igaz történetek szülésről, születésről

810. nap: Bedarálva

810. nap: Bedarálva

Évek teltek el, mégis sokszor visszajárnak bizonyos pillanatok kísérteni.

Amikor elkezdtem sejteni, hogy gyereket várok, nem mertem bemenni tesztet venni a gyógyszertárba (igazából akkoriban azt sem tudtam, hol kell effélét venni). Szóval nagyon kis naiv voltam.

Az otthonszülésről már hallottam, de fogalmam sem volt, hogy hogy lehet róla közelebbit megtudni, elérni olyat, aki tudna benne segíteni… Nagyon vonzott a dolog, mindig is úgy képzeltem el a szülést, hogy a saját közegemben… De azt hittem, hogy egy nő tud szülni, az otthonszülés biztos rengeteg pénzbe kerülne (épp nem volt munkahelyem, férjem még egyetemista…), és hát fogalmam sem volt arról, hogy milyen a szülészeti ellátás. Még nőgyógyásznál sem jártam soha. Azt hittem…

Aztán ért az első sokk. Amikor elmentem az első vizsgálatra. Még mindig szégyellem azt a részt, így nem is írom le. Mindenesetre nagyon megalázónak éreztem. És hát az a „műfütyis ultrahang”. Mintha megerőszakoltak volna. De próbáltam hinni, hogy hát biztos ez normális. Mindenki ezt csinálja… Az első kérdés se volt semmi: „Meg akarja tartani?”

Aztán elkezdtem járogatni a rendelésekre. Állandóan órákig kellett várakozni. Aztán valami nem volt jó az AFP-vel. Kitalálták, hogy hát akkor a „rendes” várandósgondozás mellett járkáljak genetikaira is. (Ott is órákig tartó várakozások, és igazából semmi extra…) Hosszas várótermi üldögélések. (Így évek múlva már látom, mennyire feleslegesek voltak.) Mert egyébként az égvilágon semmi gondom nem volt (akkor se).

Aztán rémlik még egy cukorterheléses kaland. Mennem kellett a laborba, de hajnalban felébredtem. És hát egy idő után már nagyon éhes voltam. Már szédelegtem. Tudtam, hogy nem szabad enni. De hát még igencsak hajnal volt, megettem egy szem kekszet. Egyet… Aztán végre elaludtam. Reggel elmentem az ominózus laborba. Naivan bevallottam az egy szem hajnali kekszet. Amit azért kaptam… „Ennyit nem képes a gyerekéért…” (A másik laboros nő szólt már be a kollégának, hogy talán nem kellene így…) De nem volt hajlandó megcsinálni. Másik időpontban újra kellett mennem.

Folytatódtak a hosszú üldögélések. A választott orvos igazából nem utalt be semmilyen laborra, nekem kellett volna tudnom, hogy hova is kéne menni, és beutalókat kéregetni a háziorvostól. Aztán fokozatosan átpasszolt kezdő kollégáknak. (Egyébként meg a vizsgálat abból állt, hogy vérnyomást mértek, pisit teszteltek. Ezek miatt kellett ott üldögélni órákig.) A várandóssággal egyébként semmi gond nem volt.

Már a harmadik harmadban jártam, és meghalt apám. Ezután egy éjjel arra ébredtem, hogy ömlik belőlem valami. Jártunk mi becsülettel szülésfelkészítőnek nevezett tanfolyamra, de hát mégse tudtuk most, mi történik velünk. Remegtünk a félelemtől. Hívtuk az ügyeletet. „Hát nem biztosak benne, hogy mi folyik? Akkor jöjjenek be!” Remegve összehajigáltunk dolgokat, amik kellhetnek. Mentünk, ömlött. Odabent vetkőzés, totál átáztam, ruháimat nem tudtam, hova pakolták, kórházi szerkó, borotva. Gúnyos megjegyzés: „Ez nem volt biztos, hogy folyik?” Beöntést megúsztam…

Férjem eltűnt. Rettegés, hogy most mi lesz. Egy sötét szobában áztattam egy ágyat. Nem történt semmi. Szólt valami halk zene. (De nem volt valami megnyugtató az egész. Fogalmam se volt, hova lett a férjem.) Aztán átpakoltak egy másik szobába, ahol volt rajtam kívül más is. Meg műtő. Kipányváztak az infúzióval. A cuccom végre megláttam, de elmenni nem tudtam érte. A másik tudott mozogni. Megkértem, hogy a telefonomat hozza oda. Végre kiderült, hogy a férjemet nem engedték még be. Így aztán hazavitte a kölcsön kocsit, mert már nem lehetett ott parkolni.

Emlékszem a kitárt ajtóra. Ott feküdtem az ágyban kipányvázva, nem tudtam, mi a fene történik velem, körülöttem… A folyosón mászkálnak egyfolytában. Valami folyik belőlem, időnként jön valaki, talán bemutatkozik, talán nem, akár a takarítónő is lehet, nyúlkál… Nem történik semmi. De aztán végre előkerül a férjem. Kérdezték, hogy akarom-e, hogy hívják a választott orvosom. Mivel már jó ideje nem is foglalkozott velem, nem nagyon igényeltem. (Évekkel később megtudtam, hogy afféle „hasfelmetsző”, úgyhogy nem is bánom, hogy nem hívtam…)

Aztán egyszer csak jöttek a fájások is. Valami pittyegett, a folyosó felé az ajtó továbbra is nyitva. És egyszer csak beözönlött legalább húsz orvostanhallgató. Megálltak velem szemben. Ott feküdtem kiterítve sült kacsa pózban, állnak velem szemben. Látom az arcukat. Angolul beszél velük az oktatójuk. Regéli, hogy épp mi történik. Kérem, menjenek el. „Minek jött oktatási intézménybe szülni!” A rezidens orvos mondta neki, hogy ennyien azért soha nem szoktak bejönni. Oké, a fele kimehet.

Látom a szánakozó tekinteteket. Többnyire arabok, azért beszél velük angolul. Körülbelül tízen maradtak. (Tiszta Monty Python… De nem tudok rajta nevetni.) Aztán ez az angolul karattyoló ember felmászik az ágyra, a fejemhez térdel, és felülről kezdi nyomkodni a hasam, közben továbbra is karattyol angolul. A hallgatók sajnálnak. Még most is látom a szemüket. Azóta is az jár a fejemben, hogy ezt látták szülésként… Ennek semmi köze nem volt „A” szüléshez…

Valahogy végül megvan a gyerek. Csak valami lila izét látok, amit gyorsan el is tüntetnek. Utána engem fércelnek össze. Borzalmasabb, mint a szülés, teljesen végigrepedtem. Negyedfokú. (A második szülésemkor jött csak rendbe, addig állandó szenvedés vele. Vizeletcsepegés…) Pedig állítólag azért vagdosnak, hogy…

És utána ott maradok teljesen egyedül, gyerek sehol. Valami szörnyű űrt érzek csak. Két óra múlva kimehetek onnan. Kiderül, hogy a gyereknek tüdőgyulladása lett, és elvitték inkubátorba. Menjek fel a másik osztályra. Onnan nincs messze a PIC. Majd átjárogathatok. Barátnőm addigra kinn ül a folyosón. Meglát: „Úgy nézel ki, mint egy zombi…” De mégis én voltam az egyetlen, aki a saját lábán ment ki a szülőszobákról, a többieket tolószékben vitték. A kórházi hálóruhában (hátul nyitott) kellett végigvonulnom az ambuláns rendelők mellett a liftig, hogy felmehessek oda, ahol elszállásoltak. Űr bennem, nagyon fáj ülni…

Valamikor meglátom a gyereket is. Egy dobozban ott egy újszülött. Semmit nem érzek. Még van ott néhány dobozban még néhány újszülött/koraszülött. Ránk szólnak, ne nézzük a többi gyereket… Aztán menni kell.

Maradok megint egyedül. Vagyis a szobában vagyunk négyen. Ketten még szülés előtt, egyikükön állandóan kattog a CTG, másikuk depis. Ketten már túl a szülésen. A másiknak nagyon koraszülött a gyereke, állandóan cigizik a vécén, feji a tejet…

Én belázasodom, cicik bedurrantak. Keresem a nővért, megvan. Fel se kel az ágyból, csak odaszól, hogy fejjek, és elküld. Egyre lázasabb leszek. Végül lázcsillapítót adnak. Nem mutatják, hogy hogyan fejjek…

Varratszedés, vizitek, űr… Aztán három nap után hazaküldenek. A gyerek persze marad. Háromóránként mehetek hozzá. Ingázás a lakás és a kórház közt. Próbálok valamit fejni, viszem a cseppeket a gyereknek. Aztán majd’ két hét után végre a gyerek is hazakerül. Ő kap zárójelentést, én az enyémért négyszer visszamentem, soha nem kaptam meg. Fogalmam sincs, mi történt a szülés során.

Aztán persze folytatódott a történet azzal, hogy a gyerek nem gyarapszik eléggé, tápszerezni kellene, durván besárgult, köldöke brutálisan nézett ki… Mérleget kihajítottam a lakásból, állandóan szoptattam (persze csak bimbóvédővel tudtam, de azzal legalább ment, és gyarapodott a gyerek, de szinte mindenkivel dacolni kellett, egyedül a férjem támogatott). Aztán tíz hónapig intrauterin hepatitis miatt állandó vizsgálatok, később a neurológus. Kimondják, hogy a gyerek mentálisan retardált. Végül a mentálisan retardáltakkal foglalkozó szakember elhajt, hogy a gyereknek semmi baja. És majdnem két és fél év után vége ennek a „szülésnek”. És mégis fáj…

J. R.

Lellus > > >
Negyedik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol