igaz történetek szülésről, születésről

588. nap: Saját ütemünkben történt (Kristóf)

588. nap: Saját ütemünkben történt (Kristóf)

Az érdi Napvilág Születésházról először márciusban hallottam egy barátnőmtől, aki akkor nyolcadik hónapos terhes volt. Én akkor még csak a harmadik hónapban jártam, és mivel meglehetősen jól voltam, a boldogságon kívül egyáltalán nem foglalkoztatott a terhesség és a szülés. Abban azért a beszélgetés során megegyeztünk, hogy nekünk az első gyerek vállalásánál igen kockázatos lenne az otthonszülés – akár valóban otthon, akár a Születésházban –, majd talán a következőnél megfontoljuk. Részemről a téma le volt zárva, úgy éreztem, hogy nekem jó orvosom van, és első benyomásaim a kórházról is pozitívak voltak.

Aztán májusban elmentünk három hétre nyaralni, s mire hazaérkeztünk, már igazából csak az foglalkoztatott, hogy miként is fog történni a szülés, mi történik közvetlenül előtte, alatta, utána, s majd milyen lesz, amikor már hármasban töltjük napjainkat. Annyi kérdés merült fel, amiknek korábban a létéről sem tudtam, s akkor értettem csak meg, hogy nem mindegy a kórház, s nem mindegy az orvos gyakorlata.

Mivel már a hatodik hónapban jártam (jobb későn, mint soha) gyors közvélemény-kutatást végeztem, amiben nagy segítségemre volt a Kismama/Kisbaba újságok egyik újságíró-szerkesztője is. Ekkor aztán rám szakadt a nagy-nagy tanácstalanság, mert az egyik kórházban jók az alternatív szülés eszközei és gyakorlata, de gondatlanok a csecsemőosztályon, a másikban – bár szintén jól felszerelt –, a legkisebb kockázatnál azonnal beavatkoznak, és nagy a császármetszések aránya, a harmadiknál ugyan megint számtalan alternatív születést segítő eszköz van, de az orvosok nem ajánlják. Hát mit válasszak? Nem mindegy a kórház szülési gyakorlata, a nőgyógyász, a szülésznő, a csecsemőgondozás. Hogy lehet ebből egy jó kombinációt összerakni? Kétségeimet fokozta, hogy kölcsönkaptam a Születés művészete című könyvet, ami pedig egyáltalán minden kórház helyett az otthonszületés természetességéről szólt.

Néhány hét őrlődés és döntésképtelenség után végül július közepén elmentünk Érdre, a Napvilág Születésházba egy információs délutánra. Eleinte kicsit idegenül éreztük magunkat, talán feszélyezett a sok idegen ember és a szituáció, de végül elkezdődött a tájékoztató, és én nagyon megnyugodtam. Leginkább az az alázat fogott meg, amivel Geréb Ágnes (szülész-nőgyógyász szakorvos) és Király Ágnes (szülésznő) a szülések/születések történése felé fordul.

Először hallottam azt, hogy itt igazából nem a kórház és az orvosok, hanem a szülő nő körül forog minden. Azt is itt hallottam először – és ezt aztán még többször is elismételték –, hogy a szülés során a szülő nő valójában legbenső érzéseibe tesz egy nagy utazást. Fokozatosan kerül olyan tudatállapotba, ami a maximális befelé figyelést teszi lehetővé. Ezáltal baba és mama igazán összehangolódhatnak, és a gyermek úgy tud megszületni, hogy sem magában, sem a mamájában nem tesz kárt. Megérintett az a felelősség is, amit éreztem, hogy fel kell vállalni egy otthonszülésnél. Mondták és látszódott rajtuk, hogy komolyan is gondolják, hogy ők itt csak mellékszereplők. A filmet én rendezem és én vagyok a főszereplője, ők „csak” abban segítenek, hogy én minél jobban csináljam. Képes vagyok-e, képes leszek-e a saját gyerekemet önállóan világra hozni, hiszen itt a két Ági azt mondja, hogy ez igenis lehetséges, és ők ezt már 1200 otthonszületésnél végigasszisztálták.

Mindaz, ami akkor délután ott elhangzott, nagyon megnyugtató és meggyőző volt, de még nem döntöttünk. A rákövetkező hét minden napján kimentem Érdre az információs hétre, s amikor csak tudott, jött Gábor is. Számomra a hét legfontosabb része az volt, amikor videón néhány percre bele lehetett tekinteni korábbi otthonszülésekbe. Akkor kezdtem átérezni, hogy mire is vállalkozom, és nagyjából mi is vár rám.

