Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1422. nap: „Most jöjjek vagy maradjak?” (Tamás)

1422. nap: „Most jöjjek vagy maradjak?” (Tamás)

Megjelent: 2014. aug. 27.

Tamás születése Dóra után 22 hónapra történt ugyanott, szintén a Te segítségeddel, de egészen másként. A várt élmény elmaradt, elfáradtam, mire örülhettem volna. Valóban csak történtek, sodortak az események.

Már a várandósság időszaka sem volt egyszerű: a területi nőgyógyász nyugtatókat írt fel a „keményedésekre”. Neked egészen más javaslataid voltak.

A gyógyszereket beszedve egész nap aludtam, így ezzel a módszert gyorsan elvetettem. Ki vigyáz a kislányomra, ha én kábultan fekszem? Megkaptam a piros V jelzést, ami veszélyeztetett minősítést jelentett. Az ehhez társult elvárásoknak megfelelően viselkedtem: figyeltem magam, a súlyom, a „keményedések” gyakoriságát, a közérzetem…

Persze azért próbáltam nyugtatni magam, hogy ahhoz képest, hogy a barátnőm hónapokat feküdt szülés előtt a klinikán, én még mindig szerencsés vagyok, hogy otthon lehetek. Ez a várakozás azért mégsem volt olyan örömteli, mint az első.

Újra előjöttek a szüléssel kapcsolatos félelmeim, az előző szép emlékeket is kezdték felülírni. Most ráadásul a sok vizsgálat, „nyugtatás” hatására már nem magam miatt, hanem a születendő fiam miatt aggódtam.

Nagy csoda volt, hogy fiút vártunk, mert a családban ő lett az első fiú unoka. A félelmem viszont megelőzte ezt az örömet. Mi lesz, ha nem lesz egészséges? Egyre jobban azok az események jutottak el hozzám, hogy egy újszülött meg is halhat. Előjöttek régi családi történetek csecsemőhalálról, kisbabák elvesztéséről, ami számomra a legnagyobb tragédiát jelentették. Már nem bántam, hogy hogyan, csak legyek túl az egészen.

Így, amikor egy hónappal a kiírt időpont előtt jöttek a fájások, megörültem, hogy nem kell többet várnom. Délelőtt kezdődött. Senkinek nem szóltam, igyekeztem, hogy rendet hagyjak magam körül otthon. Arra emlékszem, hogy vasalás közben megálltam, hogy mérjem az időt. Talán tízpercenként jelentkeztek az összehúzódások.

Mikor a férjem hazaért délután a munkából, már összekészülve vártam, hogy induljunk. Dóra a Nagyihoz, mi pedig a klinikára. Egyetlen biztos pont volt, hogy tudtam, hogy vársz bennünket.

Ott ért az első csalódás, hogy „ennek a babának még nem biztos, hogy most meg kellene születnie”. Kiderült, hogy jó lett volna, ha előbb jövök, de még így is megpróbálhatjuk, hogy néhány napot várjon, hogy a tüdeje megerősödhessen.

Erre egyáltalán nem számítottam, szerettem volna túl lenni az egészen. Szabálykövető, rendes „betegként” viselkedtem, elengedtem minden elképzelésemet, és rátok bíztam magam, úgy, mint akinek semmi dolga itt azon kívül, hogy elszenvedje a rá mért sorsot.

A „visszatartó” gyógyszer annyit tett, hogy nem sűrűsödtek a fájások. Azt a javaslatot, hogy aludjak, nem igazán tudtam megvalósítani. A szülőszoba egyik ágyán feküdve az egész éjszakát ébren töltöttem. Hallottam az ünnepi készülődésről a beszélgetéseket, amikor éppen nem szült senki, mert ekkor húsvét vasárnapja volt. Láttam a szemközti ágyon egy baba születését, aki alighogy az anyuka felfeküdt a szülőágyra, kibújt…

Reggel volt egy műszakváltás, akkor azon aggódtam, hogy elmész, és végleg egyedül maradok. Magányosnak, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Talán rövid időre valóban hazamentél, de megnyugtattál, hogy mire újra beindul a szülés, akkorra ott leszel.

Gondolom, így utólag, hogy oxitocint kaphattam. Tamás fiamnak azonban elege lett abból, hogy a „nagyok” nem tudják eldönteni, hogy mi legyen, megmakacsolta magát: „most már inkább maradok!”. Nem is mozdult semerre.

Este hét volt, amikor megszületett. A félelem engem teljesen lebénított, nem mertem örülni sem, amikor felmutattátok. Még rám is szóltál, hogy mondjak már valamit, de én azon kívül, hogy a dédpapa majd mennyire örül annak, hogy fiú és ráadásul az ő nevét kapja, mást nem igazán tudtam mondani.

A férjemnek annál nagyobb volt az öröme, végigdudálta az utat hazáig, hogy fia született. Édesapámat is nagyon boldoggá tette, hogy ha fia nem lehetett, legalább fiú unokával büszkélkedhet, az pedig a ráadás, hogy viszi a Tamás nevet tovább.

t 3 Nekem biztos pont volt, hogy Te vezetted le a szülést. Vágytam arra a meghittségre, amit a kislányom születésekor megéltem, de ez most egészen más volt.

Így 30 év távlatából azt gondolom, hogy Neked abban a közegben nagyon meg kellett keményedned, hogy végig tudd vinni azt, ami a küldetésed. Akkor kezdődött, hogy a babák az anyukákkal egy szobában lehettek.

