igaz történetek szülésről, születésről

756. nap: Jól haladunk (Benedek)

756. nap: Jól haladunk (Benedek)

Az otthonszülés témájával először 19 évesen találkoztam, külföldiekből álló önkéntes tábort vezettem Szegeden a Százszorszép Gyermekházban, ahol gyermekprogramokat szerveztünk óvodás-, kisiskoláskorúak számára. Az egyik, több programon is részt vett anyuka mesélt a szüléseiről, és nagyon megszólítva éreztem magam ekkor. Ragyogott ő, és ragyogtak a gyermekei is, azóta is látom magam előtt őket.

Tíz évre rá fogant meg kisfiam, el kellett némi időnek telnie ahhoz, hogy ez az élmény újra előjöjjön. Kezdtem először egy ajánlott, ismerős nőgyógyásznál, akit a második vizsgálat után otthagytam, mert nem éreztem azt, hogy meghallgat, hogy tájékoztat, hogy rám figyel. A következő nőgyógyász mellett már megkaptam azt, amit hiányoltam előbb, ekkor következett az, hogy a magyar kórházi ellátásnak és az ő kórházának is alaposan utánanéztem. Olvasás, kutatás, látogatás, elképzelés ‒ nem megy, nem tudom elképzelni, nem látom magam előtt, hogy egy ilyen intézményben el tudok lazulni és szülni. (Hozzá kell tennem, hogy a kórházakkal kapcsolatban régi, rossz emlékem egy egyhónapos benntartózkodás háromévesen, szüleim nélkül ‒ első emlékeim is a kórházból vannak. Nekem a kórház azóta is a magányt és a fájdalmat jelenti.)

Már az információs esten éreztem, hogy megérkeztünk, jó helyen vagyunk, ez a biztonságtudat az információs héten csak erősödött. A legtöbbet azok a hosszú beszélgetések adták, amiket az információs héten felmerülő témákkal kapcsolatban a párommal folytattunk. Ő is ott volt végig, nagyon aktívan részt vett a beszélgetésekben, társam volt ebben is.

Mi van, ha beteg a gyermekünk? (Fiamnál genetikai szűrést javasoltak, mert az egyik ultrahangon a szívén rendellenességet találtak. Megbeszéltük, hogy nem tudnak olyat mondani, akár 1:1 esélyt valamely betegségre, ami miatt elvetetnénk, akkor meg minek menjünk? ‒ Teljesen egészséges lett.) Mi van, ha az egyikünk vagy mindketten sérülünk, esetleg meghalunk a szülés közben? Számomra erőt adott, hogy a lehetőségeket mind végiggondoltuk, és felkészültünk a nem kívánatosra is, az ismeretlent oldottam magamban ezzel. Azt is megfogalmaztuk, hogy mi vagyunk a felelősek ezért a kis életért, és megtesszük tőlünk telhetően a legtöbbet, hogy a legjobb döntést hozzuk meg.

Nőgyógyászunkkal mindeközben felkészültünk az ambuláns szülésre is (gyermekorvosi papírt szereztünk, hogy ő vállalja az újszülött ellátását), és megbeszéltük vele és a választott szülésznővel ezt a lehetőséget. Első szülésemnél ‒ ki tudja ‒ lehet, hogy mégis kórházba kívánkozom majd, legyen meg erre is a lehetőségem.

Viszont a szülés előtti nap be kellett egy utolsó leletért menni a kórházba ‒ az ott és akkor tapasztaltak azóta is görcsbe rándítják a gyomrom, ekkor már tudtam, hogy kórházba csak Ági döntésére megyek.

Vasárnap elmentünk Zolival egy iparművészeti piacra, ahol vettem két táskát, és viccelődtünk az eladóval, hogy lehet, ez volt az utolsó sétám egy darabig. És így is lett.

Éjjel már voltak összehúzódások, de még pihentetően tudtam aludni. Hétfőn reggel is, de még rendszertelenek és nem túl intenzívek voltak. Zolinak mondtam, hogy nyugodtan menjen dolgozni (azért nem volt teljesen nyugodt).

