igaz történetek szülésről, születésről

995. nap: Hüvelyi császár

995. nap: Hüvelyi császár

Huszonhét éves. Parancsomra ott a gyerek. Mi kell, hogy itt is maradjon? Irtózom a gyógyszertől, alig szedem, a baba ezúttal mégis marad. Sok mindent kell kiállnia, és mégis.

Aztán hogy is volt a szülés? Politikai gazdaságtan vizsga van másnap, nekiállok, a szomszéd szobában érdekes emberek vendégsége, én az ágyra teszem a pg könyvet, elé térdelek, aztán minden csurom víz. Kiabálok: „Márta! Márta!” Jön a szomszéd szobából, ő nagyon tudja ezeket, kisbabája van neki is, mért pont erre emlékszem ilyen élesen, ahogy kiabálok? Bejön. „Szerinted ez az?” „Igen, az.” Nem szoktam hányni, most ellenállhatatlan.

Aztán az egyik nagyokos a szomszéd szobából szép piros autóján bevisz. Rémült hallgatás bennem, ő beszélgetne, kulturáltan. Végül némaság, ő megkönnyebbülten kitesz minket a kórház előtt. Be kell szállni a teherliftbe. Oda már nem jöhet velem. Csukódik rám a teherlift ajtaja – mélységes búcsútekintet.

Aztán le kell feküdni és két szoros gumiszalag a hasamon. Órákon át lehet bámulni a monitort, fel-le vándorolnak a számok, és gördül a gépből a papír, hallani a zakatolást, a gépből zakatol, ami valójában a mélyben zakatol – ördögi hipnózis! Fekszem mozdulatlanul – rajtam nem látszik semmi. Csak legbelül érzem, hogy hogy fáj. „Vannak fájások?” – „Vannak.” – „Az nem lehet.” Vizsgálat. Tényleg!

Legbelül élek, mint egy pislákoló pont. Kijjebbről nézve akár hulla lehetnék. De belül nem az vagyok, állok elébe ezeknek a felháborító érzeteknek. És folyton pisilni kell. Ott fekszem, mozdulni nem lehet, és kiabálok, hogy: „Nővér! Nővér! Pisilni kell!” Mint az öngyilkos barátnőm (azóta nem sok idő múlva sikerre is vitte) bezárva a kórház cellájába, amikor látogattam, ő kiabált így a kilinccsel csak kívül ellátott ajtó mögé, hogy „Nővér! Nővér!”

Nincs itt nekem senkim és semmim. Talán nem is kell. És ezt az egészen különböző férfiak megszámlálhatatlan hada kíséri. Van egy pici göcsörtös alak, van nagy hentesszerű, sőt még egy afrikai is. Szinte képtelenség, hogy mennyien vannak műszakban, hát hány orvos van itt, de akármilyen változatosak külsőleg, mind ugyanazt csinálják, pont ugyanazt, és amit csinálnak, az botrány, noha nem moccanok, nem is látszom (vagy nem látom, hogy látszom), ennek is biztos így kell lennie, ha így van, így kell lennie.

Órák-órák-órák, a falon az óra, megint eltelt egy óra: „Nővér! Nővér!” Menjek át a másik szobába, másszak fel a képtelenül magas ágyra. „Nincs papucsa? Hogy képzeli?”

Van velem egy vicces kis mackó, amiből éppen bújik ki egy egész picike mackó, csak el ne vegyék, hiszen tudom, hogy csöppet sem steril.

Mindig azt gondoltam, hogy nem kaptam oxitocint, de talán inkább igen, csak azt mondták rá, hogy cukor.

Néha megszűnik a zakatolás. Nem baj ez? Aztán egyszer csak ők is azt gondolják, hogy baj, és sürgölődés kezdődik, hát akkor legyen császármetszés, először is borotválás. És aztán bejött még egy újabb férfi – a nap hőse! Nem sokkal ez után a nap után kirúgták, mert ivott. De ekkor még ott volt. A borotválás után, végtelen komolysággal, amibe jól meg lehetett kapaszkodni, kijelentette, hogy most megszülöm. Persze-persze, ó milyen hálás vagyok neki! Soha többé nem láttam. Kellett nekem ez az alkoholista, aki bízni merészelt benne, hogy én, ÉN, szülni tudok.

Aztán a szégyen, mert elfelejtették a beöntést, és evvel akkoriban nem sokszor kellett szembesülniük. Csak nálam. Ki is fejezték, mind az ezren, akik körülvettek engem és ezt a részeges hőst, hogy ami sok, az sok.

Aztán hoznak egy újabb gépet, és ez a vákuum. Én meg úgy tudom, hogy a vákuum leszedi, szétszedi a gyerek fejét, hát akkor nem lesz gyerek, eddig se hittem igazán, hogy ennek a vége az, hogy gyerek van, hát akkor most nem. Tudomásul veszem, mint mindent, amim következett.

Aztán a lemondás kellős közepén kint a gyerek, fehér, hófehér, de a fejecskéje kerek, nincs szétszedve és él. Ez a helyzet. Egy pillanat – nahát, miféle pólya ez, és már viszik is. Van a hátán egy kis seb, a mai napig, egyetlen maradandó nyoma a bűnnek, a szenvedélynek? Hát lezajlott, azt sejtem, hogy ő is itt van valahol a házban. Talán egyszer majd (ha most még tilos, azt is elfogadom) találkozunk.

Jön a varrás. Megint gyülekeznek sokan, és többször hallom: „hüvelyi császár”?! Haha! Hüvelyi Császár! „Ne hisztizzen, ez csak egy puha törlés!” Aki ezt mondja, éppenséggel nem is férfi, hanem nő. Aztán befejezték nagy sokára. És bennem az a kis pislákoló létező kifelé is kapcsolatot talál, és én boldog vagyok. Mint még soha.

Aztán jöttek azzal az érdekes pólyával, és letették mellém a gyereket. Ez a gyerek nagyszerű. Aludt, a szemhéja mögött mozgott a szemecskéje. Szóval álmodott. Aztán kinyitotta, és rám nézett. Néztük egymást. Aztán szopott, és hogy szopott, nahát!

Szilveszter napja volt, és akár ki is sétálhattunk volna, mert az őrök mind ünnepeltek. De nem mertem. De a folyosóra azért kivittem egy pillanatra, Ő is megnézhette.

Aztán a szétszabdaltság utáni szörnyű testi érzések. És közben az az érzés, hogy ugyan megöltek, összevagdaltak, bedobtak a fazékba, de én hetvenhétszer szebben jöttem ki belőle.

F. J.

Véletlenül kiválasztott mesék.