igaz történetek szülésről, születésről

989. nap: Széttört álmok (Levente születése)

989. nap: Széttört álmok (Levente születése)

Levente már majdnem négyéves. Ma sem tudom elmesélni a születése történetét anélkül, hogy zokogásban ne törnék ki. Ezért nem is mesélem soha. Ha nem jött volna Ági sürgető levele, hogy szedjük össze magunkat és írjuk meg a szüléstörténetünket, ma sem tenném. Úgy éreztem azonban, ez most nekem szól, hogy itt az ideje. Így történt.

Huszonkilencedikén reggel felhívott a nővérem, kérdezte, hogy vagyok – a 39. hét vége felé jártunk –, majd azt mondta, a 29 nem olyan jó dátum születésnapnak. Mondtam, hogy nagyon is jó nap – már valahol ott motoszkált a tudatomban, hogy Levente döntött. Egyre furcsábban éreztem magam, és amikor a délutáni szunyókálásból felébredtem, éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott, és kitört belőlem a sírás. Figyelni kezdtem, tudtam, hogy elkezdődött. Bátortalan SMS-eket küldtem a szüléses telefonra, nem akartam senkit túl korán lehívni. Szilvi barátnőm jelzett, hogy most érkezett meg Angliából, mondtam, hogy jókor, mert ma fogunk szülni. Hívtuk J-t, a másik doulámat, aztán én elmerültem, és nem tudtam már kifelé figyelni.

Ági valamikor telefonált, hogy mi történik, kapja csak az SMS-eket, már elígérkezett valahová, elmenjen-e, vagy induljon azonnal. Mondtam, ráér. Nem tudtam, hogy telik az idő, figyeltem a fájásokat, meghökkentett a fájdalom. Szilvi valamikor halkan beúszott, motozott körülöttem, én pedig egyik hullámból kikerülve merültem a másikba.

Már sötét volt, megérkezett J., akkor már szerettem volna, ha Ági is ott van, mert féltem, mert ez volt az első szülésem, és 42 éves voltam, és csupa ismeretlen dolog történt a testemmel, a testemben, és nem bíztam magamban. És nem tudtam Leventével együtt dolgozni, eszembe sem jutott, hogy valahogy kapcsolatba lépjek vele, teljesen egyedül küzdöttem, ahogy ő is egyedül küzdött.

Megérkezett Ági, megvizsgált, megkérdeztem, mit talált, azt mondta, csupa jót. Telt az idő, órák múltak, egyszerre minden megváltozott. Mintha szélcsend köszöntött volna be.

Utána elkezdődött a kitolás. Órákon át. Ági néha homeopátiás szert tett a számba, rábeszélt, hogy üljek a fürdőkádba, és egyre többet emlegette, hogy valaminek változnia kell, mert különben be kell menni a kórházba. Egyre jobban rettegtem, de nem tudtam, mit kell tennem. Ági megkért, hogy feküdjek a bal oldalamra néhány percig, a fájdalom elviselhetetlen volt. Ági azt javasolta, aludjunk egyet, mindannyian lefeküdtek, de én nem tudtam pihenni, hiszen a tolófájások nem szűntek. Egyedül éreztem magam, és egyre jobban féltem. Három nő volt mellettem és Levente apja, és nem rajtuk múlt.

Már világosodott, amikor Ági azt mondta, be kell menni a kórházba, ott már régen megszületett volna a fiam. A fiam, akinek még mindig jó szívhangjai voltak és állta a sarat. Már mindenki indult kifelé, én kétségbeesetten kapaszkodtam J. nyakába, hogy még egyszer próbáljuk meg, nem akarok a kórházba menni.

Bementünk. Összetört az álmom. Felfektettek, legorombítottak mindenért, de legalább J-t beengedték. Egy ideig még volt erőm küzdeni, nem engedtem a gátmetszést – „…És ki fogja összevarrni, ha szétreped a gátja?!” – , de amit kértem Ági utasítására, hogy adjanak oxitocint, azt nem tették meg egy jó darabig. Nem mesélem el, miket kaptam.

Inkább azt mesélem el, hogy velem volt J., aki a maga finom, kedves, diplomatikus módján képviselte az én érdekeimet, és olyan kapcsolatot alakított ki az orvossal és a szülésznővel, ami csodálatraméltó, és kivívta az ő elismerésüket is –, a végén az orvos odahívta, hogy nézze meg, jó lesz-e így a varrás a metszésen. Mert a végén metszettek –, de azt is könnyebb volt elfogadni, mert J. bólintott nekem, hogy rendben lesz úgy. És fogta a kezem, és amikor minden sikertelen tolás után sírtam a kimerültségtől és kétségbeeséstől, hogy „nem jön ki”, akkor hittel mondta, hogy „kijön”.

Akkor már feltelefonáltak a főorvosnak, mert csak ő kezelheti a vákuumos gépet – igen, már ez várt rám. És akkor odajött az orvos, és azt mondta, hogy előtte még tegyünk egy próbát, hogy a következő tolásnál egy kicsit összecsomagolja a fiam lábát, és segít. Segített. A szülésznő mondta, hogy már kint a feje és fintorog. Aztán mindene kint volt, rám rakták, de alig volt erőm, hogy felemeljem a fejem és megnézzem.

És elvitték. Sírva kértem J-t, hogy menjen vele, ne hagyja magára egy pillanatra sem. Én ott maradtam. Üresen, és bámultam a mennyezetet, amíg összevarrtak. Csak az ürességet éreztem, semmi mást.

Visszahozták a fiam megmosdatva, bebugyolálva, rátették a hasamra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy megemeljem a fejem, és a szemébe tudjak nézni. Hogy vártam ezt az aranyórát, és most nem volt erőm tartani és szerelembe esni. Halkan szóltam J-nek, hogy tartsa, mert rosszul vagyok. Meghallották, azonnal elvették Leventét és elvitték.

Én elvesztettem az eszméletemet, a vajúdóban tértem magamhoz. Egész nap ott voltam, infúzióra kötve, néha-néha magamhoz tértem. Leventét oda nem hozták be. Legközelebb este láttam a szoptatásnál. Könyörögtem az ápolónőnek, hogy hagyja ott aludni a hasamon.

Másnap saját felelősségemre hazamentünk, mert nem volt elég erőm ahhoz, hogy ki-betologassam a kiskocsiban, ezért nem engedték, hogy velem legyen. Hazamentünk, de már késő volt. Soha nem hevertük ki azt, hogy órákig külön kellett lennünk a születése után.

Ötnaposan ismét a kórházba kerültünk, mert nem lövellt be időben a tejem, és Levente majdnem kiszáradt. Hiába lövellt be aznap éjjel – éjjel nem engedtek szoptatni. Begyulladtak a tejmirigyek…

Hát így indult el Levente élete és az én anyaságom. Azóta sem sikerült felülírnunk ezeket a traumákat. Nem Leventén múlt. Ő megtette a maga dolgát.

Amikor Ági a 30. héten megvizsgált, megkérdezte, mikor szülünk, azt hitte, a 37. héten vagyunk, mert Levente már stabilan „beállt” a helyére. Nyolc és fél órát tartózkodott a szülőcsatornában és 9/10-es APGAR-ral jött ki. Nem ő tehetett arról, hogy kórházban kötöttünk ki. Rajtam múlott. Azt hittem, felkészült vagyok, de tévedtem. Azt hittem, én majd meg tudom csinálni, de tévedtem. Sok mindenben tévedtem. Nem magától értetődő, hogy egy kisbaba megszületik. Kegyelem dolga. Jó alázattal hozzáállni. Elképzeltem, hogyan lesz majd, és nem úgy lett. De Levente mégiscsak megszületett és él és egészséges és csodálatos kisfiú. Szeretnék minden pillanatban hálás lenni érte.

Sz. Zs.

Kedves Zs., kedves Zs…

Annyira sajnálom, amiket átéltél!

Ha lettem volna ügyesebb 1977-től, ha el tudtam volna érni 2009 augusztus 29-ig, hogy egész egyszerűen a szükséges órában együtt bemenjünk abba a fránya kórházba és ott megkapd rögtön az oxitocint, aztán a babával együtt rögtön haza… Akkor maradt volna erőd örülni is…

Nem voltam elég ügyes. Nem, Zs., nem Rajtad múlott. Hanem a rendszeren.

Hiszen az otthonszülés egyik normális befejezése egy normális országban, hogy a bába bemegy a szülő nővel a saját megítélésük szerinti szükséges időben segítségért a kórházba, ahol kompetensnek tekintik őket, megadják a segítséget, aztán boldogan hazamennek a bábával-babával együtt.

Igen, nagyon-nagyon jó, hogy J. Veled tudott menni, nagyon! Legalább ő…

Szeretettel, és nagyon köszönöm, hogy leírtad, hogy leírhattam én is Neked.

Levente pedig nagyon szép, látszik rajta ugyanaz az egészséges elszántság, ami akkor…

Bár a Te szenvedésed (és az enyém) segítene a többieknek… Talán segített is már egynek-kettőnek. Fogjuk föl így, örüljünk annak, ami jó! Mert azért van ám olyan is!

Ági

Véletlenül kiválasztott mesék.