igaz történetek szülésről, születésről

526. nap: A második születés: a Tudatosság (Róza)

526. nap: A második születés: a Tudatosság (Róza)

Így születtél, tündér Róza!

Cselekmény

Nagy pocakkal keltem reggel, kis csomaggal feküdtem le este. Így történik ez. A születés.

Szereplők és a szín

Michaelt meghívták férfibuliba: Király-fürdő, majd sörözés. Megöleltük egymást: „Menj csak, ki tudja, meddig nem tudsz menni, amikor kibújik a babánk. Élvezd ki minden pillanatát, ereszd el magad, jössz, amikor jössz, akár éjjel is.”

A kőműves folytatta a konyhafal burkolását, a vízszerelő a vécé és a fürdő vízbekötésén ügyködött. A két és fél éves Hannával őriztük őket. Elég nagy volt a lakás, belvárosi, budapesti, polgári, térre néző, alkóvos. A munkásemberek kint, mi bent.

És akkor a megélés

Tizenegy óra körül pattant meg a magzatburok. A vécét épp lerakta a vizes ember, még ingott. Ágit hívtam ‒ mérjem meg a hőm, figyeljem, és hívjam föl félóránként. Nem voltunk fölkészülve a szülési kellékekkel, arra számítottam, hogy van még időnk a születésig. Julát hívtam, Szentendrén volt. Kértem, szerezze be a muskotályzsálya- és az orbáncfűolajakat. Meg még néhány dolgot, ami hiányzott. Nem voltak kontrakciók. A hőm 37,2, normális. A nyákdugó már jó pár napja elment. A 38. hétben jártunk.

Drukkoltam, hogy a vizes mihamarabb befejezze a szerelést, és legyen vécénk meg fürdőnk. Nekem a víz nagyon fontos, el sem tudtam képzelni, hogyan szülnék forró fürdő meg borogatás nélkül. A magzatvizem folyamatosan folyt, átáztatta a nadrágom, már a lábszáramig. A vizes közben elkészült ‒ halleluja! Viszont paterkázhatnékja támadt, én meg csak hallgattam, hallgattam az ő búvártörténeteit. Bizarr volt ott akkor ez a sok víz, ami elborította a ruhám, a vágyaim és az elmém.

Végre kifizethettem, és elment. Ám ott volt még a kőműves, aki szorgalmasan dolgozott. Tudtam, ha elengedem, sosem látom többé, és ott maradunk a félig kész sötétvízszínű csempével a falon.

Ekkor már megindultak a kontrakciók, még enyhén, de határozottan, összerendezetten. Hívtam Julát és Ágit, hogy induljanak el, ha tudnak. Jula jelezte, hogy beszerzett mindent, kivéve a narancsot, amit olyannyira vágytam még pár órával előbb, de aminek mostanra semmi jelentősége nem volt már. Annak viszont annál inkább, hogy érjen ide, így el is indult hozzánk.

A kontrakciókat a nagy labdán táncoltam át. Bedobtam egy kis pálinkát: tiszta, jósvafői, házi mézes szilva, Pista bácsival közös főzésünk. Épp csak egy leheletnyit, hogy képes legyek az éles határvonalat a kőműveskanál és a szülőlabda közt elmosni, átjárhatóvá tenni. Hanna talált egy tollat. A labda előtt ült, és amikor nem himbálóztam, rajzolt. Elmélyülten, hosszan, nagy lendülettel. Egy nagy-nagy kör, benne egy krokodil. A kört rituálisan többször, táncszerűen körbehúzva, sokáig. Aztán készült még több ilyen rajz is aznap, papírra.

Mire a hullámok erősödtek, lejárt a kőműves munkaideje is. Mondtam, hogy szívesen kifizetem, de ahhoz el kell mennem az automatához, és én meg épp szülök. Készségesen összepakolt. Sietősen búcsúzott, hogy majd jelezzek, amikor ismét jöhet. „Holnap reggel. Legalább láthat egy félnapos babát.” Nem voltam biztos benne, hogy valóban jönni fog, valószínűleg teljesen hibbantnak tartott. (És jött, és meghatottan, néma csöndben dolgozott, ahogy én kőművest még nem láttam dolgozni.)

