiam fejét tapintotta az orvos. Felgyorsultak az események, telefonon hívták a doktornőmet, Barna gyorsan átöltözött, a szülőszobában NST-re kötöttek.

A fájások alatt továbbra se bírtam csöndben maradni, pedig nagyon zavart, hogy a hangom kihallatszik a folyosóra. Nagyon ijesztő volt hallani, hogy a kicsi szívhangja a fájások alatt mindig lelassult. Ez normális, most halad át a medencémen – nyugtatott meg az ügyeletes szülésznő. És biztatott, hogy a fájások alatt ne feszüljek meg, hanem lazulni próbáljak és tegyem, ami jólesik, akár nyomhatok is. Na, nyomni még nem szándékoztam, alig érkeztünk meg, se a szülésznőm, se a doktornőm nem volt velünk, és különben is, én az alternatív szobában akartam szülni…

Néhány fájással később rájöttem, hogy már biztos, hogy maradunk a sima szülőszobában, és arra is, hogy teljesen mindegy, hol vagyunk. Megérkezett a (helyettes) szülésznőm, bemutatkozott, és meg is ragadta a kikészített gátmasszázs-olajunkat. Azt javasolta, szálljak le az ágyról, támaszkodjam a férjemre és az éppen befutott orvosomra, és amikor jön a fájás, guggolja közéjük, és kezdjek el nyomni. Csináltam, amit mondott.

Ezek az összehúzódások már nem fájtak, a gátam és a hüvelyem viszont egyre inkább égett… „Ez nagyon fáj!” – kiáltottam fel, meglepett az érzés élessége. A doktornőm búgó hangját hallottam mögöttem, ahogy mondta: igen, ez a legnehezebb része, hogy fáj, és egyszerre kell feszítve nyomni és engedni a babát, nagyon jól csinálom, így tovább…

A szülésznőm javaslatára levettem a hálóingem, és az ágy mellett térdelve folytattam a nyomást. A szünetekben vissza-visszacsúszott a kisfiam feje a szülőcsatornában. Én azt éreztem, nem is jön kifelé, de a többiek biztatásából mégis úgy tűnt, hogy igen. Az ágyon támaszkodtam, már nem kellett tartaniuk, ezért Barna szembe helyezkedett velem, az ágy másik oldalán guggolt, és sugárzó arccal drukkolt nekem. A doktornő mögöttem volt, néha meghallgatta a babánk hangját egy kicsi szívhanghallgatóval. A szülésznő mellettem térdelt, és könyökére támaszkodva dolgozott a gátvédelmen. Egy tükröt letett elém, hogy lássam, mi történik. Én nem szívesen néztem bele, inkább csukott szemmel nyomtam.

Egy fájásszünetben azt mondta, hogy amikor megszületik, ő egy pillanatra elkapja majd, de én azonnal nyúljak hátra a lábam között, vegyem a hasamra, és üljek fel az ágyra vele. Ebből rájöttem, hogy mindjárt vége, mindjárt kint van. A következő nyomásra kint volt a feje félig, a szülésznő kérte, hogy ne nyomjak tovább a gátam érdekében. Aztán megint nyomhattam, és kicsúszott az egész teste. Ambrus! 11 óra 10 perckor.

AmbrusÚgy tettem, ahogy megbeszéltük, pár pillanat múlva az ágyon feküdtem, hasamon a kisfiammal, aki hangosan sírt. Az apukája is, ő halkan. Én nem sírtam. Nem meghatódott voltam, hanem meg voltam lepve, hogy máris megszületett, ilyen sima ügy volt, mindene megvan, nekem is mindenem megvan… Hiszen egy kerek órával azelőtt diktáltam az adataimat a vizsgálóban. Sehol egy mélypont, egy kis szünet, megállás, lelkizés. El se fáradtam! A szülés elsöprő erővel vitt minket magával az elejétől kezdve a végéig, a kisfiamat és engem.

Aztán amikor már nem lüktetett, az ifjú apuka elvágta a köldökzsinórt. Megszületett a méhlepény is. Kiderült, hogy Ambrus nagyon fázós baba, addig sírt a mellkasomon, amíg fel nem öltöztették. Nem vitték el vizsgálni, se fürdetni – ezek ráértek órák múlva is. Aztán amikor abbahagyta a sírást, és szopizni kezdett, én is meghatódtam.

Azóta sokat olvastam és beszélgettem. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ebben a kórházban és ezzel a csapattal szülhettem. Egy tűszúrást sem kaptam – nem csak az idő rövidsége, a hozzáállásuk miatt sem. Amikor a rokonok és ismerősök megdicsérik a fiam nyugodtságát, „milyen jó baba” – mondják, én mindig arra gondolok, hogy azért, mert háborítatlan születése volt. Na, és ha lesz lányom, lehet, hogy így mesélem majd neki az első szülésemet: „Még borotválásra se volt idő!”

V. P.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.