igaz történetek szülésről, születésről

571. nap: Minden rendben lesz (Virág születik)

571. nap: Minden rendben lesz (Virág születik)

Várva várt gyermekünk az első. Félidőig biztos voltam benne, hogy kórházban fogok szülni, egy nőgyógyász hölgynél. A várandósság közepén rádöbbentem, hogy én ezzel a személlyel semmiképp nem akarom megosztani életem egyik legfontosabb pillanatát, vagyis amikor anyává válok. Ezért kezdtem el szép csendben alternatívát keresni és információt gyűjteni. Rengeteg információra vágytam a szülésről, így kerültünk Ági információs hetére.

A hét végén rengeteg információval rendelkeztünk, éppen annyi érv szólt az otthonszülés mellett, mint ellene. Néhány hétig gondolkodtam és imádkoztam erről, és ha csendesen befelé figyeltem, hallottam az intuíció erős, derűs hangját: minden rendben lesz. Elhittem. Döntésemről a férjemen kívül senkivel nem beszéltem, mert nem akartam energiát vesztegetni.

Huszonnegyedikére voltam kiírva. Huszonharmadikán hajnal háromkor egy pukkanásra ébredtem. Csak pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy megrepedt a magzatburok. Izgatottságomban rögtön fölébresztettem a férjemet: „Ébredj, ébredj, ez az a nap, végre ma, ma meglátjuk a gyermekünket!” Ő mély álomból ébredt: „Hagyj még aludni, szükséged lesz még ma rám, próbálj inkább te is pihenni!” Túlságosan izgatott voltam a pihenéshez, és nagyon enyhén, lassan, de szabályosan elindultak a méhösszehúzódások. Húszpercenként egy hullám, majd ez a délelőtt folyamán 15 percenkéntire sűrűsödött. Estig 12-15 percenkénti méhösszehúzódások.

Este nyolc felé már kezdtem türelmetlen lenni. Csak hogy történjen már valami, Ágit kérdeztem telefonon, nem jönnének-e. De, de, jönnek. Este tíz körül érkeztek, tízperces méhösszehúzódásaim voltak. Éjfél felé ötpercenként jött egy egy percig tartó kemény méhösszehúzódás. Ennek már a fele sem volt tréfa. Éjjel egy körül Ági újra megvizsgált, és valami ilyesmit mondott: „Ez a tágulás nagyon lassan halad. Nem szeretném, hogy kifáradj, kimerülj, mire a kitolási szak következik. Gondold meg, nem kellene-e kórházba menni, ott tudnak adni oxitocint, azzal gyorsítják a folyamatot.” Kérdeztem Ágit, veszélyesnek látja-e a helyzetet. Azt mondta, nincs veszély, csak nem szeretné, ha kimerülnék. Megértettem. Ekkor mindenkit megkértem, hogy feküdjön le aludni, mivel zavart, hogy néznek.

Hajnalig a fotelben, a lábamat a kanapéra polcolva ültem, négy perc alvás és egy perc kőkemény méhösszehúzódás váltották egymást. Ági óránként megvizsgált, meghallgatta a baba szívhangját, megnyugtatott, és kérésemre visszafeküdt. Talán négy óra felé dicsekedtem Áginak, hogy jó kislány voltam, pihengettem, feltöltődtem, ugye, akkor nem kell kórházba menni? Ismét megnyugtatott.

A tágulás is haladt közben, és olyan hét vagy nyolc óra lehetett, amikor kértem, hogy ébresszék fel a férjemet, mert itt már tényleg kezdenek komolyra fordulni a dolgok. Elkezdődött a kitolási szak. Lassan, nagyon lassan haladt a folyamat, a rendszeres szívhanghallgatások nagyon megnyugtatóak voltak, és késő délelőtt volt már, amire végül kibújt az első kislányunk.

Úgy éreztem magam, mint egy maratoni futó, amikor beér a célba. Virág egészséges kisbaba, rögtön mellre tettem és szopizni kezdett. Azután megszületett a méhlepény, és hirtelen egy csomó vért is vesztettem. A sok vér látványától elájult a férjem, de Ágiék segítségével gyorsan összeszedte magát. Ági szépen ellátta a gátsebemet, majd rendet raktak, elköszöntek és elmentek.

A vérveszteség miatt nem tudtam felállni ájulás veszélye nélkül. Bár tudtam Ágiéktól is, hogy kórházban kaphatnék vért, de ilyen kicsiny dolog miatt eszem ágában sem volt kórházba menni: tudtam jól, hogy néhány napon belül a testem pótolni fogja a szükséges vért.

Telefonon felhívtuk a szüleinket, testvéreinket, fél-fél percben értesítettük őket. Ezután minden telefont kikapcsoltunk, és nem fogadtunk egyetlen látogatót sem.

Csodálatos, euforikusan boldog, különlegesen meghitt napok voltak ezek. A férjem nagy szeretettel és gyengédséggel gondoskodott rólam és a babáról. Az első napokban vécére sem tudtam kimenni, de ő figyelmesen ápolt, fürösztött mindkettőnket.

Fantasztikus volt, ahogy házaspárból szülőkké, családdá váltunk ezekben a napokban. Volt, hogy órákig néztük együtt, ahogy alszik a csöppség. Ha éppen nem szoptattam, akkor a férjem fektette a mellkasára, én pedig gyönyörködtem a látványban. Mindegy volt, hány óra van, éjjel-e vagy nappal, eggyé forrtunk mi hárman.

K. K. K.

Flóri > 
Róza >

Véletlenül kiválasztott mesék.