Egy heti információ és élmény után úgy zsongott a fejem, hogy csak az érdi cukrászdában elfogyasztott nagy adag fagyikehely segítségével tudtam benne rendet rakni. Viszont szinte észrevétlenül eldőlt, hogy ebből bizony otthonszülés lesz, illetve ha eljön az idő, kimegyünk Érdre. A döntésben sokat segített, hogy a felkészítés utolsó napja alatt végig hallottuk egy mama vajúdását egy másik szobából, és még mielőtt véget ért volna a nap, meg is nézhettük a Zsófi nevű félórás kisgyereket.

Huszonkettedikén, kétheti döglesztő, 40 fokos, frontnélküli kánikula után megérkezett egy hidegfront, és én éjjel fél háromkor arra ébredtem, hogy megindul belőlem a magzatvíz kifelé. Félpillanatnyi hezitálás és megdöbbenés után feleszméltem, hogy látnom kell a víz színét ahhoz, hogy tudjam, van-e valami baj. Rohantam a fürdőszobába, miközben Gábor, akit szintén gyorsan felébresztettem, rohant utánam, s még az alvástól kicsit bódultan majdnem elhasalt a nedves kövön. Jól kezdődik!

Álltam a fürdőszobában a lavór fölött, néztem a csordogáló víz színét, és arra gondoltam, hogy csak ne legyen semmi baj, hiszen még kb. három hét lett volna hátra. Meg arra gondoltam, hogy Geréb Ági szabadságon van, hogy aznap kellett volna a 37. heti ultrahangra mennem, hogy Ági a következő héten vizsgált volna meg. Végigpörgött a fejemben, hogy mennyi mindent akartam még ebben a három hétben csinálni. Kicsit remegtem attól, hogy most mi is fog történni.

Készületlenségünkre jellemző, hogy a másik Ági számát is úgy kellett éjjel kinyomozni. Ez szerencsére gyorsan ment, és Ági még éjjel kijött. Szerintem ő magában nagyon jókat mosolyoghatott elképedésünkön, hogy ez így kezdődik. Amikor megérkezett, csak annyit mondott: „Hát ez nagyszerű, akkor szülni fogsz!” Majd miután mindent rendben levőnek talált, elküldött minket aludni és hazament.

Szóval szülni fogok. Persze, gondoltam magamban, de hol és mikor és hogyan. Meggyőződésem volt, hogy még bőven van időm az egészre ráhangolódni. No, ennek most lőttek. Azt is gondoltam előzetesen, hogy nálam a szülés fájásokkal fog megindulni. Ez sem így lett. Kicsit félve gondoltam arra, hogy úgy látszik, itt a dolgok meglehetősen kiszámíthatatlanul történnek. Akkor mi jön még? Ahogy Ági meghagyta nekünk, visszafeküdtünk aludni, de nekem nem nagyon ment. Nagyon izgultam, hogy hogyan lesz tovább. Zsongott a fejem, azt hiszem, az agyam próbálta egy kicsit ledolgozni a készületlenségből kialakult hátrányomat.

A délelőtt aztán nyugalmasan telt, néhány jósló fájás társaságában. Kiderült, hogy közben Geréb Ági elindult már hazafelé külföldi szabadságából, s még az is lehet, hogy ideér a szülésre. Ez jó hír. Gábor még elment reggel a munkahelyére, majd beszerzett egy-két dolgot a szüléshez (biztos nem véletlen, hogy a kellékek nagy részét 22-én délután szereztük be, pontosan azért, mert egy kicsit nyugtalanított, hogy még nincs itthon semmi), majd sietett haza, hátha történik valami. De nem történt semmi, így dél felé ledőltünk aludni. Kicsit erőltettem is, hogy minél többet aludjak, mert Ági a lelkünkre kötötte, hogy pihenni kell, különben a szülés alatt fog hiányozni az energia.

Két óra körül ébredtem arra, hogy szabályos időközökben érzek fájásokat. Elkezdtük stopperezni, s jó volt látni, hogy a méhösszehúzódások egyre sűrűbben és egyre hosszabban jelentkeznek. Végül fél négykor felhívtam Ágit, hogy lassan elindulhat hozzánk, elvégre hosszú az út Csepeltől Újpalotáig. Ekkor döntöttem el végleg, hogy felhagyok az eredeti tervvel, és nem akarok már kimenni Érdre. Legfeljebb a szomszédok majd becsöngetnek, ha túl hangos leszek.

Ági fél hatkor megérkezett egy másik bábával, Krisztivel és Kriszti öt hónapos csemetéjével együtt. Ettől valahogy olyan családiassá vált a hangulat. Hiszen itt az is természetes, hogy a bába hozza magával a kisbabáját, akit még szoptatni kell. Jó volt látni a kisgyereket, és tudni, hogy nemsokára nekünk is lesz egy hasonlónk, csak persze kicsit kisebb.