Végre nyugalom van. Jula, Ági, Kinga biztonságot hozó jelenléte útban felénk, hogy a mi kis születésburkunkba hamarosan bebújjanak. Négy óra múlt, végre szülhetek!

Kettesben maradtunk ezzel a kis világra készülő élettel, drága Hanna. Te, a két és fél éves lényeddel tökéletes doulának, asszonytársnak avatódtál. Beálltam a kádba. A folyó vizet kívántam. Hogy testemen csurogjon, folyjon, áradjon a víz. Azt mondtad, neked nagyon forró. Nekem így volt jó. Az összehúzódások alatt, amik ekkora már összefüggőek lettek, fogtad a zuhanyfejet, és teljes átszellemültséggel körkörösen táncoltattad a pocakomon. Tökéletes volt az érzés. Tökéletes volt az összhang. Befelé figyeltem, miközben néztelek. Láttalak. Te is láttál engem. Igen: egymásnak adtuk a lelkünk. Sírtam, belül zokogtam: soha többé nem leszek már egygyermekes anya, soha többé nem leszel már az egyetlen gyermekem, soha többé nem leszel már egyetlen gyermek. Szerettelek úgy, ahogy még soha. Ez a minőség, a szeretet a veszteségben, a veszteség a szeretetben, átjárt. Tudtam, hogy tudod, éreztem, hogy érzed. Olyan összekapcsolódás volt ez köztünk, ami egész addigi és további életünkre, egyszer s mindenkorra a mienk, elvehetetlen, közös és örök. Hálás vagyok, hogy megélhettük: Neked és a Nagy Elrendezőnek.

Már csak azt érzékeltem, hogy Jula is velünk van. Csendben érkezett a csendbe. „Michael?” „Sörözik. Nincs mobilunk. A barátjánál van, de nem tudom kideríteni a számát. Elengedtem éjszakába nyúlón.” – lihegtem a rövid kontrakciók közötti pillanatokban.

„Hanna! Fogjuk meg egymás kezét, és gondoljunk erősen a Papára. Küldjünk neki üzenetet, hogy jussunk eszébe!” ‒ mondtam. Összetettük a kezünket, Te szorítottad az én nagy, felnőtt kezem, a te pici kis gyerekpracliddal, és nagyon komolyan a Papára gondoltunk.

Megcsörrent a telefon. Én már nem tudtam beszélni, Jula vette fel a kagylót. Michael volt a kocsmából: „Valami baj van?” – kérdezte, mert hirtelen beléhasított, hogy vajon otthon mi lehet. A barátjától kérte el a telefont. „Nincs baj, csak gyere gyorsan, mert Szilvi szül.” – mondta neki Jula. Kétszer is el kellett mondania, mert Michael nem fogta elsőre, nem értette, hiszen délelőtt még semmi előjele nem mutatkozott a szülésnek. Fél óra múlva itthon volt. Sokadszorra tapasztaltuk már meg ezt a kettőnk közt működő szeretetvonalat.

A kontrakciók még erősebbek lettek. Ahogy rendeződtek a külvilág dolgai, úgy adtam át magam a születésednek. Éreztem, hogy egy tündér van útban. Olyan gyöngéd, mégis egyértelmű volt a fájdalom. Ki kellett szállnom a kádból. Ne érjen hozzám a víz és senki más sem! Ágiék is megérkeztek.

Bementünk a belső szobába. Megjött Michael. Én belecsimpaszkodtam a nyakába, szavak nélkül, ő állt és megtartott. Jula elmesélése szerint Hanna ki-be járkált. Amikor guggoltam, a nyakamba mászott, monkey-zni, ahogy szoktuk. Jula remekül csábította őt másfelé, mert én mindebből semmire nem emlékszem. Akkor a világ már bezárult körülöttem, csak én, a baba és a hullámok. Elöntött a szülés. Most jöttem rá, hogy eddig úgy éreztem, gyönyörűen megtartom a figyelmem befelé. A testem kérte a kényeztetést, én megadtam neki a hullámzást, amit kívánt, útjára engedtem a hangot, amit magából kiadni akart. Most hirtelen úgy éreztem, szétesik az összpontosítás. Olyan borzongatóan szörnyűségesen járta át minden porcikámat az a furcsa átmenet tágulás és kitolás közt, hogy alig bírtam a testemben maradni. „Nem bírom tovább, eddig ment!!!” ‒ kiáltottam kétségbeesve.

Nagy utat jártam be az első születésünk óta. Szembenézések, félelmek megszólítása, összeomlások és újjászületések, önmagamtól eltávolodások és megérkezések, feltárások és oldások, kétségek, vergődések, önmarcangolások, elengedések, feldolgozások, felfedések és felfedezések. Tudtam, hogy másként szeretnék szülni! Tudtam, hogy másként szeretnék élni és megélni! Tudtam, hogy meg tudom csinálni! Az eszemmel tudtam! És most majdnem elvesztettem ezt a tudást.

„Nem lehet! Vissza kell lépnem! Vissza kell találnom! Vissza!” – mantráztam, nem tudom, hangosan-e vagy csak magamban, miközben Michaelbe csimpaszkodva himbálóztam. Hatalmas mélyre szívtam a levegőt, tele lett mellkasom, tüdőm, hasam, szétáradt a fejemben, kitöltött, átjárt a tiszta oxigén, az energia. És akkor jött az első tehénbőgés, az első ellenállhatatlan késztetés, hogy nyomjak. Nem volt már helye aggályoknak, kétségeknek, átvette a hatalmat az ősi asszonyi erő. Álltam, egyik lábam felhúztam, a csípőm enyhén oldalra billentettem, préseltem-préseltem, ahogy az erő kérte.

Békésen, csendben kaptunk meg Téged. Ági letekerte a nyakadról a köldökzsinórt. Nem sírtál, átadtad magad a történéseknek. Este negyed kilenc volt. Leültem a legközelebb lévő fotelágyra. Magamhoz akartalak emelni. „Ne húzd, nagyon rövid a köldökzsinór.” – hallottam Ági hangját. A hasamon öleltelek.

„Szóljatok Hannának!” Később tudtam meg, hogy ekkor csöngetett be a barátunk egy szülőlabdával, aki sűrű és suttogó bocsánatkérések közepette távozott, mert a távoli hangokból is felmérte a helyzetet. Hanna és Jula vele beszélgettek épp, amikor megszülettél.

Ennek így kellett lennie. Helyet kellett adni, teret, a testvérnek. Hogy aztán a harmadik babánknál mindketten tökéletesen láthassátok, hogy a baba mégsem a köldökömön bújt ki, ahogy azt ezután a születés után elképzelted.

Amint abbamaradt a pulzálás, elvágtuk a köldökzsinórt, messzebb, az aurádon kívül, ahogy szoktuk. Hogy magamhoz vehesselek.

Igen kellemetlen érzés volt a köldökzsinór, nagyon érzékeny volt a gátam, nem tudtam megnyugodni. „Mi a baj?” – kérdezte Ági, ott ülve a lábamnál, nyitottan minden kényelmetlenség érzékelésére. „Nem jó a zsinór, azt akarom, hogy kijöjjön a lepény!” – mondtam ingerülten. Úgy éreztem, megcsináltam! Végig tartottam a figyelmem befelé, engedtem, hagytam a fájdalomfolyamot áradni magamban. De most, hogy a kezemben a baba, hogy megszülettünk, most már nem akartam, nem bírtam, nem kellett még ez a macera a lepénnyel. Úgy éreztem, ha hagynám, kitörne rajtam a hiszti. „Szeretnéd, ha hamar megszületne a lepény?” „Igen!!!” Ági finoman meghúzta a zsinórt, hogy megnézze, levált-e már a lepény, és ekkor azonnal megindult.

Átadtalak a Papának, a sárga törölközőbe bugyolálva egymást néztétek, szerelmesen.

A lepény gyorsan kint volt. A gátam ép, egészséges, rugalmas ‒ köszönöm neki ezt az együttműködést. Köszönöm a testemnek, hogy tudja, mit kell csinálnia és hogyan. Végre megkönnyebbülhettem. Kényelmesen felültem, magamhoz vettelek. Te csendesen vártál rám. Megadtad nekem az időt, hogy készen lehessek Rád. Hogy igazán megnézhesselek. Hogy találkozhassunk. Kicsi lány.

„Welcome, Rosa!” – mondta a Papa. „Igen? Akkor hát Róza?” – kérdeztem. „Igen.”

Valóban olyan voltál, mint egy tündérrózsa, csodás rózsaszínen, fekete-kékesen csillogó szemeddel. Mintha annyi mindent tudnál már, mintha olyan sokkal bölcsebb volnál mindünknél ebben a szobában. Mintha meghoztad volna a csodát, a szeretetet, a mindent betöltő mosolygást. Akkora jókedv támadt, betakart, átjárt, fénylett.

Ágyak, párnák rendeződtek a kényelmünkre varázskezek által. Halk mosoly suhan át bennem: a tegnapi fókuszolás képei egy kisfiúról, akit a kék csíkos ágyneműnkben fogadunk. Hát, úgy látszik, igyekeztél olyan hamar megérkezni, hogy ne legyen időnk áthúzni a rózsaszín csíkos huzatokat. És amúgy is, a testvéredet is ebbe fogadtuk. Hogy mosódik össze a vágy és oldása. Amint megérkeztél, már kérdés sem volt bennem, hogy hát persze, hogy kislány jött hozzánk. Milyen jó, hogy előző nap ráláttam erre a rejtett vágyamra, hiszen már Hannánál is kisfiút éreztem.

Éreztem… – vagy ezek szerint vágytam. A vágy, a megérzés és a tudatosság pengeélei. Éberséggel, elengedéssel oldva. Igazán az apám várt kisfiúkat, és azt hittem, nekem is ezt kell várnom. Az apám vágya volt, hogy majd akkor legalább mi, három lányai adunk neki egy kisfiú unokát. De ez nem az én csomagom volt, így hát dolgom sem volt vele, csak, hogy fölismerjem.

Az öröm, érkezésed megélése, az, hogy sikerült, megcsináltam, benne maradtam, szültem, átadtam magam, ez az eufória betöltötte a lelkem, szétáradt a térben, majd szétvetette a születésburkot.

Ágiék átvonultak a másik szobába, én pezsgőt kértem és gyümölcsöt. Frissnek éreztem magam és gyönyörűnek. Anya született. Apa született. Testvérek lettetek. Család született. Ágiék kacagása átitatta a mi jókedvünket, vagy a mienk az övéket? Ők kint, mi a burkon belül koccintottunk. Egyek voltunk mi hatan. Egy pillanatra. Összekapcsolódva az Életben.

Ezt a vidámságot és szeretetetsugarat hoztad Te nekünk az első pillanattól, és hordozod azóta is, ha olykor még oly törékenyen is, de elszántan, rendíthetetlenül. Köszönöm, hogy hozzánk jöttél, Kincsem!

Ágiék puszijai, oly sokat jelentő női ölelések. Jula, Te még maradtál. A barátnő. Az ágy mellett térdeltél, Michael, én és Róza békésen szunyókáltunk volna már, de az épp nagytestvérré avatódott kicsi lánykánk még zizgett a megélésrengetegben. Te énekeltél. Simogattad őt, és énekeltél-énekeltél… „A juhásznak jól van dolga, egyik dombról a másikra, terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát.”

Isten éltessen, édes Gombócka!

R. Sz.

Hanna >
Emma > 
Sorstörténet > 

Véletlenül kiválasztott mesék.