igaz történetek szülésről, születésről

910. nap: Szép kórházi szülés (Csongor)

910. nap: Szép kórházi szülés (Csongor)

Valóra vált az álmom, harmadszor is babát várok! Hajnali ötkor magamban ujjongok, ahogy nézem a tesztet. Hétkor pedig zokogok: meghalt a nagypapám. Vigaszt merítek a pici babámból, és biztos vagyok benne, hogy a dédpapája küldte, hogy ők még találkoztak… Egy jön, egy megy, milyen igaz…

Az orvosom kórházat váltott, máshová szerződött, tehát hozzá járok terhesgondozásra, viszont úgy döntök, ügyeletben fogok szülni, legutóbb is rendben ment minden. Viszont Szilvit, az előző szülésnél megismert angyali szülésznőt most megkérem, legyen velem, nagyon sokat jelentett Regő születésekor is.

És ismét egy gondtalan várandósság vár rá, hatalmasra nőtt pocakkal. Végig annak drukkoltam, hogy most összehúzódásokkal induljon a szülés, ne magzatvízzel és ne három héttel korábban. Cisztát most is találtak a baba fejében, az előző várandósságnál szerzett tapasztalatok birtokában már el se mentünk genetikai szűrésre, nem láttuk értelmét, a ciszta pedig szépen felszívódott.

Hat héttel a szülés várható időpontja előtt az orvosom megijesztett: nyitott méhszáj, a baba feje beilleszkedett, szerinte egy hét múlva szülök… Hogy mi van…? Nem akarok a 35. héten szülni! Decemberi babáról volt szó, és arról, hogy szépen kivárja az idejét, és minden rendben lesz! Próbálok magamra egy kicsit vigyázni, amennyire ez két fiú mellett lehetséges, és ez olyan jól sikerül, hogy rendben elérjük a negyvenedik hetet.

Az utolsó héten már volt bennem egy adag türelmetlenség, vagy talán inkább bizonytalanság. Minden este órákig tartó jósló fájásaim voltak, már az időt is mértem, és egyszerűen, hiába harmadik terhesség, képtelen voltam eldönteni, hogy ez már az-e. Hogy mennyire is kell fájnia, és honnan fogom tudni? De amíg nem jött a bizonyosság, szépen elmentem zuhanyozni, lefeküdtem azzal, hogy ha kell, majd legfeljebb felkelek, addig is pihenek – és mindig el is múltak.

Tizenkilencedikén este kilenc tájban még Szilvivel, a szülésznőmmel beszélgettem, és nyafogtam neki pont ezzel kapcsolatban, akkor is már vagy egy órája fájásokat mértem. Aztán ugyanúgy elmentem lefeküdni, mint máskor, „na, ma se szülünk” alapon.

Valamikor éjféltájban ébredhettem az első fájásra, de gondoltam, ilyen is volt már, megfordultam, hogy tovább alszom. De jött a következő, meg még egy… Mire rászántam magam, hogy mérjem, egy óra volt, a fájások pedig nyolcpercesek. Felkeltem, és jelentkezett a hasmenés is, mint Marcinál, ez már gyanús volt. Aztán az, hogy ahogy jöttem-mentem, járkáltam, már meg kellett állnom a fájások erőssége miatt, beleizzadt a tenyerem. Megcsináltam Marci tízóraiját, hátha reggel már nem leszek itt… Aztán írtam egy SMS-t Szilvinek, még mindig bizonytalanul, bár az eltelt egy órában öt-, majd hárompercesre váltottak a fájások. Hamar válaszolt, szerinte menjünk be, ő fél négy körül tud beérni. Jó, akkor én is úgy készülök, fél háromkor ébresztettem a Kedvest, hogy egy óra múlva érjünk be. Szegény, nagyon álmos volt. Még lezuhanyoztam, összepakoltuk a hiányzó pár dolgot, a gyerekeknek adtam egy-egy puszit álmukban, szóltunk anyósomnak, és mentünk. Aznap estefelé kezdett esni az első hó…