Ági tett-vett, megvizsgált. Szerencsére azt mondta, hogy eddigi fáradozásaim nem vesztek kárba, mert 4-5 centinél járunk. Ettől megint megnyugodtam, hogy akkor eddig minden rendben.

Aztán hatkor elkezdődött. Tudtam, hogy fájni fog, de azért be kell valljam, alábecsültem a dolgot. Beköltöztem a fürdőkádba, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Ági, Kriszti és Gábor felváltva masszírozták a hátamat. Utólag persze már a fájdalomra nemigen emlékszem, csak az érzéseimre. Becsuktam a szememet, befordultam a fal felé, és mint minden szülő nő, megindultam én is azon a bizonyos befelé vezető úton. Egy ideig csak próbáltam megúszni, tűrni a fájásokat, túl lenni rajtuk, aztán időnként sikerült teljesen belemerülni a fájásba, hagyni, hogy dolgozzon rajtam. Hihetetlen erős befelé figyelést és koncentrálást éltem át. Tudtam, hogy közben a hátam mögött zajlik az élet – egy idő után Krisztit elhívták egy közben elinduló másik szüléshez –, de ez egyáltalán nem zavart. Teljesen belemerültem az én ügyembe, és haladtunk előre fájásról fájásra.

Közben Ági kívülről valamit láthatott, mert megkérdezte, hogy nem akarok-e valamin változtatni. Végül nyolc óra után nem sokkal visszaköltöztem a szobába. Érdekes hangulat fogadott azzal, hogy a fényes fürdőszobából átmentem a közben besötétített szobába. Még egy ideig folydogáltak a fájások, de egyre több pihenőt adva, s amikor fél kilenckor Ági megvizsgált, azt mondta, hogy szabad az út a gyerek előtt. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert hiába jutott eszembe a kádban többször is, hogy meddig fog ez még tartani, most olyan furcsa volt, hogy az utolsó szakaszhoz értünk.

Kerestem egy számomra alkalmas pozíciót a kitoláshoz, aztán valahogy az egész elkezdődött. Különös volt, ahogy elindult bennem a kis gyerektest. Olyan feszülő érzés volt, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy tényleg ki fog-e férni a gyerek. Nem igazán mertem nyomni, mígnem Ági csak annyit mondott, hogy „Adjál neki erőt, ha kéri.” Ez kizökkentett a passzivitásomból, és megint jobban tudtam összpontosítani. Elhatároztam, hogy akkor most nyomok, és egyszerre csak azt éreztem, hogy keresztülhalad rajtam a gyerek. Hátranéztem, és láttam a kis testét Ági kezeiben. Vége? Még magamban számítottam egy kis munkára, de egyszer csak vége lett. Kristóf megérkezett.

Innentől jó néhány perc konkrét történése kiesett, mert csak arra emlékszem, hogy valami fantasztikus boldogság és öröm öntött el, meg persze megkönnyebbülés, miközben Kristófot a mellkasomon tartva szorongattam és el nem engedtem.

A gyerek szerencsére bivalyerősen, 10-es Apgarral született, s a viszonylag elhúzódó kitolási szak alatt is (30-40 perc) végig olyan szívhangjai voltak, mint egy mozdonynak. Biztosan szerencsések is vagyunk, hogy ilyen problémamentesen, minden beavatkozás nélkül folyt le az egész vajúdás és a szülés, de az is biztos, hogy ebben hatalmas szerepet játszottak a körülmények. Nekem nagyon sokat számított, hogy nem voltak idegenek körülöttem, senki nem szólt bele abba, hogy mit csinálok. Nem kellett feltétlenül figyelnem a körülöttem lévőkre, nem szóltak rám, hogy maradjak csöndben. Nem mintha kiabáltam volna, de időnként jólesett olyan mélyről jövő, erőt adó hangokat kiadni. Ági is csak nagyon finoman jelzett, ha kívülről úgy látta, hogy valamin esetleg változtatnom kellene. Olyan nyugalom vett végig körül, amiben igazán rátalálhattam, hogyan fog Kristóf a legkönnyebben megszületni. Az, hogy a saját ütemünkben történt minden, attól is megvédett, hogy a gátizom repedjen vagy bármi más sérülés történjék.

Végül is elmondhatom, hogy csak jó érzések maradtak bennem a szülésről. Ez igaz a terhességemre is, amire nagy-nagy nosztalgiával gondolok vissza. Szerettem nagyon Kristóffal pocakon keresztül kommunikálni. Legszívesebben holnap újra kezdeném az egészet, és kicsit sajnálom, hogy ilyen hirtelen lett vége.

J. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.