igaz történetek szülésről, születésről

1443. nap: A lehető legkevesebben (Léna)

1443. nap: A lehető legkevesebben (Léna)

Elköltöztünk a belvárosi egyszobás albérletből vidékre, de közel Budapesthez, családi házba, kerttel. Három nap múlva, a 30. születésnapomon csináltam a tesztet, tudtam, hogy pozitív lesz. Az első „hol fogsz szülni?” kérdésre rávágom, hogy otthon, azaz itthon, ha már ilyen nyugodt helyre költöztünk. Pedig még csak kósza gondolatként fordult meg a fejemben ez a lehetőség. Bár abban biztos voltam, hogy semmi esélyt nem fogok adni annak, hogy még egyszer a gátam közelébe menjenek bármilyen fémtárggyal. Ennek pedig egyetlen biztos módja látszott értelmesnek számomra: olyan helyen, azokkal a segítőkkel szülni, ahol és akikkel ez nem fordulhat elő. Ráadásul már Samu születésekor is feleslegesnek és zavarónak éreztem a kórházi körülményeket (főleg azt a rengeteg embert).

A várandósság zavartalanul, kellemesen telt. Eljártam az információs hétre, teljesen magabiztos voltam az otthonszülés tervét illetően, a család felháborodott tagjai sem érdekeltek (aztán le is higgadtak némileg). Jó nevű, jó hírű magánorvoshoz jártam, nem csinált semmit, amit én nem szerettem volna, viszont mindent megtett, amit kértem tőle. Ismét aktív voltam: alakítgattuk, berendeztük az új lakást,. És még jogosítványt is szereztem, éppen négy héttel a szülés előtt volt a vizsga (nem biztos, hogy lapos hassal is átmentem volna). Az utolsó vérvételnél most is rosszak lettek a májfunkciós értékek, de ezúttal nem utalt senki kórházba (nem is mentem volna).

A 37. heti találkozón megkérdezte az egyik bába a férjemet, neki van-e valami kérdése. Csak annyi, hogy mi van, ha nem érnek oda hozzánk időben, hiszen nem Budapesten lakunk. „Hát akkor el kell kapni a kisbabát, de vigyázni kell, mert nagyon csúszós, mint egy hal; vigyázni kell, nehogy leessen. Illetve közel a földhöz kell szülni, ha mégis leesne, ne üsse meg magát.”

Tíz nappal a kiírt dátum előtti reggelen észreveszem, hogy keményedéskor görcsöl is a hasam; volt már ilyen, biztos jóslók, majd elmúlnak. A védőnőhöz kell mennem, mert hívott, hogy a 20. héten voltam nála utoljára, ugorjak már be. Az nem baj, hogy azért nem voltam, mert ő közben kétszer is ígérte, hogy eljön hozzánk, de nem jött. Mikor nála vagyok, éppen hívja őt az egyik helyi gyerekorvos, akit előző héten megkerestem, kijönne-e az újszülöttet megvizsgálni. Persze nemet mondott, miközben úgy nézett rám, mint a véres rongyra (úgy is viselkedett, mintha az lennék). Most meg hívja a védőnőt, hogy derítse ki, ki az az elvetemült, mert a nevemre persze nem emlékszik, de fel akar jelenteni az ÁNTSZ-nél. Védőnő a telefon után megkérdezi, hol fogok szülni. Én meg válaszolok. Ő pedig nagyon aggódik, szeretne még ma meglátogatni, hátha le tud beszélni, illetve rábeszélni a kórházra, ahol mégiscsak biztonságosabb.

Idegesít, hogy rengeteg beszerezni- és elintéznivaló van még: gyerekorvost kell keresni, el kell menni gyógyszertárba, boltba a szüléshez szükséges kellékekért. Meg is kérem férjemet, hogy jöjjön hamar haza, hogy tudjunk még vásárolni. Mielőtt elindul, látva, hogy éppen átmegy rajtam valami fájásféleség, viccesen megjegyzi, hogy ma megszülök. Kiröhögöm (vagy elküldöm melegebbre?).

Amíg „várjuk”a védőnőt, addig kimosom a kádat, rendet rakok. Délben jön, jééé, ezúttal nem csak ígérte, tényleg ideért. Próbálja kideríteni lesz-e segítség és kicsoda; azt mondom neki, hogy nem lesz itt senki, de ne aggódjon. Majd’ másfél órát marad; bánom, hogy beengedtem. Samu már nagyon fáradt, elaltatom cicin, remélem, jó nagyot alszik majd. Én meg kivasalom a tetra pelenkákat.