Emlékszem egy kismamával való beszélgetésedre, amíg a folyosón vártam, hogy legyen hely a szobában. Ő a barátnőjével akart egy kórterembe kerülni. Soha nem láttalak előtte dühösnek, még ingerültnek sem, de akkor nagyon felháborodott hangon közölted vele, ha neki fontosabb a társaság, mint a saját babájával lenni már az első napokban, akkor ez már az ő dolga. A tehetetlenséget, a felháborodást láttam rajtad, hogy akikért harcolsz, azok sokan ezt nem is tartják fontosnak, én pedig azt láttam, hogy nem is értik.

Akkor kezdtem „feléledni”, örülni, hogy én viszont hálás vagyok, hogy a babámmal lehetek együtt. Éjszakára még nem kaptam meg, de legnagyobb kétségbeesésemre reggel sem. Rám jellemzően, „csak” vártam, hogy majd hozzák. A szobatársaim biztattak, hogy kérdezzek rá, de engem olyan pánik fogott el, hogy már talán nem is él, de nem merik megmondani, hogy nem kérdeztem semmit. Addig legalább reménykedhetem. Akkor a vizit előtt bejöttél, és elmondtad, hogy a baba „beszürkült”, átvitték a gyerekklinikára. Látva a rémületemet, próbáltál megnyugtatni, hogy amikor elég erős leszek, akkor mehetek látogatni és szoptatni.

Innentől kezdve erősnek éreztem magam, azonnal indulni akartam. Egy betegszállítóval még aznap délelőtt átmehettem hozzá. Amennyi időt csak ott lehetett tölteni, a kisbabával voltam.

Átköltöztettél egy másik szobába, hogy ne kelljen az üres kiságyat látnom naphosszat. Persze a másik szobában azok az anyukák voltak, akik nagy „hülyeségnek” tartották, hogy vannak, akik ahelyett, hogy pihennének, az újszülöttel foglalkoznak… Na, ettől semmivel sem lett jobb a hangulatom.

Talán ez kellett hozzá, hogy az első adandó alkalommal hazamentem, saját felelősségem felvállalva. Kezdett elindulni bennem az, hogy az én életem az én felelősségem, hogy mi a jó a babámnak, azt pedig én tudom jobban, nem mások.

Az emlékeim inkább ahhoz a két héthez kötődnek erősebben, amíg Tamáska a koraszülöttosztályon volt. Amikor nem voltam ott, mert hazaküldtek, akkor szondával etették. Másnap reggel mentünk érte, akkorra ígérték, hogy jöhet haza. Újabb kétségbeesés, mert szondázás közben „beszürkül!”. Piros betűkkel kiírták az inkubátorra, hogy tilos szondázni.

A folyosón éppen eközben vittek el egy kisbabát, aki az én szememben nem szürke, hanem egyenesen fekete volt. Ott, abban a pillanatban jutottam el odáig, hogy már nem tudtam elnyomni magamban azokat a nehéz érzéseket, amik egyre erősödtek bennem attól kezdve, hogy a babám létezéséről tudtam. Sírás közben vált világossá számomra, hogy tudatosan távol tartottam magamtól, nem akartam kötődni hozzá, hogy ne fájjon annyira, ha mégis elveszíteném. Mivel ennek én magam sem voltam tudatában, nem tudtam segítséget kérni sem Tőled, sem mástól.

Azóta persze biztos vagyok benne, hogy jó lett volna, ha beszélünk, de akkor fel sem merült bennem, hogy a saját gondjaimmal zaklassalak, mert úgy gondoltam, hogy van elég bajod a klinikán. Nem láttam bele az ottani rendszerbe, de azt érzékeltem, hogy nem könnyű a helyzeted egyedüli nőként a szülészorvosok között. Nem beszélve azokról a renitens elképzeléseidről, amit nem titkoltál.

Otthon végre legalább magamnak megfogalmaztam, hogy mi fáj igazán. Sikerült szembenéznem a nem várt helyzetekkel és a csalódásokat kísérő érzésekkel. Nem mondtam ki még magamnak sem, de belül egy bizonyosság volt bennem, hogy ennyi volt. „Van egy kislányom, most már egy kisfiam is, csak nekik ne legyen semmi bajuk, többet nem kockáztatok.” A megalázásokban, amitől annyira féltem, hála Neked, nem volt részem, mert mint utólag kiderült számomra, ettől rettegtem legjobban. Valami máig magyarázatra váró szégyen volt mélyen bennem, aminek a felszínre jutásától tartottam. Megkönnyebbültem, hogy ez nem tört elő.

Ettől kezdve csodáltam, irigyeltem a nagycsaládokat, de eszemben sem volt vállalkozni arra, hogy valamikor én még gyereket szüljek. Talán úgy éreztem magam, mint aki megjár egy háborút, büszke rá, hogy sikerült, dicsekszik is vele, hogy ki volt a kapitánya, de soha többé nem akar harcba szállni. Őrzi a sebeket és a kitüntetéseket.

Ha a nevedet megláttam egy újságban, vagy interjút adtál a tévében, azt én úgy olvastam, néztem, mintha egy családtagomról szólna. Rokonaim és barátaim is felhívtak, ha valahol a Geréb Ágnes névvel találkoztak. A gyerekeim is egy életük meghatározó személyének tartottak „ismeretlenül” is.