Délben a jógatanárommal találkoztunk, ebédelni mentünk egy étterembe. Kisétáltam elé a Klinikákhoz, bár többször felmerült bennem, hogy lemondom az ebédet, de végül az ebéd és a séta is nagyon jót tett. Közben folyamatosan éreztem az összehúzódásokat, de még mindig ritkásan. Majd feljöttünk a lakásba, de rövid idő után ő elment, amit már nagyon vártam, mert le akartam vetkőzni ‒ ezen a napon kezdődött a 40 fokos kánikula, apukám mondta is, hogy jó nagy zsákkal hoztál.

Hívtam Zolit, hogy jöjjön, már nem akartam egyedül maradni. Ő ‒ 20 perc alatt, futva ‒ meg is érkezett. Még gyümölcsöt is hozott! (Mert jégbe hűtött dinnyével szerettem volna ünnepelni a szülést.)

Hívtam közben Geréb Ágit, aki kérte, hogy mérjem le az összehúzódásokat – hárompercenként 50 másodperces. Kijött négy óra körül, megvizsgált, még csak 1 cm. Elment azzal, hogy óránként jelentkezzem be.

Leültünk Igazából szerelmet nézni Zolival – én a labdán, ő mögöttem, és masszírozta a hátam. A második bejelentkezésnél már mondtuk, hogy jöjjenek, mert egyre intenzívebbek lettek az összehúzódások.

Hét óra körül érkeztek, de én akkor már nem voltam tudatában az időnek. Akkor már egy ideje állva, a pultba kapaszkodva vajúdtam, két összehúzódás között pedig leültem pihenni a labdára. Rögtön beálltak segíteni – Éva, a doula, forró vizes borogatást (muskotályos zsályás) tett az összehúzódásoknál az alhasamra (nekem nem tudta elég melegen tenni, Zoli viszont azon aggódott, hogy megéget), Zoli hideg vizes borogatással tartotta a fejem, Ági pedig masszírozta a keresztcsonttájékot. Zoli közben figyelmeztetett a helyes légzésre, mert bizony arra már nem mindig jutott erőm figyelni. Fájt, de nem volt vészes, csak fáradtam. Közben elkezdett élesen fájni a méhszáj (azt hiszem) – Ági javasolta, hogy változtassak pozíciót, mert csak egy helyen nyomja a kis buksid a méhszájat, ezért át kéne téged irányítani máshová kicsit.

Elmentünk zuhanyozni Zolival, de a kádban nem éreztem magam biztonságban. Végül az ágyra jöttünk, Ági javasolta, hogy két-két összehúzódást próbáljak meg kibírni oldalt és háton fekvésben. A háton való fekvés volt a legrosszabb, akkor fel is keltem, hogy nem bírom tovább. Folytattuk térdelve az ágyon, illetve előtte.

Közben Ágit elhívták egy másik, komplikáltabbnak tűnő szüléshez, megkérdezte, hogy elmehet-e. Jólesett, hogy engedélyt kért, és még meg is örültem, hogy én nem vagyok komplikált eset, de nem tudtam választ adni. Közben Zoli annyit kért, hogy olyan jöjjön helyette, akit ismerünk, például a másik Ági. Ő először nem volt elérhető, de aztán megkerült, és ő váltotta fel Geréb Ágit.

Zoli a megbeszéltek szerint – ő csodálatos volt végig, nélküle nem tudtam volna ezt véghezvinni! – megkérdezte, hogy bemenjünk-e a kórházba. Érdekes módon, illetve számomra meglepően végig tudatos maradtam, pedig mindenki arról beszélt, hogy ez egy megváltozott tudatállapot. Ezt a kérdést is racionálisan végig tudtam gondolni: ott már valószínűleg nem tudnak semmit csinálni, érzéstelenítéshez késő van, ott is nekem kell megküzdenem, ráadásul idegen környezetben. Nem akartam tőled egy percre se elválni, nem akartam beavatkozásokat – ezért elvetettem a kórházat. Arra kezdtem koncentrálni, hogy nemsoká találkozunk. Előtte, a vajúdás alatt mindig fényt tettem a figyelmem központjába, de innentől te kerültél oda.