Ahogy kijövök a hálóból, jön egy egész fájdalmas összehúzódás. Elkezdem mérni az időt. Tíz perc múlva jön a következő, de az meg gyengének tűnik. Szóval még sehol sem tartunk. Azért be kéne ülni egy kád vízbe, hátha elmúlik. De még a kórházi csomagot is össze kéne pakolni. Inkább vasalok, fontosabb, hogy legyen itthon vasalt tetra. Vécére kell mennem. Eléggé fáj, megkönnyebbülök, amikor végzek, és azt gondolom, most akkor biztos elmúlik, főleg, ha beülök végre egy kád forró vízbe. Felhívom a férjemet, jöjjön már haza, mert lehet, hogy lesz valami; közben ugorjon be a gyógyszertárba is a megrendelt papírvattáért.

Francba, zárva van a kapu, ki kell nyitni, mert nem tud bejönni, most öltözhetek fel, pedig már éppen szállnék be a kádba. Nagyon lassan jutok el a kapuig; olyan mintha megnyúlt volna az idő (vagy a tér). Összeszedem magam, benn vagyok a kádban végre. Ötpercesek, hívom a segítők számát, de még nem vagyok benne biztos, hogy indulni kell, csak szólok, hogy lehet. Jó, csak számoljam bele, hogy hozzánk eljutni időbe telik. Öt perc múlva újrahívom, hogy induljanak.

Húha, mennyi teendő van még itt. Kiszappanozom Samu kakis pelenkáját. Ki kéne bontani az új vendégmatracot, hátha azon akarok majd vajúdni; kést ragadok, de útközben meggondolom magam, nem fogom tudni kibontani. Inkább felteszem a vasalót a szekrény tetejére, nehogy Samu nekiálljon vasalni, ha felébred. Most már nem érdekel semmi, ami nincs elintézve, úgy marad.

Nem bírom hang nélkül a fájásokat, Samu fel is ébred. Elmondom neki, hogy azért fáj most nekem, mert most fog megszületni a kistesó. Tudja. Jaj, de okos ez a gyerek. Közli, hogy vinnyogok. Aztán elindul levenni a másik szekrény tetejéről a hősugárzót, hiszen úgy volt, hogy azt akkor lehet elővenni, ha születik a kisbaba. Rákiabálok, hogy ne akarja már leszedni, ne másszon székre, nehogy leessen (ő vagy a hősugárzó).

Visszamegyek a fürdőbe, forró víz, só muskotályzsálya-olajjal, állítólag fájdalomcsillapító hatása van. Telefonálok a férjemnek, hogy ne menjen a gyógyszertárba. Pár perc múlva megérkezik, éppen nagyon fáj. Ahogy belép a fürdőbe, megreped a burok, jön valami kis vér (remélem, ez nem baj), és érzem, ahogy nekifeszül valami valaminek bennem. Samu Apa segítségével megszerzi a hősugárzót végre.

Feltérdelek négykézlábra és ordítok, ahogy a torkomon kifér. Érdekes hang, pont olyan, mint annak a lánynak, akit a várótermi csoport alatt hallottam szülni. Jólesik ez a hang, leküzdhetetlen és segít. A fájások között mindent érzékelek, ami körülöttem zajlik, ráadásul egyszerre az összes érzékszervemmel, erre is rácsodálkozom. „Ne menj már sehova, mert jön a baba.” „Mit csináljak, hogy segítsek?” „Semmit, nem tudom, de már jön is a következő. Látszik már valami?” „Nem, semmi.” Aztán egyszer csak már látszik a haja, nagyon ég a gátam, de a következőre sem bújik ki a fej. Autót hallunk: „Samu, nézd meg, lehet, hogy a bába nénik jöttek.” Kimegy, de nem jön vissza. „Hol van már ez a gyerek, a szomszéddal beszélget talán? Nyitva a kapu, le ne lépjen. De most ki ne menj utána!” Inkább kikiabálunk neki, hogy jöjjön be; bejön.

„Jaj, itt van a szeme… meg az orra, a szája, kint van a feje, szia; jól csinálod, nyomjad még.” „Majd a következőre, most nem tudom.” „De nagyon lila a feje; szerintem nem baj.” Aztán kibújik teljesen, apukája kezébe, nem esik le, dehogy. Köhög kettőt és nézelődik. Leülök vele a kádban, betakargatjuk. Éppen olyan érdeklődéssel szemlélődik, mint Samu. Ebben a tekintetben is minden benne van, egyszerűen tudom, hogy ő (is) mindent ért most éppen; mégiscsak Platónnak van igaza azzal az anamnéziselmélettel.

Kb. egy és negyed óra telt el azóta, hogy szóltam, induljanak. Két órával ezelőtt kezdtem mérni a fájások közötti időt. Jó ég, el sem hiszem, hogy ez ennyi volt, hogy ilyen gyorsan…

Újabb negyven perc múlva megérkezik a segítség. És segítenek még nagyon sokat. Ezúton is köszönöm nekik!

Zs. J. B.

Samu > > >
Jónás > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.