Szilvivel szerencsésen összefutottunk a parkolóban, úgyhogy együtt mentünk fel, és ez olyan jó volt, valakihez megérkezni, akit ismerek és akire számítok! Az autóban kicsit ritkultak, rendeződtek a fájások, ekkor négypercesek voltak. Felébresztették az ügyeletes orvost, megvizsgált – egy nagyon szimpatikus, fiatal orvos volt, később tudtam meg a nevét –, bő kétujjnyi! Ennek nagyon örültem, sose értem még ilyen tágulással kórházba, és amilyen kevés idő telt el egyelőre, most is féltem, hogy nem haladtam még semmit. De ez szuper! Jött a szokásos felvétel, papírmunka, de beavatkozások nem voltak. Rögtön megkaptam a rózsaszín szülőszobát, ahol Regő is született, és bejött a párom is. Volt egy CTG, az alatt ültem, de aztán felkeltem, járkáltam, beszélgettünk, P. adagolta a homeopátiás szereket, itt még nem volt vészes a helyzet.

Hamarosan bejött a fiatal orvos burkot repeszteni. Ezt Szilvi mondta korábban, hogy megfelelő tágulásnál szoktak, de én nem akartam, csak a kitolás előtt, amikor már muszáj. Féltem tőle, hogy fájni fog, vagy hogy megkarcolják a baba fejét, annyi rosszat hallottam már. Aztán belegondoltam, hogy ilyen fázisban egyik gyerekemnél se volt már meg a burok, úgyhogy beleegyeztem, és nem is fájt, csak ömlött a jó meleg víz. A karcolásra azért rákérdeztem, Szilvi megnyugtatott, ugyan, dehogy karcolták.

Aztán a labdán ültem, a fájások jöttek szépen, erősödtek, már nem foglalkoztam az órával, gondoltam, P. vagy Szilvi biztos nézik. Nem éreztem komoly különbséget, hogy a burokrepesztés miatt feltűnően erősebb lett volna, csak úgy a maga ütemében haladt a dolog.

A labda hamar nem lett kényelmes, vagy a baba feje feszített nagyon alul, vagy a hajnalban a hasmenéstől frissen kijött aranyerem, mindenesetre nem esett jól az ülés. Felálltam, alám terítettek egy lepedőt, az ágyra támaszkodtam, aztán térdeltem, utólag úgy emlékszem, minden csak néhány percig tartott. Közben minden fájás után reszketni kezdett a lábam, Szilvi mondta, hogy izomgyengeség, a többnapos jóslók kivették az erőt. Végül, amikor úgy éreztem, nem bír el a lábam, visszaültem a labdára, de megint szinte feküdtem, P. mögöttem ült egy széken, a térdére támaszkodtam. Számomra nagyon meglepően hamar mintha székelési ingert éreztem volna, először csak gondolkodtam, hogy ez már lehet az, vagy a vécére menjek, vagy csak rosszul ülök megint? Azt hiszem, ekkor még kimentem a vécére, de eredménytelenül. Szilvi épp elszaladt segíteni egy másik szülésnél, a hó nagyon sok babát kicsalogatott aznap. Visszatérve álltam megint, és pár fájás után szóltam P-nek, keresse meg Szilvit. Megint vagy még mindig bizonytalanul kértem, nézzen meg… Bő négyujjnyi és nagyon laza méhszáj, de még ne toljak…

Itt már nagyon befelé fordultam, a fájásokra emlékszem, utólag elemezve tipikus átmeneti szak: hosszú, erős fájás, aminek a végén a hasam teteje feszül meg, nyomni szeretne… Ez is a labdán volt, P. ölében, és annyira belemerültem, mintha víz alól merültem volna fel vagy álomból ébrednék a fájás végén. Legszívesebben így maradtam volna, ebben a helyzetben szültem volna meg a babát… Ez nagyon nagy különbség az otthoni és a kórházi szülés között, otthon valószínűleg megtehettem volna. Én úgy emlékszem, két-három összehúzódás volt így, P. szerint húsz-harminc, amikor mondtam, hogy nem tudok nem tolni! Épp másztam felfelé a szülőágyra, elméletileg fájásszünetben, ami igazából nem volt már, amikor bejött egy orvos a reggeli műszakból, hogy ő most megvizsgál. Mondtam, hogy nem akarom, hagyjon békén… Mire ő: „Asszonyom, nagyon sokan szülnek most, másokat is meg kell vizsgálnom, legyen tekintettel másokra is.” Na, itt gondoltam magamban, hogy megnézném, te hogy lennél tekintettel másokra hasonló helyzetben… Ez volt az egész nap egyetlen kellemetlen pontja. Aztán végül majdhogynem hálás lettem neki, mert itt derült ki, hogy eltűnt a méhszáj, tolhatok.

Visszajött a kedves fiatal doki, Szilvivel szétkapták a szülőágyat székké, közben nekem jött a fájás, ők meg annyira azon igyekeztek, hogy nekem kényelmes legyen, hol legyen a lábtámasz, a párna a hátam mögött, én meg nagyon segítőkészen csak annyit tudtam mondani mindenre, hogy nem tudom, sehogy se jó, hogy végül kizökkentem, lett egy leállás, amikor csak állt és várt mindenki, hogy jöjjön a fájás. Javasoltak egy kis oxitocint, de azt nagyon határozottan nem kértem, annyira tudtam, hogy a bunkó orvos és az ágyszerelés miatt egyszerűen lelkileg kizökkentem… Kis türelmet nekem. És kaptam türelmet, és jött a fájás, és közben is csak azt mondogattam, hogy jaj, de nem jó, nagyon rossz, nagyon feszít, úgy éreztem, mindenféle nyakatekert pózokba csavarom magam, egyszer mondták is. Szilvi védte a gátat, közben egyszer megfoghattam a kis feje búbját, P. azt mondta utólag, hogy amikor jött a fájás, megkapaszkodtam, és teljesen ülő helyzetbe toltam magam. Én ebből arra emlékszem, hogy a körmöm nyoma a kezén maradt…Csongor2

És mindössze tizenöt perc volt, nem tudom, hány fájás, hány tolás, sose értettem, mások honnan tudják, és megszületett Csongor György, ez a dundi, nagy baba. Kértem rögtön, tisztogatták az orrát, aztán oda is adták, tiszta Regő volt, édes, picike, és nem sírt ő sem, mint a tesói, nyöszörgött, de a hasamon rögtön megnyugodott… Reggel 6.40 volt.

Utána jött a mérés, ott helyben a szülőszobán, egyszer csak hallom, hogy kerek 4100 gramm. Nahát, tényleg nagy, pedig milyen pici, és jól becsült az orvosom öt hete… Aztán mondják, hogy 58 centi. Hm, szép hosszú is. Végül pedig: 38 centi fejkörfogat. Mi van??? Na, akkor mindent értek. Hogy miért feszített annyira, hogy miért voltam nagyon pingvin az utolsó hetekben, miért fájt a legjobban a farokcsontom környéke a vajúdás alatt, miért nem volt jó ülni…

Előtte P. elvágta a köldökzsinórt, Csongort bepólyálták és visszahozták pár percre, majd elmentek Apával, amíg engem rendbe tesznek, addig Csongort is mosdatják, öltöztetik.

Velem végül elég sok munka volt, mondtam is, hogy az előző két szülésről nem emlékszem ilyen alaposságra. Mindent a kedves fiatal doki csinált, és nagyon jó fej volt, mindent mondott, hogy mit fog csinálni és én mit fogok érezni. Marci régi gátmetszése mentén repedtem, de azt mondták, ez csak felszíni sérülés, könnyebben fog gyógyulni, mint a metszés – így is lett. Volt pár varratom és egy aranyerem jó közel egymáshoz… Aztán végül visszahozták, megkaptam a babámat, és hála annak, hogy jó sokan születtek, még órákig együtt voltunk hármasban.

Meg kell mondjam, nekem semmi kifogásom nincs a kórházban töltött napok és a kórház ellen. Amikor a gyermekágyas osztályra kerültem, épp egy hazamenős szobatársam volt egy-két órán át, ő nagyon panaszkodott, azt mondta, azért nem akar még egy gyereket, mert milyen kiszolgáltatott az ember, és mennyire futószalagon, darabra kezelik szülés alatt is, utána is. Kicsit megijesztett, egyrészt két éve nem ezt tapasztaltam, másrészt ennyire rossz lenne, hogy emiatt nem szülne még egyszer? Aztán rájöttem, hogy ez is ízlések, elvárások, hozzáállás kérdése. Én egyáltalán nem éreztem magam így kezelve, és akit másnap kaptam szobatársnak, ő sem. Sőt, neki voltak problémái, és az egyik csecsemős nővér órákig ült az ágya szélén és tanította szoptatni, ilyenről eddig csak olvastam, de látni még nem láttam, meg is mondtam annak a nővérnek, hogy le a kalappal.

Nekem szerencsére nem sok segítségre volt szükségem. Kedden körülbelül délelőtt tízkor kerültem ki az osztályra, Csongor még maradt a szülőszobán, elvileg hozták volna azonnal, gyakorlatilag annyi dolguk volt a benti újszülötteseknek, annyi baba született, hogy vagy másfél órát vártam rá, már nagyon hiányzott! Jártam is a gyermekágyas nővérek nyakára, hogy hozzák már, belőlem meg vegyék ki a branült (nem kaptam semmit, de a felvételkor betesznek egyet, hátha szükség lesz rá, aztán szülés után, ha jól van az ember, kiveszik).

Végül végtelennek tűnő várakozás után meghozták Csongort. Nálunk teljesen bejött az, amit általánosságban olvastam, hogy az első nap az alvós, a második a szopizós. A születése napja, kedd, azzal telt, hogy aludt, és én csodáltam, éjjel is talán kétszer kelt fel. Amikor felébredt, szoptattam – már a szülőszobán is ügyes volt –, amúgy meg aludtam. Aznap még nem fürdettük, merthogy már fürdött délelőtt, így nem is mérték. Másnap és főleg másnap éjszaka már sokkal éberebb volt, két órákat szopizott egyfolytában, gondolom, akkor még nem mennyiséget, viszont közben folyamatosan ürült a magzatszurok, így estére, másfél napos korára már csak 3800 gramm volt, meg is ijedtem. Tudom, hogy egy ekkora baba is fogyhat legalább tíz százalékot, és nála a tíz százalék 41 deka lenne, de azért soknak tűnt hirtelen ennyi súlyvesztés. A következő napon igyekeztem is, hogy minél gyakrabban, minél többet egyen, kijönnie viszont nem nagyon volt már minek, így lett csütörtök estére 3760 gramm, és ezt írták be pénteken hazaadós súlynak is.

P. minden nap jött látogatni, már a születés napján is, hazajött aludni és délután vissza. Itt úgy van a látogatás, hogy a babákat ki lehet tolni a szoba ajtajába megmutatni, megsimogatni, aztán vagy marad a baba a szobában a szobatárssal, vagy ki kell tolni a csecsemőőrzőbe, amíg az anya a folyosón van a látogatókkal. Nővére válogatja, a jó fejek egész sokat engedik ácsorogni a látogatót a babával a szobaajtóban vagy a folyosón, miközben elvileg toljuk az őrzőbe.

A gyerekeket csak másnap hozta be, szerdán, nagyon aranyosak voltak. Mindketten odavoltak a babától, sokáig nézegették, és akkor épp jó fej nővérkék ültek a nővérpultban, akik hagyták őket ismerkedni, fotózni. Anyukámékkal épp egyszerre voltak ott. Én főleg Regőre voltam kíváncsi, hogy mit szól, és abban sem voltam biztos, mennyire értette ezt a terhesség dolgot, hiszen a saját pocakjára is mondta, hogy Csongor… De most kiderült, hogy mindent értett. Magától értetődő természetességgel fogadta Csongort, egy pillanatig láttam csak az arcán valami kis meghökkenést, hogy anyánál baba van. Aztán rögtön meg akarta fogni, simogatni. Később rólam gondoskodott: „Anya egyél, hozok villát.” – és elindult a folyosón villáért. Marcival és anyukámmal azt hiszem, kétszer is elmentek az őrző ajtajához kukucskálni, meglesni Csongort, amikor már betoltam, szóval nagyon édesek voltak. Amikor hazaindultak, Regő hívott engem is, de okosan megértette, hogy még nem mehetek, és integetett Apa karjából.

Csongor3Itthon is jók voltak, csupa jó hír jött, és a páromra is nagyon büszke voltam, hogy hogy kezeli a fiúkat. Nem beszélve Marciról, akinek rendszeres feladatai lettek, amiket szépen meg is csinált, megtanult kenyeret kenni, szendvicset csinálni magának, sőt, el is mosogatott.

Én a lehetőségekhez képest jól voltam. Azt már tudtam, hogy ég és föld, ha van gátmetszés vagy ha nincs, most megtapasztalhattam a köztes állapotot: repedés, varratok, plusz aranyér, nem kicsi. Hát nem volt egyszerű, ha azt kérdezték, tudok-e ülni, azt válaszoltam, tudok, csak nem szeretek.

A második-harmadik napra a derekamat is teljesen elfeküdtem, a szeméremcsontom, farokcsontom meg még a szüléstől meg Csongor fejétől fájt, szóval a derék- és csípőtájékomat szívesen elcseréltem volna valakiével. Ebből a derekam már egy itthon alvástól szinte teljesen rendbe jött, a többi meg szép lassan, fokozatosan javulgatott.

Csongorral is minden rendben volt, a súlyvesztéstől rajtam kívül senki sem ijedt meg, nem lett sárga, csak már itthon egy picit, úgyhogy pénteken szépen, rendben haza is jöhettünk.

Lelkileg talán ettől a szülésemtől féltem leginkább. Talán mert már tudtam, milyen, viszont a másik kettő olyan különböző volt, hogy azt is tudtam, lehet teljesen másmilyen, akár rosszabb is? Talán mert kevesebbet készültem, hiszen már két gyerekem volt? Vagy mert Regő születése még közeli emlék, bár szép, úgyhogy ez nem lenne ok – de a fájdalomtól féltem. Vagy pont azért, mert mindkettő szép volt, és legalább olyan szépet szerettem volna, féltem, hogy három szép szülés már luxus ugyanannak az embernek az életében? Vagy mert beijesztettek 35 hetesen, és néhány hétig a szülés ellen kellett dolgoznom?

Mindegy is, hogy miért, mindenesetre nehezen és sokára jutottam el a „szülni akarok” érzésig. Csongor viszont az időzítés bajnoka: amikor végre eljutottam ide, akkor még megvárta Marci iskolai karácsonyi ünnepségét, amit könnyek között, meghatva néztem végig, utána pedig hipp-hopp megszületett úgy, hogy karácsonyra már itthon lehessünk. Az első fájásoknál arra gondoltam, de jó lenne reggelre egy baba… Aztán gyorsan elhessegettem a reményt, annyira arra voltam beállva, hogy nem szülök én olyan gyorsan, a terhesség alatt is ezt mondogattam mindenkinek. A két első, 12 és 15 órás szülésem alapján jósoltam magamnak egy 18 órásat.

Még a kórházba érve, a liftnél is azt mondtam P-nek, hogy tudom, hogy arra kéne koncentrálnom, hogy biztos már jól nyitva vagyok, de nem hiszem, félek, hogy nem… Aztán úgy örültem a bő kétujjnyinak! Később egyszer mondtam azt is neki, hogy ebből előbb kell, hogy baba legyen, mint Regőnél, mert ilyen fájásokkal nem bírok még annyi órát. Azt többször is kérdeztem, milyennek lát, mint Regőnél hány órakor? És előbb is lett, mindenestül hat óra alatt született Csongor.

A fájdalom is egy gát volt, voltak olyan fájások, amiknek az elején visszahőköltem, hogy jaj, ez fájni fog. Aztán általában gyorsan nézőpontot váltottam, és azt mantráztam, engedd el… Add át magad… A már sokszor felidézett hullámhasonlattal, miszerint ha a tengerben úszol és küzdesz a hullámokkal, akkor elmerülsz, de ha átadod nekik magad, akkor kivisznek a partra… Néha hangosan is mondtam magam elé ezt a mantrát.

A kitolás elején leálltam, ezt írtam feljebb, és utána talán már nem olyan fájások voltak, nem olyan elsöprőek, ahogy egy tolófájásnak illik, Szilvi mondta is a végén, hogy megint csináltam magamnak pszichésen fájásokat – talán erre gondolt. Közben meg úgy éreztem, hogy „rosszul” viselkedem, na, nem mintha érdekelt volna, de utólag szégyelltem magam, ez Regőnél is így volt. Folyton azt mondogattam, hogy ne, nem bírom, ne csinálják, nem tudom, nagyon rossz (és különben is, hagyjuk az egészet abba és menjünk haza – ezt nem mondtam), aztán ahogy kibújt Csongor, ez mind megszűnt. Utólag elnézést kértem az orvostól is, de azt mondta, ugyan már.

Az is egy nagyon fontos tényező, hogy P. ott volt. Nem is tudom, hogy lehet a párunk nélkül szülni, hogy csinálhatták ezt végig anyáink, ráadásul sokkal rosszabb körülmények között, sokkal kevesebb választási lehetőséggel, és sokan ma is. Én örökre hálás leszek neki. Szegény, nagyon kimerült volt, valószínűleg a legszebb álmából keltettem fél háromkor, de onnantól mindent értem, értünk tett.

Nem tudom, sikerült-e értelmesen leírnom, amiket éreztem. Összességében az a csoda, hogy minden félelmem ellenére a legrövidebb, legproblémamentesebb szülésem volt – ezt se hittem végig, Regő születésére alapozva. Biztos voltam abban, hogy legalább 12-15 órás szülésem lesz. Közben aztán már elhittem, hogy rövidebb, na de ezt, hogy első fájástól hat óra, még most se hiszem el. És fájásokkal indult, ahogy szerettem volna, és pár perc kivételével nem volt semmi leállás, és a burokrepesztés kivételével semmi beavatkozás… Szóval, pár órával később, amikor a gyermekágyas osztályon jött a nagyvizit, és az osztályvezető főorvos azt kérdezte, milyen volt a szülés, őszintén vágtam rá, hogy szuper!

Azért írtam meg a történeteimet, mert szerettem volna a sok szebbnél szebb otthonszülés és néhány rémtörténetnek is beillő kórházi eset között megmutatni, hogy van szép kórházi szülés is. Nekem három jutott. Tudom, hogy aki otthon akar szülni, nem ezt keresi. Tudom, értem, hogy mi hiányzik a kórházakból, és nagyon kívánom, hogy minél előbb elterjedjen a bábai szemlélet. De talán biztatás, vigasz azoknak, akiknek valamiért nincs lehetőségük az otthonukban világra hozni gyermeküket: vannak jó helyek, vannak emberséges orvosok, szülésznők, szakemberek. Lehet szép a szülés, a születés.

Csongor karácsony előtt volt egyéves.

K. T.

Marci > > >
Regő > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.