Mielőtt Geréb Ági elment, megvizsgált, azt mondta, hogy minden rendben halad, még a harmada hátra van, 6 cm. Kicsit csalódott voltam, mert én már azt éreztem, hogy erőm vége felé járok. Végig egyébként azokat a jeleket próbáltam keresni, hogy hol tarthatok – előkerültek a papírvatták például, éreztem a fejed nyomását a méhszájon, hányingerem lett kitolás előtt stb. Ági nem mondott semmit, talán ez hiányzott a legjobban – csak annyit, hogy jól haladunk. Aztán lehet, ha többet mond, és elbízom magam, vagy csalódott leszek, akkor az rosszabb lett volna. Talán ezt a bizonytalanságot volt a legnehezebb elviselni – mikor lesz vége?

Négykézláb (Zoli combját marcangolva, szőrét tépve – így ő is részese volt a fájdalomnak) az ágyon Ági mondta, hogy ne nyomjak – igazából nem voltam teljesen ura a testemnek, a testem csinálta, amit csinált, de én is éreztem, hogy a végbéltájékon mintha kakilás következne. Mondtam, hogy szerintem én nem nyomok, illetve nem szándékkal, és a fejed már a szeméremcsontnál érzem. Erre Ági rám pillantott hátul, és azt mondta (erre én nem emlékeztem, Zoli mondta el később): „Kénytelen vagyok elhinni, hogy már itt tartunk.”

És ekkor kaptam egy nagy ajándékot – le tudtam dőlni, pihenni, talán még aludni is pár percet. Utána pozíciót váltottunk, beszéd nélkül, teljes harmóniában: Zoli leült az ágy szélére, én elé guggoltam, megkapaszkodtam a combjaiban meg a kezeiben. Kitoláskor pedig felemelt, hogy az is könnyebb legyen.

Innen már nagyon gyorsan haladtunk. Egy nyomás – kitüremkedett a magzatburok. Második nyomás – Ági megrepesztette, és egy kis víz kifolyt, én kissé megkönnyebbültem. Harmadik nyomás – a fejecskéd búbja megjelent az Élet kapujában. Ági mondta, hogy érintsem meg – én így tettem, de nem éreztelek, pedig mondták, hogy pont a hajas kis fejedet fogtam. Negyedik nyomás – és hirtelen a fejed után kibújtál teljesen egy nagy adag víz kíséretében Ágit is meglepve – kicsúszdáztál, és egyben meg is mosakodtál. A kitolási szaktól tartottam a leginkább, de a feszülő érzésen kívül nem éreztem különösebb fájdalmat. És nagyon gyors volt!

Végül ott voltál, felfeküdtünk az ágyra Zolival, Te kicsit sírogattál, jelezted jöttödet, majd nézelődtél, és vagy öt takarót összekakiltál. Csak emiatt kellett később megtisztogatni, mert egyébként se véres, se magzatmázas nem voltál. Szopizni kb. egy óra múlva kezdtél, addig nyugodtan feküdtél a hasamon. (Közben kis rúgásaiddal segítetted a placentát is megszületni.) Én kaptam dinnyét, és a bábákkal megettük az előkészített csokit is. Összesen egy kis repedésem lett, ami napok alatt begyógyult.

A bábák elmentek, mi pedig itt maradtunk egy gyönyörű, egészséges, kisimult gyermekkel, akit nagyon szeretünk, és élvezzük a vele való életet! Igazi ajándék vagy számunkra, Benedek, kicsi fiam!

Köszönöm Geréb Áginak, másik Áginak és Évának azt, hogy biztosították számomra a választás szabadságát, és azt, hogy az ismeretlen úton szeretetben végigkísértek. Tudom, hogy a fiammal való harmonikus kapcsolatom ekkor kezdődött, és ezért életem végéig hálás leszek nekik ‒ a legtöbbet adták ezzel, ami egy anyának adható.

H. O.

Panna Napsugár > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol